Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-05 / 104. szám

4 KSLET-MAG YARORSZÁG 1978. május S. Púja Frigyes befejezte berlini látogatását Magyar—NDK egyezményt írtak alá II szovjet sajtó napján E zt az orosz szót: Prav­da, a világ minden or­szágában ismerik. So­kan tudják azt is, a Szov­jetunió Kommunista Pártjá­nak központi lapját Lenin alapította, s az újság neve azt jelenti: Igazság. Ez a szó több, mint szimbólum. Harci program, hosszú távú állás- foglalás. Lenin, aki maga is publicista szerkesztő volt, rendkívül nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a bolsevik pártnak olyan lap­jai legyenek, amelyek köz­érthetően közvetítik a töme­gekhez a kommunisták programját, s nem csupán olvasnivalót adnak, hanem agitálnak, terjesztik a moz­galom eszméit, szervezik a forradalmat. 1912-ben a Pravda megalapításának évében a cári Oroszország lakosságának többsége nemcsak hogy a betűt nem ismerte, de valószínűleg még újságot sem látott éle­tében, s a hatalmas biroda­lom népeinek többsége sa­ját írásbeliséggel sem ren­delkezett. Az elmúlt évtizedekben megváltoztatták Oroszország és a világ arcát. Ennek a hatalmas történelmi sorsfor­dulónak krónikása, s egyben alakítója volt a szovjet saj­tó; az újságok, a rádió, s a legutóbbi évtizedekben a te­levízió. Nyilvánvaló: a szov­jet sajtó együtt írta történe­tét a szovjet hatalommal. Az első évtizedek megsár­gult újságlapjai ma már becses dokumentumok, a legutóbbi lapszámok a Szov­jetunió jelenéről tudósíta­nak. A lenini hagyományok a pontosan, tudatosan, a tömegeknek a tömegekért írni elvei a 70-es évek szov­jet sajtójában is hatnak. A forradalmi idők sok szép hagyománya maradt fenn: akárcsak az illegális, harc éveiben, a szovjet lapok ma is nagy terjedelemben köz­ük olvasóik, népi tudósító­ik írásait. Az elmúlt évben a Szovjetunióban széles né­pi vita bontakozott ki az új alkotmány tervezetéről. A szovjet lapok hasábjaikat olvasóik rendelkezésére bo­csátották, ezzel is lehetősé­get adva a demokratikus vé­leménycserére, az alkot­mányt szerkesztő bizottság munkájának segítésére. A soknemzetiségű Szov­jetunióban napjaink­ban több tucat nyel­ven adnak ki lapokat, a nemzetiség nyelvén szólnak a rádiók, sugároz műsort a televízió. A lapok külseje is változik, szebbek a képek, korszerűbb a technika. Egy valami azonban változatlan: az a lenini elhatározás, amely a kommunista lap nevévé tette ezt a szót: Igazság. Békeszerető, el nem kötelezett külpolitika Uz új afgán államfő nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) — Továbbiakban hangsú­lyozta: Európában immár har­minc esztendeje béke van, ez még sohasem fordult elő, az emberek lassan hozzászoknak a békéhez, magától értetődő­nek tekintik — mintha az enyhülés nem állt volna ki már sokfajta megpróbálta­tást. Az, hogy a béke napjaink szövetébe fonódott, a leg­szebb kitüntetést jelenti mindazoknak, akik erejüket nem kímélve kivívták az enyhülést A béke akkor lesz igazán szilárd, ha valamennyi állam politikájának fő irányvonala, kritériuma lesz, ha a kormá­nyok magatartását a frissen jelentkező problémák iránt nem a szomszédtól való féle­lem határozza meg, hanem a tudatos törekvés az együtt­működésre, az olyan megál­lapodásra, amely senkinek sem okoz kárt. A félelem rossz tanácsadó, a gyanakvás nem a békét szolgálja. Jól tudjuk, hogy az NSZK- ban éppúgy, mint más nyu­gati államokban sok millióan — köztük vezető államférfi­ak, politikai személyiségek is — őszintén akarják a tartós békét és a jó együttműkö­dést a Szovjetunióval és a szocialista közösség többi or­szágával. ★ Walter Scheel pohárkö­szöntőjében kijelentette: „Szovjet államfő első alka­lommal tesz látogatást orszá­gunkban. Ezt az eseményt történelmi jelentőségűnek tartom. Az önök nagy orszá­gához fűződő viszonyunk — a jó és a sötét napokban egy­aránt — sorsdöntő jelentősé­gű volt történelmünkben. Az 1970-ben Moszkvában aláírt szerződésben országa­ink megerősítették azt az akaratukat, hogy megszilár­dítják a békét Európában é.c a világon, javítják és kiszé­lesítik együttműködésüket. Ennek a szándékunknak megfelelően cselekdtünk. A moszkvai szerződés az orszá­gaink közötti kapcsolatok alapjává vált. Az NSZK elnöke ezt köve­tően felidézte két és fél év­vel ezelőtt a Szovjetunióban tett látogatását és utalt arra, hogy az azóta eltelt, viszony­lag rövid időben a világpoli­tikában számos nyugtalanító jelenség került felszínre. Ezeket a veszélyeket csak hosszú távú, közös stratégiá­val lehet leküzdeni — muta­tott rá Walter Scheel. „A moszkvai szerződés, to­vábbá azok a megállapodá­sok, amelyeket a többi kelet- európai országgal és az NDK­Tudjuk azonban azt is, hogy általában nyugaton és az önök országában is van­nak még olyanok, akik nem hívei az enyhülésnek. A mai nemzetközi életben a bizalmatlanság táplálja az olyan súlyos jelenségeket, mint a tömegpusztító fegy­verek gyártásában való ver­sengés. Ez a verseny teljes­séggel értelmetlen. Ezt a versenyt nem lehet meg­nyerni — de az emberiséget könnyen el lehet pusztítani. Ideje, hogy megállítsuk az ilyen versenyt. Álljunk tehát meg, talál­junk megoldást arra, hogy többé ne halmozzák fel a fegyvereket. Tegyük meg a reális lépéseket azért, hogy csökkentsük a fegyveres erő­ket és a fegyverzetet a vilá­gon, Európában, különösen pedig Közép-Európában. Ál­lapodjunk meg arról, hogy nem gyártjuk és nem ter­jesztjük el az új rendszerű tömegpusztító fegyvereket. Kölcsönösen kötelező megál­lapodással vegyük elejét an­nak, hogy világot lásson a neutronfegyver, amelyet a danaidák vészthozó ajándé­kaként akarnak átnyújtani földrészünk népeinek. Engedjék meg, hogy ezen a tavaszi, májusi napon jólé­tet, felvirágzást kívánjak or­száguk polgárainak! ★ val kötöttünk, a Nyugat- Berlinnel foglalkozó négy­hatalmi megállapodás és nem utolsósorban a helsinki zá­róokmányok ma az európai béke alapzatához tartoznak” — mutatott rá a továbbiak­ban Walter Scheel, majd hangsúlyozta, hogy az NSZK nagy fontosságot tulajdonít Nyugat-Berlin kérdésének és bízik abban, hogy a várossal kapcsolatos négyhatalmi meg­állapodás szigorú betartása és teljes mértékű alkalmazá­sa hozzá fog járulni az együttműködés további javí­tásához. Pohárköszöntöje végén Scheel kijelentette: „az el­múlt években azon fáradoz­tunk, hogy egy fájdalmas múlt örökségét felszámoljuk. Nem szabad azonban itt megállapodnunk, ha eleget akarunk tenni népeink elvá­rásának. Miután az alapokat lefektettük, szeretnénk látni, miként emelkedik a Kelet- és Nyugat-Európa közötti együttműködés épülete. A célok világosak, a mércének különböznie kell a múlt mércéjétől. Ennek a mércé­nek meg kell felelnie ama felelősségnek, amely messze túlnő országaink határain.” A két állam vezetői ma folytatják a tanácskozást. Púja Frigyes, a Magyar Népköztársaság külügymi­nisztere, Oskar Fischemek, a Német Demokratikus Köz­társaság külügyminiszteré­nek a meghívására 1978. má­jus 3—4-én baráti látogatást tett a Német Demokratikus Köztársaságban. A külügyminiszterek új egyezményt írtak alá a kul­turális és tudományos együtt­működésről. A két miniszter beható vé­leménycserét folytatott a Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köz­társaság barátsági, együtt­működési és kölcsönös segít­ségnyújtási szerződésével ösz- szefüggő, a két állam és a két nép testvéri kapcsolatainak további elmélyítését előmoz­dító kérdésekről. Afganisztán új kormánya a békés egymás mellett élés elvein alapuló, független és békeszeretö külpolitikát folytat — jelentette ki a ka- buli rádióban elhangzott nyi­latkozatában Nur Moham­med Taraki, az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság állam- és kormányfője. A forradalmi tanács veze­tője hangsúlyozta, hogy Af­ganisztán a jövőben is az el nem köpelezettség politikáját folytatja. Nur Mohammed Taraki „szemérmetlen ha­zugságnak” nevezte azokat a nyugati sajtójelentéseket, amelyek szerint a közelmúlt­ban lezajlott kabuli esemé­nyek során állítólag tömeg­mészárlást hajtottak volna végre. A főváros államosított gumiabroncsgyárában 550-en dolgoz­nak. Az egyik népi tulajdonba vett addii-abebai textilgyárban 25. A CSAPDA Miért fordult vissza Su- mejko? Mi késztette erre az elhatározásra? Miért nem vettük mi észre a megbúvó motoros német géppuskáso­kat? A velük való találko­záskor, meg azután, ahogy meglátta az utat elálló kilőtt tankot, a kapitány ráébredt helyzetére. Vissza nem for­dulni egyenlő lett volna az emberek élve való kiszolgál­tatásával. Ezért döntött így, és már adta is a parancsot. — Vissza! Teljes gázzal! — kiáltotta szinte nem is a sa­ját hangján. — Értettem! — és már teljesítette is a parancsot Grisa, a sofőr. — Faképnél hagytuk őket gárdakapitány elvtárs! Fa- kép-nél bátyuska, még akkor is, ha ez most bajba sodort minket — sziszegte a foga közt a gépkocsi vezetője. A gépkocsi ezzel éles for­dulaton vett. De ekkor már itt is előttük volt egy harc­kocsi. — Ha ránk fordítja a tor­nyát, akkor deszantként megtámadjuk! — adta ki a parancsot Szaveljov. — Grá­nátokat kézbe! Babincev kozák kérte, hogy állítsák meg a gépkocsit, ö minden helyzetből ki tudja lőni a tankot. — Nem bocsátkozunk harcba. Itt nem a tank ront­ja a levegőt, — ellenkezett Afanaszij Haritonovics — Különben is minddel nem tudunk leszámolni. Kirill Afonyin szívfájdítón nyögött. — Csendesebben! Csende­sebben ! A pokolban sem mu­száj így ordítani! — Tűrj, fiam, tűrj! — próbálta nyugtatni a delegá­tus. — Hamarosan megér­kezünk ! — Megérkezünk? Megér­kezünk, de hogy hová, azt senki sem tudja. Iván Petrovics lelkében százszor elátkozta a háborút, szidta a többi mozgó egysé­get, amelyek miatt korábban elveszítettünk egy félórát. Hogy fog most elszámolni ez­zel a kieső idővel!? Tudta, hogy mi már régesrég túl vagyunk az Ököritón. Nekik meg most éppen az Ököritó állja útjukat. És ha előre megy, nem fut-e egyenest az ellenség markába? A tank megállt. A néme­tek is tartottak a nyílt táma­dástól. Ha az oroszok visz- szafordultak, akkor ott még jelentős utóvéderők vannak. — Gárdakapitány elvtárs! Merre menjek? — kérdezte bizonytalanul Grisa. — Gyerünk vissza a kór­házba, ott majd kieszelünk valamit. Csak gyorsan! *** És visszaérkeztek a kór­házba. A becsapódó aknák ekkorra erősen megrongálták az emelet néhány részét. Ca­fatokban lógott alá a mene­déket jelző vöröskereszttel díszített vászon. Köröskörül mindenütt elkeseredett csa­ta dúlt. Elöl-hátul, felettük süvítettek a lövedékek, rob­bantak az aknák, szálltak a repeszek. A kórház udvarára is tel­jes gázzal hajtottak be, és az épület falánál álltak meg. így talán veszélytelenebb. A bunkerekből, a pincéből fu­tottak elő a könnyebben sé­rült magyarok. Közöttük ott volt Imre, Mária és a többi bentlévő személyzet. — Mi történt? Hol vannak a többiek? — követelte őket Mária és belekapaszkodott Sumejko gimnasztyorkájá- ba. — Mi történt? — Miért hallgatsz? Ivan Petrovics nagyot nyelve megszólalt. — Az utat elvágták. A németek itt vannak a város szélénél. Az út a tó felé le van zárva. Imre vágott közbe. — Mondtam, hogy itt a pince! Gyerünk minél gyor­sabban a pincébe! Leszedni a sebesülteket! Betegápolók előre! Sumejko ellentmondott a kórház vezetőjének: — Nem barátom! Azt nem lehet. Köszönöm a törődése­teket. De az oroszok úgy tartják: ezer barát, az egy­általán nem sok, — de egyet­len ellenség az nagyon sok! Ugye megértesz barátom? Lábát feltette a kocsi lép­csőjére, felhajtotta táskája fedelét. Elővette a térképet. Szemeit végighordozta a je­lenlevőkön és megkérdezte: — Barátaim! Ki tudja ne­künk megmutatni a legköze­lebbi kerülőutat Érpatakra? Nekünk minél hamarabb ki kell törnünk a városból. Másképpen csak a koporsó marad. — És mi lesz a sebesül­tekkel? — kiáltott fel Mária. — Az idő majd megoldja a sorsukat. Túlságosan kockázatos vál­lalkozás, de az oroszok felel­nek magukért. Ezek az em­berek egyébként is az élet és a halál mezsgyéjén állnak. Máriára szúrós tekintettel néztek a géppuskások. Nem, nem semmiért jöttek el Moszkvától Magyarországig. Itthagyni a betegeket, iga­zuk van, túlontúl kockázatos lenne. Ebbe semmiképpen se mehetnek bele. — Iván Petrovics! — for­dult a küldött a századoshoz — induljunk minél hama­rabb, nincs vesztegetni való időnk. Egyre erősebben lő­nek. Ha ez így megy tovább, nem látom meg többet Ku- bányt. Grisa, a gépkocsivezető is feltűnően ideges. A kocsi minden pillanatban indulás­ra kész. — Iván Petrovics! Én fo­gom megmutatni az Érpatak­ra vezető legközelebbi utat! Várj még egy pillanatig! — fordult Mária Sumejkőhöz. Ezzel befutott a kötözőbe, majd hamarosan fel is tűnt egy degeszre tömött orvosi táskával. — Az első látásra van benne minden szükséges. Az utat Érpatakra meg isme­rem. Valaha gyalog is meg­tettem. Amikor Mária beült a ve­zetőfülkébe, a százados be­csukta az ajtót, maga pedig a kocsi lépcsőjére ugrott. Imre az egészből nem értett semmit. Bánatos szemmel nézett a távolodó kocsi után. Iván Petrovics saját ta­pasztalatából is nagyon jól tudta, hogy a németek a há­ború folyamán mennyi ke­gyetlenséget vittek véghez. Tudta, hogy aljasságuk nem ismer határt. A megszállt te­rületeken a friccekkel együtt az árulók is pokollá tették az igazi hazafiak életét. Ez­ért volt hát óvatos. Á magyarok ott álltak egy csomóban a kórház udvarán. Beszél get tek: Mindenki mondta a magáét. Találgat-' ták, vajon hol vannak a se­besültekkel rakott, elsőként elindított gépkocsik? Nem kerültek-e a nácik kezére? A doktornő is szóba került. „Nem régen van nálunk, de igen nagy bátorságról tett ta­núbizonyságot”. Egyesek azt állították, hogy Szolnokról, mások azt, hogy Kecskemét­ről jött. Mások azt mondták, hogy Ceglédről érkezett. A kocsi eltűnt a szemük elől. Teljes gázzal rohant célja felé ___ (Folytatjuk) Képek Etiópiából rakban maradtak, nemcsak harcoló társaik munkáját látták el, de növelték is a termelést. A fegyveres küzdelmek ide­jén az államosított üzemek dolgozóinak egy része a front, ra ment. Azok. akik a gyá­Pjotr Zsukov szovjet tiszt naplója IMYÍ R E GYHÄZÄINI

Next

/
Thumbnails
Contents