Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-20 / 117. szám
1978. május 20. KELET-MAGYARORSZÁG 3 UTAZÁS AZ ÚJÍTÁSOK KÖRÜL (2.) Kell a bátorítás Névjegy N emrégiben egy község falumúzeumában jártam. A dicséretes buzgalommal és lelkesedéssel összegyűjtött kiállítási tárgyak közt megakadt a szemem egy tulipántos ládán. Nem az eredetisége vagy a kiemelkedő szépsége fogott meg. Hasonlót elég gyakran látni a különböző helytörténeti múzeumokban. Az gondolkodtatott el, hogy a ládán, a tulajdonos neve mellett ott1 állt az asztalos neve is. A több mint száz esztendeje készült láda túlélte a mestert. Nem érdeklődtem, de nem is valószínű, hogy meg tudták volna mondani, milyen ember volt a néhai K. J. mester. Azt azonban, hogy milyen szakember volt, az általa készített láda még száz esztendő múltán is hirdeti. A pontos illesztések, a türelemmel faragott minták a szakma szeretetéről, ismeretéről beszélnek. S arról, hogy a mester tisztában volt képességeivel, ismerte munkája értékét, és merte rávésni ládájára a nevét. Vagyis, ahogyan ma mondjuk, vállalta érte a garanciát. Vajon hányán vagyunk, akik az általunk készített „tulipántos ládára” rá mernénk írni a nevünket. Nem azért, hogy 50, vagy 100 év múlva, hanem egy hónap, egy év, vagy éppen a garanciális idő lejárta után is tudják, kinek a keze munkáját tiszteljék, vagy ne tiszteljék az öltönybön, a házban, a bútorban, a tévékészülékben, s napjaink többi tulipántos ládájában. Mert vajon oda merné-e tenni a névjegyét az, aki immel-ámmal dolgozza le a nyolc órát, s tudja, mert tudnia kell, hogy amit csinált, fabatkát sem ér, s egy nap vagy egy hét múlva jöhet egy másik társa, hogy helyrehozza az ő hibáját. Emlékszem, gyermekkoromban mindig apám gyalupadja körül sündörögtem, s a hulladékból hajókat, s más, könnyen elkészíthető „műremekeket” farigcsáltam. Hiába nevetett ki apám az ormótlan jószágok miatt, én mégis büszke voltam rájuk, s mindet szépnek, tökéletesnek láttam. Ma már sejtem, miért: mert egész tudásomat testesítette meg egy-egy darab kifaragott fa. Tudom, a munka nem játék, de nem volt az K. J. mester számára sem. Pedig ő nem várhatott külön anyagi vagy erkölcsi elismerésre, prémiumra, kiváló dolgozó kitüntetésre. Neki az egyetlen elismerés, kitüntetés a becsülettel elvégzett munka volt, az, ha a harmadik faluban is azt mondták: ez igen, ezen látszik, hogy hozzáértő ember csinálta. Tudom, elismerem, hogy napjainkban nehezebb, nem elég egy vagy két tulipántos ládát készíteni. A közeli határidő, a hiányos anyagellátás, a szervezetlenség miatt kapkodó, szalag fölé görnyedő munkás nem mindig gondol arra, hogy a névjegyéhez méltó munkát végezzen. Az első szempont, hogy időben elkészüljön, a másik pedig, hogy átvegyék. Mert sürget a főnök, mert sürget a mellettem dolgozó, mert... lehet az okokat, magyarázatokat sorolni. S mégis azt mondom, jó lenne, ha naponta elkészítenénk a magunk tulipántos ládáját a műhelyekben, az íróasztalok mellett, s a többi munkahelyen. Naponta adnánk ki olyan munkadarabot a kezünkből, amelyre nyugodt lelkiismerettel írnánk rá a nevünket, mint tette azt a néhai K. J. mester. (K.) Autóval iramodásnyi, talán húszperces út a Mátészalkai Állami Tangazdaságtól a Nyírmadai Állami Gazdaság központjáig. Ez a húsz perc azonban éveknek felel meg. Megírtuk: Mátészalkán Nyírmadán ma, 1978-ban a szálkái 1969-et írják. Tavaly egy újításra jutott a gondolkodásból, igaz, az nagy értékű volt. Ez a KGYP 4. 2 gyümölcsszállító pótkocsi, melyet megrendelésre is gyártanak a gazdaságban. Kiötlője, Nagy István gépész- mérnök azóta Debrecenbe ment dolgozni, azok pedig, akik még részesei voltak a pótkocsi megteremtésének, bizonytalanok, amikor az újítómozgalomról, annak ma- dai apályáról beszélgetünk. Ahány ház, annyi szokás Somogyi József, a gépműhely vezetője szeriint: — Segíteni kellene az újítást, de az igazság az, hogy eddig kevesen igényelték a támogatást. Néhány ötleten kívül nemigen pattan ki a szikra senkiből sem. Jósze- rint azt sem tudjuk pontosan, mit kellene tenni, miben kellene valami újat kimódolni? Be van zárva az ember ebbe a műhelybe. De- mecserben dolgoztam azelőtt, ott volt újítási feladatterv is. Itt nincs ... Ami az egyik helyen erő, az a másik helyen a gyengeség oka. Mátészalkán ott ment igazán az alkotó gondolkodás. ahol be voltak „zárva” az emberek, itt viszont a falak — mintha ablak sem lenne rajtuk —. a kilátást gátolják. Ebből pedig az következik, amit a szálkái Béke brigádról írtunk: mit sem ér a bezárt1969-ben mindössze két újításra futotta az erőből, 1976- ban 39-re tellett és 1977-ben, az átszervezések mellett is huszonötre sikeredett az elfogadott újítások száma. ság, ha nincsenek, akik a tudás jobb felhasználására serkentik a falak között ténykedőket, akik felébresztik a jobbítás iránti igényt. — Vannak pedig nálunk is értelmes, rátermett szakemberek — morfondírozik a műhelyvezető —, de hiába, ha nincs, vagy eddig nem volt szükség a tudásukra. Amióta Nagy István elment, még újítási felelősünk sincs. Ne csak rutinból... Cubcsi István egyike a Somogyi József fogalmazása szerinti „értelmes, rátermett” munkásoknak. — Ma — mondja — egy vérbeli szakember, aki ad magára, csinálná, ha tudná, mit csináljon, min törje a fejét... De feladattervünk nincs, igaz, hogy a termelési tanácskozáson már felvetődött, hogy legyen. Igény tehát volna... A feladatok meghatározása azonban nem a mi dolgunk, ahhoz olyan emberek kellenek, akik átlátnak mindent, tudják, hol szükséges a javítás. Amikor volt irányítás, azért megye- getett ez is. — A gyümölcsszállító igazolta — veti közbe a másik műhelyvezető Jánvári István —, hogy képesek vagyunk a rutinmunkát meghaladó feladatok megoldására ... Egy olyan helyen, ahol az újítás gépezete bejáratott, ott talán feladattervek nélkül is működőképes a szerkezet, hiszen az egyszer gondolkodásra serkentett, az alkotás örömét megismert emberek, szinte maguktól is teszik amit kell, észreveszik a lehetőségeket akkor is, ha arra külön már fel sem hívják a figyelmüket. Mert igényük is van a gondolkozásra. » Hajlam volna, de... Nyírmadán azonban még a gépezet sincs meg, nemhogy egy jól organizált szervezet lenne. Igaz, a jelenlegi koncepciótlanságba minden bizonnyal belejátszott a gazdaság élén beállt változás, mert dr. Péter István igazgató alig néhány napja végzi csak teendőit. Érthető hát, hogy a múltról nem szívesen beszél, a jövő pedig éppen csak körvonalazódik elképzeléseiben. — Huszonegy szocialista brigád működik — mondja, örvendetes, hogy közülük 12 felsőbb „osztályba” léphetett és csak egyet kellett „ismétlésre” ítélni. Kétségtelen, hogy nekik kell az újító- mozgalom bázisát is képezni... — Gépesítés, munkaszervezés, növénytermesztés, kertészet — sorolja a területeket, ahol bőségesen akadna tennivaló. — Amint lehetséges, megújítjuk magát az újítómozgalmat. Hajlam volna, de kell a bátorítás. Ötletnapot már rendeztünk, annak sikere pedig némi biztatással szolgál... Mátészalka és Nyírmada országúton csupán egy ira- modás. A távolság a két állami gazdaság között — ami az alkotó fantáziát illeti — lényegesen nagyobb ennél. Jó lenne a madaiaknak a szálkáinktól megkérdezni: mit és hogyan csinálnak? Mert pár évvel ezelőtt ott sem volt jobb a helyzet, mint ma Nyírmadán. S zombaton délelőtt, a gumigyár műszerészműhelyében ketten vannak párban. Marinko Mihály mechanikus az idősebb. Vas Károly elektronikai műszerész az ifjabb. Az idősebb — valójában középkorú csupán —, barna svájcisapkát hord, arca vékony, vonásai erőteljesek. A fiatalabb: barna bőrű. fekete hajú fiú. kicsit testes is talán, köpenye nyitva, kivil- lan széles mellkasa. Nyakában aranylánc függ. Az asztal fölött a falon, fakult fénykép: a kispályás focicsapat feszít rajta. — A mi régi csapatunk — pillant oda Marinko. — Én nem vagyok rajta, játékvezető voltam. Az NB III-ig jutottam ... Egy satuba szorítva vékony, rézcső sínylődik; odébb ismeretlen rendeltetésű műszerek állnak mozdulatlan mutatóval arra várva, hogy egy szakértő kéz feltámassza őket. A jó műszerész — így a fiú — akár egy orvossal is egyenrangú lehet. A magam területén én is lehetek professzor. — Érzi, magyarázatra szorul amit mond, hogy senki se értse félre büszkeségét. — NélLEHETNE JOBBAN? A megye további dinamikus fejlődése attól függ. mennyire javul a gazdasági munka színvonala, hogyan tudják hasznosítani az anyagi és szellemi erőforrásokat. Csak a termelékenység növelésével, a termék- és termelésszerkezetnek az eddiginél gyorsabb ütemű változtatásával lehet a piaci igényekhez jobban alkalmazkodó termelést megvalósítani — állapította meg a megyei pártbizottság 1977. december 14-i határozata. Ezért kérdezünk meg munkásokat és vezetőket. hogyan lehetne jobban dolgozni, gazdálkodni? Beilleszkedés — Nagyon nehezen jöttem el hazulról dolgozni. Ez persze nemcsak rajtam múlott, a férjem nehezményezte. ö mondta, maradjak otthon. Ennek éppen három éve. Azóta nem bántam meg makacsságomat, hogy üzemben akartam dolgozni, s a férjem is beletörődött, sőt el sem tudnánk már képzelni, hogy ne dolgozzak. Előtte háziipari bedolgozó voltam, de ez sokkal másabb, különb és a keresetem is több az akkorinál. Naponta busszal járok be a közeli Ópályiból. Eleinte fárasztó volt, ma már fel sem veszem a negyed 6-os kezdést. Megszoktam., — Persze nemcsak otthonról volt nehéz eljönnöm, hanem ettől talán még nehezebb volt megszoknom a folyamatos munkát. Bedolgozóként nem voltam időhöz kötve, akkor csináltam és addig, amíg kedvem tartotta. Itt nem lehet így dolgozni. Kezdettől fogva szoros időbeosztásban dolgozunk. Azt hiszem ez érthető is, hiszen gyárban vagyunk, s nem otthon. — A beilleszkedés volt a legnehezebb. Nem azért, mintha a munkától féltem volna. Más itt dolgozni és megint más az embernek az otthonában. Ebben nagyon sokat segítettek az itteni vezetők. Fél évig órabéres voltam, amíg belejöttem a-var- rásba, s utána kerültem teljesítménybéres munkakörbe. Ahhoz képest, hogy egy hónap múlva sem tudtam külünk nem élnek ezek a műszerek, ha pedig ezek nem élnek, a gyár sem tud létezni. Olyan ez a munka, hogy előbb egy sort gondolkodni kell. mielőtt megmozdul a kezünk. E!gy rossz mozdulat itt is nagy bajt okozhat... — összetett és igényes munka — kapaszkodik a fiatalabb szavába Marinko Mihály —, ez a gyár lelke. A műszerektől függ a vulkani- zálási idő. az, hogy legyen elég gőz és működjön minden gép. amit elektronika vezérel... Úgy mondják: egy vagon türelem kell ehhez a mesterséghez, és praxis, szakmai rutin, hajlandóság a fejtörésre. És: ismerni kell a gyárat. Kiből lesz a műszerész? — Érettségi kell ehhez — mondja Vas Károly. — Én Kisvárdán a Bessenyeiben végeztem. Utána mezőgazda- sági főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel. Elmentem a 107-esbe. ott tanultam ki a szakmát. — Jobb híján lett műszerész? Nem. Gyerekkorom óta szerettem a szakmát. Piszkáltam minden szerkezetet, ami a kezem ügyébe akadt. SzétKUSZKÓ GYULÁNÉ megszokni idekerülésem után a bejárást, ma azt mondhatom: el sem lehetne zavarni innen, annyira megszoktam a munkámat és a gyárat is. — Az elsők között kerültem ide. Azóta sokat változott a helyzet. A mostani betanulókkal, ha lehet még többet foglalkoznak, mint egykor velünk. Kevesebb munkát kapnak, oktatják, nevelik őket, amíg teljes értékű munkásokká nem válnak. Később szalagra kerülnek, s a fizetésük is emelkedik, persze a munkájuk arányában. — A beilleszkedést nagymértékben megkönnyítik a kezdő számára az üzem vezetői. Éppen ezért nagyon sok múlik az új dolgozón. Többször előfordulnak fegyelmezetlenségek részükről. nemtörődömség, a műnké lebecsülése. Ezen csak maga az egyén változtathat, könnyíthet és így elősegítheti a gyorsabb beilleszkedését, valamint azt, hogy hamarabb szokja meg a munkáját, tanulja meg a végzéséhez szükséges fogásokat, s ezzel együtt nagyobb teljesítményt érjen el, ami nemcsak neki, hanem a gyárnak is hasznára válik. Érzésem szerint ezen kell változtatni a jövőben. Hogyan? Nevelni, ösztönözni kell a dolgozót — akár anyagiakkal, akár fegyelmezéssel — a jobb minőségi és nagyobb mennyiségű termék előállítására, amivel ugrásszerűen emelkedhet a termelékenység és csökkenhet a selejt. Elmondta: Kuszkó Gyulá- né, a Budapesti Finomkö- töttáru-gyár mátészalkai gyáregységének varrónője. Lejegyezte: Sipos Béla szedtem az órát és néha ösz- sze is raktam. — Ehhez csak a papír nem elég — veti közbe az idősebb. — Az még semmi, az csak az alap. Szenvedély is szükséges, hogy addig abba ne hagyjunk valamit, amíg az el nem készül. Tudnivaló: helyettünk senki sem végezheti el ezt... — Sok a végzett ember a brigádban — mondja Vas Ká_ roly. — Itt van a Jáger, meg a Puskás, nekik két érettségijük is van. — Sorra szedik össze a neveket, ki mit tanult. mit tanul. A lista hosz- szúra nyúlik. A tanulástól nem hosszú az út a megbecsülésig és a kis vita amit a fiatalabb és az idősebb vív egymással, ismerősen hangzik. — Ha tudok annyjt. mint a régi munkás, akkor nekem is annyi, vagy majdnem annyi jár, mint neki. — No, no! És az évek? Valahol a középútnál kiegyeznek. A vita feszültségét vidám, emlékek oldják. A legutóbbi — május elsejei — brigádkirándulás, ahol még gulyást is főztek. S. Z. A METRIPOND fehérgyarmati gyárában Sebestyén Gyula szakmunkás 1500 kilogrammos állatmérleghez naponta 90 darab tartóorsót esztergál. (Cs. Cs.) Speidl Zoltán Amíg kilendül a mutató.
