Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-11 / 84. szám
1978, április 11. KELET-MAGYARORSZÄG \ / 7 4 lelkiismeret ébresztői, a nemzeti önvizsgálat papjai, a szépség énekesei, a jobbító követelés harsonásai, a míves szó mesterei, a tüzek őrizői, az új harcosai, nép- nemzet-sors krónikásai, szerelemlángok élesztői, emberszeretet hirdetői, történelmünk regösei, előrenézők fáklyái, nyelvünk megújítói ők: a költők. Harchoz induló, bánatban vigasz, csüggedéskor riadó, fáradságkor víg- ságkeltő, múltba nézve távcső, tespe- déskor lángpallos, indulatban csillapító, szerelemnek szárnyat adó, unalmat elűző, szépre vágyva gyönyört nyújtó, gyermekkorban ritmust szabó, öregkorban társ a bölcsnek, könyv lapjain betűgyöngyök, élőszóban dallambölcső: ez a vers. Küldte őket: bérkaszárnya, a szegénység, s izzó harag, falusi ház ezeréves pörrel, polgárcsalád a világra érthetetlen csodálkozva, a mozgalom tűzkohója, embereszmény, szép reménység, tanítói katedra népoktató nagy szándékkal, újkor-vonat robogdTisztelet a költészetnek! sa, forradalmak petárdája, apák — ősök regimentje. Szívbe zárja: kis tipegő anyját hallva, hazájával ismerkedő, harcba menő forradalmár, tankönyv fölé hajló diák, szívkutató nagy szerelmes, újszülöttet felemelő, sírba tértet búcsúztató, történelmet megvallató, magamagát elsirató, másokat vigasztaló, gyökereit megkereső, bűneit szánó, szánakozókat ostorozó, sudár férfi, s törődött agg, kedves nő, szépre szívet táró, de csak igazat akaró. Kölcsey imádkoztát, Petőfi tüzet szít, Vörösmarty magasztosan gondolkodtat, Ady katedrálist épít, Kosztolányi bűvészkedik, József Attila nemzetet ébreszt, Babits lelket kalauzol, Váci a szegénység himnuszát dalolja, Rákos a lélek mélységeit ássa, Juhász új nyelvet teremt, Illyés kor-krónikát ír, Ratkó jövőt félt, Garai jelent boncol élve, s ők s még oly sokan: lelkiismeretük rőzsetüzeivel világítanak. Tisztelet a költészetnek! Kurta strófa muzsikája, pengő rímek vad játéka, betűt néző szempásztája, verset mondó harsány szája, indulatos szitka-látka, szépet vágyó jó imája, forradalmárok hajrája, kicsi pulya ga- gyogása, szót kereső dadogása, munkásember hitvallása, a szerelmes vallomása, parasztember mohogása. E napon József Attila születésnapján, a költészet napján köszöntsünk költőt s verset. A verseskötet bibliája kapocs legyen, híddá váljék, kössön össze lelket-szívet, s igaz szónak nagy-nagy tüze melegítsen meg mindőnket. (Bürget Lajos) Garat Gábor: Tavasz-ka • • m 00 Költészet napja li97S Váci Mihály: Mintha lakatlan lenne ••• Mintha lakatlan lenne, úgy ujjong a Föld — s én is úgy szeretem most — nem látok rajta embert —. csak hómezők hurráznak, trilláznak fagyott folyók, vágtáznak a hegyek; lóg róluk csapzott erdő sztyeppéi lovak szőre. Mintha lakatlan lenne, vad és szabad a Föld ... Mongólia, Mongolói, mennydörgő dobogás; a hegyek szörnyű patával kapálnak gyülekezve, állva alszik a múlt lovas serege; befútta hó, homok takarta, csak a nyergek látszanak ki a hóból, homokból, halálos homályból, hajnali homályból. Erre madár se jár, és ember sem terem. A természet játszik magával — örökké születik, önmaga teremtménye; itt nincs pusztítója és teremtője sem — visszavonult itt önmagába, fellázadt ellenünk, szelíd haraggal bölcsen visszavárja új aranykorát, mire már nem leszünk, és elfoglalja a Földet az ember-utánit... amit az ember is áhít. (Mongóliából Vietnamba, a repülőgépen) Rákos Sándor: Forrásvidék (Részlet) a túlélés parancsa bennünk olyan erős a hitetlen se tudja elképzelni a tökéletes megsemmisülést itt most gyönyörű ősz van anyám a tavon szitakötő-vitorlások szárnya rebben szőlőérés ostroma Arács partjain méz-csöndben hosszan úszik az ökörnyál a felhőjárás mintha félálomban távol kisvonat dohogása s múltból közös múltunkból vérzik át a csönden a csősz madárijesztő hujjogása láttam egy madárhullát lenn a kertben hányát feküdt (ahogy élve soha) ág-lábacskái az eget kaparták olyan volt mint egy kormos ágdudor a teljes mozdulatlanság amitől elfárad a szem s akkor hirtelen rándult egyet már-már fölkiáltottam: hiszen él nem — csak a serény férgek rángatták zabáivá a húst ez hát a végső mozgás nem akarom megtiltom magamnak utolsó napjaidat azokat sem már nem te voltál valaki más a tökéletes megsemmisülést a hitetlen se tudja elképzelni bennünk olyan erős a túlélés parancsa behunyt szemmel figyelek iszonyú figyelemmel mi történik bőrömön kívül és mi történik bőrömön belül válni készül a délután estébe fordul az este éjszakába a nap megsemmisül behunyt szemmel figyelek iszonyú figyelemmel ez történik bőrömön kívül és ez történik bőrömön belül csak a harangszó a szoba börtönhomálya elhallgat a harangszó börtönhomály harangszó harangszó ébreszt föl nyárvége fojtó délután negyvennyolc éves vagyok áttetszőbb az alkonyi fénynél láthatatlan jelenlét csönddel üzensz rejtőzködő Gyöngéd rügyek ostroma támad; a tél ellen sereglenek, hadat üzentek a halálnak; s meleg nedvek keringenek, kinyújtóznak a gyökerek, mikor a fák tavaszra várnak. És szállnak vágyai a szélnek, dideregnek még a rögök, de ifjú áramok zenélnek, s a bessüppedt hantok fölött tejfehér pára füstölög, mikor a föld tavaszra ébred. És belekortyolnak az égnek friss vízébe a madarak. — Átteleltek vagy visszatértek? — Fölharsog lázasan a had, s míg téli tollak hullanak, újjongástól lüktet az ének. És fölhabzik, s remegve kékül felhők fölött, felhők alatt a levegő, ahogy keresztül pásztázza redőit a nap; s láng-sugarak villámlanak, mikor az ég tavaszra készül. És széllel, fákkal, friss rügyekkel együtt kitakarja szívét a jövendőnek szerelemmel, s hollók hadát rebbentve szét letörli a tél szégyenét, mikor tavaszra vár — az ember. Régvárt tavaszból érett nyárba kísérjék bő-termő idők a reménységből szabadságra, homályból fényre ébredőt; háza fölé már hű tetőt emel, s az ablakot kitárja — ki hontalan volt — a testvér-vilá Ratkó József : Illyés Gyulának Mégiscsak ők tartják a földet, drága halottaink. Mégiscsak ők Csont törik, izom kékül, foszlik rajtuk a hús, az ing. Szép szemük behorpad, pedig vannak már annyian, mint az égen a csillag, annyi szülém, lányom, fiam. Közöttük küszködik, feszül elsőhalott anyám. Tapossuk ágyékát, gerincét, járunk a derekán. Ház épül rájuk; tartanak falat, falut, hazát. S jövőnk ha van, ők cipelik még ezer éven át. Mert mindent elbírnak, hiszen mi vagyunk a teher. Vagyunk mj olyan gyöngék, árvák — minket is vinni kell. Halandó — egyenrangú velük csak az lehet, aki oly kemény, legalább magát meg tudja tartani.
