Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. április 30. így lesz a zene mindenkié nagy történelmi eseményekkel természetsze­rűleg együtt jár a művészetek arculatának, intéz­ményeinek, társadalmi helyzetének és elrendező­désének megváltoztatása is. Mik azok a változások, ered­mények. melyek a valamikor a „Sötét Szabolcs”-ban új fényt, új világosságot gyújtottak a művészetek területén, közelebbről a zenei életben? Örvendetes tényként kell megállapítani, hogy a ná­lunk elhangzott hangversenyek szereplői jórészt megyénk- beliek. Ez azt jelenti, hogy egyre nagyobb tért hódít az ak­tív muzsikálásra való bekapcsolódás, a tömegeket mozgató ének- és zenekarok tevékenysége, a közösségben való fel­oldódás. Azt is jelenti a helyi erőkből kifejlődött művészet, hogy az együttesek és szólisták mind magasabb művészi fokot értek el, mindinkább megközelítik, sőt néha elérik a hivatásos művészek és együttesek által képviselt művészi szintet. Meg kell állapítani, hogy módfelett megnöveke­dett a hangversenyek száma, különösen Nyíregyházán, ahol néha szinte minden napra esett egy zenei rendezvény (lásd művészeti hetek) s mégis volt érdeklődő közönség, lelkesen tapsoló fiatalság. Ez azt mutatja, hogy a művé­szeti nevelés elérte célját, s művészet élvezése társadalmi szükségletté kezd válni. Melyek voltak azok a szervek, intézmények, melyek előmozdították a megye zenei fejlődését? — Az Országos Filharmónia 6 nagyzenekari hangversenyt rendezett a színházban, 4 kamarazenei hangversenyt a megyei könyv­tárban, 2 kamarazenei hangversenyt a tanárképző főisko­lán. A középiskolás tanulóknak 4 hangversenyt adott a megye 14 helyén, az általános iskolásoknak 3 hangversenyt 12 helyen. Ezeket az ifjúsági hangversenyeket minden al­kalommal neves fővárosi előadók vitték közelebb az ifjú­sághoz zenei ismeretterjesztő bevezetőjükkel. A megyei könyvtár hasonlóképpen a nagyzenekari hangversenyeket ismertette az előadások előtt. Külön ki kell emelni azt az örvendetes tényt, hogy a fehérgyarmati és nyíregyházi 107-es szakmunkásképző intézeteknek is rendeztek 4—4 hangversenyből álló sorozatot, melyek a munkásművelt­ség zenei megalapozását voltak hivatva elősegíteni. Élenjáró szerepet tölt be a zeneművészet művelésében a Szabolcsi szimfonikus zenekar. Mintegy 30 alkalommal léptek közönség elé zömmel az Országos Filharmónia ren­dezvényeként. Még 4 nagyobb hangversenyen lépnek föl, úgy mint Nyírbátorban a várossá nyilvánítás 5. évfordu­lója alkalmával április hónapban, az évadzáró hangverse­nyen az egyesített vegyes karral a megyei művelődési köz­pontban május hónapban, a veszprémi kamarazenekari fesztiválon június hónapban és a Nyírbátori Zenei Napo­kon augusztus hónapban. Kiváló művészek működtek együtt a zenekarral, mint Szalatsy István karmester. Ga­bos Gábor (zongora), Onczay Csaba (gordonka), Tréfás György, Vadas Kiss László, Sregélly Katalin énekművé­szek. Nindig ünnepi hangulatot teremtettek azok a hang­versenyek, melyeken a nyíregyházi vegyes kar lépett a kö­zönség elé. A 60 tagú kórus mintegy 15 alkalommal szere­pelt. jórészt az Ifjú Zenebarátok Kórusával együtt, mint egyesített vegyes kar. Kiemelkedő fellépéseik voltak a bu­dapesti rádióban egyenes adásban, az angol rádió részére készített felvételen, a Szovjet Kultúra és Tudomány Há­zában Budapesten, a Nemzeti Galériában a televízió adá­sában, a romániai hangversenykörúton. Részt vesznek a megye közművelődéseben ismeretterjesztő szakmai bemu­tatókkal, továbbképzéssel. Élénk kóruséletben, magas szín­vonalú kórusokban nem szűkölködünk, hogy csak a legki­emelkedőbbeket említsem itt, mint az Ifjú Zenebarátok Kórusa, a tanárképző főiskola női kara, a tanítóképző ta­gozat női kara, a Vasvárt Pál és Zrínyi gimnáziumok kó­rusai, a 4-es sz. zenei általános iskola gyermekkarai. Vidé­ken a mátészalkai, kisvárdai, vásárosnaményi, tiszavasvári, záhonyi, nyírbátori, nagykállói kórusok érdemelnek em­lítést. Valahol nevelni, képezni kell azokat a muzsikusokat, akikből profitál a város és megye zenei élete. Ez az intéz­mény az Állami Zeneiskola 920 növendékkel. A 4-es sz. zenei általános iskolával testvéri együttműködésben részt vesznek a város zenei életében. 12 növendékhangversenyt és 4 tanári hangversenyt tartottak, ahol meggyőződhettünk arról, hogy gyermekeink zenei nevelése, zenei pályára való előkészítése kiváló művésztanárok kezében van. Erről bi­zonyság a Szombathelyen tartott zeneiskolai országos he­gedűverseny, ahol eredményesen vettek részt a zeneiskola növendékei. A májusban Székesfehérvárott tartandó zene­iskolai országos kamarazenei fesztiválon 2 együttesük vesz részt. Tanárai aktívan részt vesznek a város és megye ze­nei életében, amit az is bizonyít, hogy körülbelül 40 alka­lommal működtek közre különböző rendezvényeken. Ter­mészetesen a vidéki zeneiskolák is hasonló módon veszik ki részüket a zene terjesztéséből. A művészetek megértését és megszerettetését szolgálja a TIT művészeti szakosztálya. Az elmúlt évben 3396 mű­vészeti előadást tartottak 68 441 hallgató előtt. Segíti a TIT a más szervek által rendezett ismeretterjesztő előadásokat is. mint a megyei könyvtár „Korok és stílusok" előadásait, a művelődési házakban folyó ismeretterjesztést (városma­jori műv. ház, vásárosnaményi műv. központ stb.). Erős bázisa a zeneművészetnek a tanárképző főiskola, ahol 103 tanárképzős hallgató készül fel az ének-zene ta­nítására. Hangversenyeket rendeznek, melyeken saját és filharmóniai művészek lépnek föl. Legutóbbi kiemelkedő országos rendezvényük az „Egyetemi, főiskolai kulturális napok" voltak. K özművelődésünk szerves részét képezi a pihentető, szórakoztató zene is. Nem mindegy, hogy mit és hogyan játszanak. Jobban kellene figyelni rájuk és több segítséget adni nekik. Kodály Zoltán koncepciója, hogy „legyen a zene min­denkié!" — még ugyan nem valósult meg teljesen, de már sokan megtalálták a hozzá vezető utat. És a megyében folyó munka révén még többen meg fogják találni. A „sö­tét Szabolcs" kivilágosodott, s Kádár Jánost idézve, valóban „elmúlt már a sajnálni való szegény rokonság ideje". Elmúlt, még a zenében is! "Vikár Sándor S zép vasárnap volt. Friss, mint egy haj­nalban tört virág, mint egy kemencéből most kiemelt, szagos kalács, mint egy új menyasszony. A va­sárnap íze, fénye elnyújtó­zott a faluban, különösen a folyó partja mentén, amely öblében hordta a dombon épült házakat. A máskor ha­ragos víz meglassúdott a nyárvég pihenőjén, liliomok szunnyadtak hátán, mint a kidolgozott barmok most az istállókban. Mindenki érez­te: gyönyörű ez a vasárnap. A kőműves is úgy találta, valódi vasárnap ringatja édes várakozásban. A kony­hából ezernyi fűszer illato­zott. Hamarjában már meg­evett egy tányér hagymában sült vért, félliternyi bort ivott rá. Mégis úgy tűnt, el­érhetetlen messze a dél. Nem lelte helyét sem a ház­ban, sem az udvaron. A ház­ban azért, mert már elszo­kott a füzetlapnyi ablakok kedves homályától, a dohos szalmaszagtól, a magánytól. Az udvaron pedig csalogatta nap; tűnődött, mitévő legyen. Lassan tizenöt esztendeje, hogy az ekét felcserélte a kőműveskanállal. Azóta ven­dég itthon. Azelőtt egyszer csak itt termett a dél, mint egy vize­sen lekent hajú vőfély, és hipp-hopp. terülj meg asz­talkám. De most nem jön. Ekkor megkondult a ha­rang. A harang! Ez a hang elkísérte a kőművest gyerek­korától. A zúgás forró hul­lámokban terjedt, zengett az egész határ. Persze. Azelőtt a temp­lomban telt el a vasárnap délelőtt. A templomban és a kocsmában. Templomban ta­lán egyszer sem volt az utóbbi tíz év alatt. Nem hi­ányzott. Az a havi két va­sárnap gyorsan telt itthon. A vágyakozás most felger­jedt benne. Bement a faluba. Az él­mény örömétől ragyogott, köszönt, akinek kellett, fo­gadta. akitől illett. A vasárnap délelőttök! Fe­hér ingek, blúzok vakitása. komoly emberek ünnepi cso­portosulása, az ének teli to­rokból csorduló mámora, a mélázás emberi gyengeség bűn és jótétemények felett, s jutalomként otthon a húsle­vesek édeni aranya. És látni az embereket, akiket ismert, látni mind, az az majdnem mind, hisz van akire ha­marjában már nem is em­lékezik, a fiatalok meg gyor­san változnak. Mire odaért, a templom­kert megüresedett. Emelke­dett lélekkel kopogott végig a nagy, kéklő kockaköveken, az összeboruló szilvafák alatt. Az egyetlen vaskos fá­ból faragott díszkaput gye­rekes szorongással nyitotta meg, és belépett. n A tiszteletes úr már a prédikációnál tartott. Há­romszor ismételte, hogy „de az Úr", amikor a kőműves látszólag nyugodtan megállt, a padsorok előtt, és helyet keresett. Emberemlékezet óta nem volt a templomban, ugyan hová fog ülni? Nemcsak a pap hökkent meg, hanem az egész falu. Fent, a nemzetségi karzaton, ahová mostanság már a fia­talság jár, kuncogni kezdtek a fiúk; a kőműves a kelleté­nél többet habozott. Itt pad­ja volt minden számottevő családnak. S az a pad. ahol 6 ült azelőtt, másé lett. A kőműves nem számolt ezzel. De nem sokat töprengett Egy pillantással át lehetett fogni az egész templomot; harminc, negyven pad ha volt benne összesen. S lám, a szószékkel szemben a má­sodik pad majdnem üres. Egyetlen öregember ül a vé­gében. S. Kovács János, va­lamikor huszonöt holdas nagygazda, most téesz-nyug- díjas. Magára maradt, akár az ujjam — ahogy mondani szokás. A kőműves erre a padra szegezte tekintetét. A tiszteletes egész másként fejezte be a mondatot, mint szándékolta. De senki se fi­gyelte. Kétszer megköszörül­te a torkát, új mondat előtt. Ilyesféle szavakból rakta össze: miszerint ennek för löttébb tudatában, jószeré­vel, és a többi. Közben fe­szülten figyelte, hogy a kő­műves megindult-e a kisze­melt pad felé? A tiszteletes nagy időket élt át, de átélte. Csendesen remegő ujjai szórakozottan tapogatták a szószék farag- ványát, mely működésének húsz esztendejében kifénye- sült, mintha lakkozták vol­na. Ez a barom képes, és leül, gondolta. Egy villanásnyi idő volt, de a gondolatnak nem kell idő. Emlékezett, a kőmű­ves apjára, nagyapjára, akik amott ültek, a másik olda­rendszert kaptak, értékelést, meglett mindennek a helye, és fontossága. Hogy mire ha­lad az ember! Ritka öröm vidámította; felfedezte ön­magában az új embert, aki lett. A padsorok között egyre jobban szorongatták. Egyre kényelmetlenebbül feszítet­ték a padokhoz, egyre több könyök vágódott az oldalába. Lábát taposták Ütést is ér­zett. 3 A pap kényelmetlenül si­mogatta az asztalterítőt. — Mondom magának. Bar- talis, hogy szokatlan az egész. Mondom magának, hogy itt olyan erőkkel állunk szemben, amelyek egyelőre erősebbek a józan észnél. A kőműves gúnyosan mo­solygott. — Erőkkel, tiszteletes úr? Miféle erőkkel? Az a pár SIPKAY BARNA: PADREND Ion, de aztán meghaltak, és a család szétszóródott. Most ez a kőműves. S. Kovács pad­jába akar ülni, akinek őse itt főbíró volt, s ő maga unoka- testvéreivel öntette ezt a harangot, mivel az eredetit a negyvennyolcasok ágyújá­ba olvasztották. A kőműves pedig már ment. egyenesen szemközt az öreg, tasakos szemű S. Ko­vács János mellé. Ettől elakadt a lélegzet a templomban. 2 A kőműves érezte, hogy szemek rakják ki az útját. Tudta, hogy S. Kovács Já­nosnak hatalmas előjoga van arra a második padra. De hát neki is joga volna a má­sik oldalon a régire. Joga? Nevetséges. Ma már? Ma, amikor a téeszben mindenki egyenlő, megszűntek az elő­jogok. s az embert munká­jával. nem pedig birtokával, nemességével mérik? Nagy idő múlt el! Legfeljebb meg- botránkoznak némelyek. Beült a padba, odább szo­rítva az öreg S. Kovácsot, aki nemigen akart mozdulni, és visszeres szemével úgy harapta, mint Eberfeld gróf kutyája a kertjébe tévedőkel valamikor. — Köszönöm — susogta azért is jókedvűen, az öreg­nek, amikor letette fenekét a göcsörtös padra. s összekul­csolt kezét maga elé helyez­te, a pad tetejére. S körülnézett. Mennyei atyám! De kicsi­ke ez a templom! Ez volt az első benyomása. A régi bolt­ív mintha besüppedt volna, a karzatra felkapaszkodhat az ember, a szószék majd le­szakad. S az ablakok csúcs­íves futása! Valamikor bá­multa. mint remeket, a szép- mívű kőművesmunkát. De ma! Mikor csúszózsaluzással negyvenméterriyi tornyok törtek az égbe keze alól! Mi ez a nyolc méter? Iromba fa­lak. Ma egy ilyen vastag alapra fel lehetne húzni Bá­bel tornyát. Arra döbbent, hogy ki­mondták az áment. Amikor kifelé sodródtak, szerette volna megölelni az embereket. A régi emlékek kiléptek a múltból, eleven képekként most már elrak­tározódtak élete könyvébe, rongy ember, aki megtapo­sott, megütött? Annyit mon­dok és ez az utolsó szavam, ha nem csinál valamit a tisz­teletes úr. majd rendezi a dolgot a törvény. — Csak nem viszi ezt a világ szájára? — Nem magamért. A kőműves összeszorította ajkát. A pap kíváncsian néz­te. Vajon mennyire telik en­nek az egyszerű falusi mes­ternek az emberségéből, in­telligenciájából? Nem ma­gamért — ez érdekelte. Hát miért? — Nem értheti ezt, tiszte­letes úr. A pap megsértődött. — No jó. De akkor mit kí­ván tőlem? A kőműves állt az asztal túlsó végén. Önkéntelenül szék után nézett, a pap csak akkor kínálta meg vele. — Megpróbálom elmagya­rázni, tiszteletes úr. Tudja jól, hogy az én családom se volt azért utolsó ebben a fa­luban. — Nem — mondta a pap nehezen. — Azóta mi lett belőlük? Semmi. Velem három holdat adott az apám, az öcsémnek semmit. Három holdból mi­re megy az ember? Ezért let­tem mesterember. Az öcsém a téeszben ... A pap bosszúsan nevetett: — Ne akarjon engem a téeszre agitálni, Bartalis. Tu­dom, mit ér, magam is segí­tettem létesülni. A kőműves kis zavarral forgatta tenyerét, amibe a mész beette magát, akárhogy mosdott. — Nem a téeszre agitálom, tiszteletes úr. De hát létezik- e olyan jog, aminek nincs meg az alapja? Teszem azt, létezik-e nekem jogom a Holdra? A Hold egv darab­kájára? Attila király sírjá­ra? Ugye, nem? — Ez nem jó érvelés, ba­rátom. Vannak dolgok, ame­lyek kézzel nem foghatók, mégis hinnünk kell létezé­sükben. — Olyan nincs — szögezte le a kőműves. — Hót Isten országa, Bar­talis? Maga nem hisz benne? A kőműves meghökkent, el­tűnődött, Nem merte mon­dani, nem akarta megbánta­ni a papot. — Tiszteletes úr. száz szó­nak is egy a vége Itt szü­lettem. Itt született az apám, a nagyapám, ez a falu az enyém is. Vége annak a vi­lágnak, hogy különbség le­gyen ember és ember között. Higgye meg, nem magamért, hanem az elvért, de nem hagyom annyiban. Csináljon valamit a tiszteletes úr, kü­lönben törvény elé viszem Ez az akaratom. A pap megcirógatta a tin­tatartót. Évek óta üresen po­rosodott. de azért ott volt Mosolygott. — Az elvért. Értem, Bar­talis. Szép dolog. — Mintha gúnyolódott volna. — Hogy ne legyen különbség ember és ember között. Maga szerint tehát nincs? i — Mint ember, nincs. Van, aki mérnök, van aki kőmű­ves. A mérnök többet keres, autója van. De a színházban az ül a páholyba, aki oda vált jegyet. Ha én, akkor én Ez az elv. És ez az elv jó, tiszteletes úr. Vannak magá­nak gyermekei, tudhatja, hogy ez az elv jó. — Értem. — Lányára gon­dolt, aki orvos lesz. Másod­éves. — Értem, Bartalis. De tudhatja, hiába szép az elv, ha a fejekben sötétség van. — Ezt a brosúrában olvasta. — Itt pedig még elég sok fejben van sötétség. Magá­nak kell ezt mondanom, aki itt született? Rendben van. kollektivizálják a mezőgaz­daságot. Kultúrház épült Benne televízió. Iskolába jár­nak a felnőttek is, mindez igaz. Csakhogy van még egy padrend a templomban. Nem én találtam ki, nem maga. Bartalis. Évszázadok találták ki. Ezzel a padrenddel nem számolt senki. És ezt a pad- rendet a birtok, a történelem alakította ki, Bartalis! — A történelem? — a kő­műves összeszorítotki öklét. Merészen a papra mosoly­gott. — A történelem nem állt meg. tiszteletes úr. Hogy én kőműves lettem, az is történelem. Hogy a falunak most már egyetlen a birtoka, az is történelem. És ha a tör­ténelem alakítja, akkor a történelem saját öklével zúzza össze a padrendet is, tiszteletes úr! A kőműves halkan az asz­talra csapott. Tudta, hol van — A történelmet emberek csinálják, tiszteletes úr. Pél­dául, mi, ön is. most, A tör­ténelem egy kalapács meg egy dió. A kettő Összecsap Az egyik szétmorzsolódik Most már csak az a kérdés, hogy az ember melyik ol­dalra kerül, melyik oldalt választja. A kalapácsét vagy a dióét. Nem kétséges, hogy a dió sosem tudja összetörni a kalapácsot. Persze, nem mindenki tudja felismerni, hogy melyik a dió, melyik a kalapács. De ettől még nem torpan meg a történelem. — A kőműves meghökkent, hogy a papot oktatja. Meg­reszelte a torkát. — Szóval, tud-e tenni valamit, tisztele­tes úr? Csak kérdezem. — Tudok, tudok — mondta kedvetlenül a pap. Szerette volna a sima elintézést. — Majd összehívom a presbi­tereket .. Megszületett a jegyző­könyv. A pap még örült is neki Nem nagyon szívlel­hette ezt a nemzeti­ségi padrendet. Már csak azért se. mert akár ágról- szakadt ember volt. akár ku­tyabőrös kisnemes, ha örök­lött joga volt. oda ült előre, szem elé. Unta az ismerős arcokat. És emberségből is örült, mert úgy érezte, tett valamit ezért a rendért, amelyben kevés a szegény ember, kevesebb a nyomo­rult. a gyűlölködés, a vétek, amelyek együttvéve Isten előtt (ha van. bocsáss meg, uram, bocsáss meg) kedvessé teszik a jegyzőkönyvet. Ez a jegyzőkönyv szó szerint kimondta, hogy „min­den ember egyenlő, nincs kü­lönbség ember és ember kö­zött a templomban sem." Mikor este a jegyzőkönyv másolatát egy kísérő levéllel borítékba zárta, jött egy em­ber és azt mondta; — Bartalist kórházba vit­ték, tiszteletes úr. Mikoron kifelé ment az állomásra, va­laki hátba szúrta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents