Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. április 30. AMfG HUNKA VAN... 1 én, Kun Albert is megvagyok Hiába várja tőlem azt, hogy már gyer­mekkoromban feltámadt bennem a vágy a vasasszakma iránt. Nem akartam én seho­va menni Csengerújfaluból. Az általános is­kola után be is álltam a kertészetbe. Aztán az egyik nagybátyám mondta jó év múlva, te fiú, nem volna kedved szaíkmát tanulni Tyúkodon a gépállomáson? Mert hogy ő ott dolgozott. Mondtam, nekem mindegy, akár tanulhatok is. Hát így lettem mezőgazdasági gépszerelő tanuló Tyúkodon. Naponta oda- vissza 24 kilométert karikáztam, még a leg­hidegebb télben is. Lehet, hogy itt szerettem meg a vasat, meg a gépeket. Lehet. De hogy megszerettem, az biztos. Oka van annak, hogy Tyúkodon nem ra­gadtam meg. Az történt, hogy a gépállomást eladták a tsz-nek, több volt a szakember, mint amennyi kellett, sokan másfelé kacsin­gattak. Engem ide hívtak, Tiszaszalkára, a MEZÖGÉP-hez, több pénzt is ígértek, hát jöttem. Nem is bántam meg, mert néhány hónap után már a debreceni Főnix szállo­dában laktam. ERVIN, DÁNIÁBÓL Persze, ne higyje, hogy ez valamiféle jutalomüdülés volt. Akkor kezdett foglalkoz­ni a mi gyárunk a Skjold takarmánykeverők szerelésével. Dániából hozták az alkatrészt és jött velük Ervin is. Teljes nevén Ervin Rittmayer, a szállító cég szerelője; ő tanított néhányunkat a berendezés minden fortélyá­ra. Remek ember volt ez az Ervin, sokat ta­nultam tőle. A legjobban mégis az tetszett ebben az egész külszolgálatban — merthogy ettől kezdve heteken, hónapokon át jártuk a fél országot, — hogy a csavargáson kívül a munka is rendkívül változatos volt. Érteni kellett a gépekhez, a lemezlakatossághoz, a vasszerkezeti szereléshez, tudni kellett jól hegeszteni, de még csak tetőt fedni is ... Igen, mostmár tudom, hogy az én vargabe- tűjeimnek ez a titka. A változatosság. — Ervinnel csak egyszer rúgtam össze a port. Hazautazott szabadságra Dániába és mi Gyulatanyán nélküle vágtunk neki egy új munkának, mért már minden anyag a hely­színen volt. Amikor megjött, meresztette a szemét, szinte látni lehetett, ahogy megy fel a vér az agyán. Aztán kiadta a parancsot, le­bontani az egészet. Mintha pofon csaptak volna, úgy ért ez a dolog. Engem se akármi­lyen fából faragtak, mondtam neki, hogy niég az anyámnak se bontom le. Kértem, in­dokolja meg, miért rossz a munka. Akkor mutatta, hogy az „I” gerendában két helyen kis görbeség látható a varraton. Nekiláttam, kijavítottam. Hívtam, jöjjön, nézze meg most. Tetszett neki a munka, de nem tagad­ta meg önmagát. Elrendelte, hogy röntgenez­zék végig a varratokat, nincs-e bennük repe­dés. Nem volt. Akkor elmosolyodott Ervin. Jóbarátok lettünk, később, amikor már újra itt dolgoztam a műhelyben, egyszer csak ka­pok egy táviratot Orosházáról. Ervin hívott, vegyem át a szerelés vezetését, mert az ott- lévőkkel nem boldogul. KÉT TŰZ KÖZÖTT Mit szól hozzá, 73. január 1-én „kiemel­tek”. Művezető lettem az egyes üzemben, ahol a ZIL, a Lihacsov autógyárnak, meg a rosztovi kombájngyárnak készítettünk ko­moly vasszerkezeteket, főtartókat. Szép mun­ka volt, én mondom. Volt amikor túlórázni kellett, de kentük-vágtuk a munkát, mert az export az nem várt. Hanem itt is beütött a mennykő. Elég gyakran volt anyaghiány, azt se tudtam, melyik lábamra álljak. Ilyenkor ha a munkásnak akartam jót, szembekerül­tem a vezetőkkel. Ha meg a vezetőkre hall­gattam, a munkatársaimat találtam magam­mal szemben. Akkor történt a baj, amikor egy ideig a központból helyettesítették a fő­mérnökünket. Ez a helyettes pillanatig se szállt le rólam, örökké noszogatott, hogy mi­ért áll amott két ember, innen meg miért nem viszik már tovább az anyagot. Azt sze­rette volna; ha valamiféle hajcsár válik be­lőlem. Hát ez nem az én kenyerem, mert én jól tudom, hogy a munkás, akiben egy szik- rányi tisztesség is lakozik, nem bírja elvisel­ni, ha örökké a sarkát tapossák. Mondtam neki. hogy ha nem tetszik a módszerem, akár le is válthat. Bement az igazgatóhoz, ő hiva­tott, hogy igaz-e, amit mondtam. Nem tagad­tam. Másnap már nem én voltam a műveze­tő. Le is mondtam, meg le is váltottak. Mondta az igazgató, ha nekem kényelmetlen, mehetek másik műhelybe. Azt válaszoltam: nekem nem kell lesütnöm a szememet, ott maradok a fiúkkal, eddig is jól megvoltunk, ezután is elviseljük egymást. „NE SZÁJAUI' Azért még valamit a művezető „karrie­remről”, amit máig sem sajnálok, hogy el­múlt, mert így többet is keresek. Bizony nem is egyszer megesett, hogy a fejemhez vágták a munkatársak, amikor szóltam a minősé­gért: „Ne szájalj, mutasd meg magad”. Hát én megmutattam, és csak annyit tettem hoz­zá, hogy tőletek mindig kevesebbet követe­lek, mint magamtól. Dehát az embernek szégyenérzete is van. Mert amikor jöttek az átvevők, és nekem, mint művezetőnek ott kellett állni a munka minősítésénél, akkor bizony néha kivert a veríték. Mert ha rossz volt a varrat, vagy csak úgy megmutatták a festéket az anyagnak, bizony visszavágták az árut. Okoskodni nem lehetett, mert akkor még több hibát találnak. Szép szóval, kérés­sel és rábeszéléssel szerveztem én ilyenkor a munkát. Próbáltam megértetni a fiúkkal, hogy pontosan, szépen kell csinálni mindent, mert ezektől az alkatrészektől emberi életek is függenek használat közben, összevesztünk, meg kibékültünk. Ha a munka miatt istenel- tük egymást, az sose tartott sokáig. Munka miatt a munkás nem őrről egymásra hetekig. Dolgozni kell, nem lehet dac, meg kivagyi­ság. Egymásra vagyunk utalva. PESTI GYÁRBAN biY/iOSJ JíJai/ií»'/ l&Sc'.JaJiiui.'l , . - 4 Aztán, milyen az élet! Megint eladtak bennünket. Mármint úgy, hogy a MEZŐGÉP - ből acélárugyár lett 75 őszén. Magam is ta­nácstalan voltam, mi lesz mostmár velünk, mit fogunk csinálni. S amikor felkínálták, hogy lehet menni a pesti gyárba magasabb bérért dolgozni, magam is vállalkoztam. Ott a melegüzembe kerültem, a forró kemence mellé. Ezt még ki is bírtam volna, mert hpgy lekopogjam még nem tudom, mi az a táp­pénz, meg a betegség. Csak egyet nem bír­tam elviselni! Az ottani vezetőik, meg az idő­sebb szakik amolyan trógeroknak néztek bennünket, mint akik még nem jártak túl a falujukon. Nelkem se kellett több, úgy ott­hagytam én őket, mint Szent Pál az oláho­kat. Más okom is volt rá. Időközben megnő­sültem és terhes lett a feleségem. Meg bár­mennyire is szeretem a pénzt — minek tit­kolnám, hogy szeretem, ha megdolgoztam érte — azért a pénz nem minden. AZÉRT VAN A FEJ... Most is mi van? Nem vagyok olcsójános, 18,30 az órabérem. Harmincéves korban ez nem akármilyen bér. Néha mégis azt mon­dom az asszonynak, úgy érzem reggelente magamat, mintha börtönbe mennék. Tudni­illik már hosszabb ideje egyfajta műveletet csinálok: fenékvázat hegesztek Ikarus autó­buszokhoz. Talán már bekötött szemmel is el tudnám végezni. Monoton, egyhangú ez az egész, különösen nekem, aki akkor éreztem igazán elememben magamat, amikor hónom alá csaptam a köteg rajzot és azután szerel­tem a takarmánykeverőt. Amit most csiná­lok, az leszoktatja az embert a gondolkodás­ról. Pedig én azt tartom; az ember feje nemcsak azért van a nyakán, hogy az ing feljebb ne csússzon. Használni is kell azt né­ha. Lehet, hogy ez így nagyképűnek tűnik, de nem tudok belenyugodni, még a szép pénz ellenére sem, hogy ide jutottam, ahova ju­tottam. Gondoltam már tanulásra, de a nő­sülés, meg a nagy távolság az iskoláig, meg­tántorított. Annyira azonban nem, hogy a földre tepert volna. Fiatal vagyok, még sok­minden történhet. Annyit elárulok: befizet­tem lakásra Kisvárdán, talán ott majd ké­sőbb jobban alakul minden. Most is azt tar­tom, mint amikor kikerültem a művezetői tisztségből: a munkát senki nem veheti ki a kezemből. Amíg munka van, addig én, Kun Albert is megvagyok ... Lejegyezne: Angyal Sándor ImI gi sóstói munkás má- KLI jus elsejék. Lehet, hogy a virágos tisztásokon, a százados fák árnyékában fekvő, ülő emberek, a tarka­ruhás nők, a játszadozó gye­rekek távolról nézve Szinyei Merse Pál „Majális”-ának békés hangulatát idézték, de az azonosság csak messziről látszott kézenfekvőnek. Mert, ha idegenek kifülel­ték volna annak a két mun­kásnak a beszélgetését, akik a fa alatt sakkoztak, bérek­ről és árakról, szakszervezet­ről, szocdemekről hallhattak volna. Kissé odébb a négy kártyázó pedig arról beszél­getett, hogy Kovácséknál házkutatás volt éppen egy hete, Kisst pedig tegnap, mint évek óta május 1. előestéjén mindig, a rendőrök megint begyűjtötték. Ameddig a ne­héz gondokról beszéltek, asz- szonyaikat és kergetőző gyer­mekeiket figyelték. A beszélgetők csak akkor kapták fel a fejüket, amikor a csárda felől énekszót hozott a szél. A dallamról bárki rá­ismert: a Marseillaise-t éne­kelte halkan a munkásdalár­da. Már indultak volna a süt- kérezők, hogy közelről élvez­hessék a kórust, amikor az ének hirtelen felerősödött és a szöveg is érthetővé vált: „Horthy Miklós katonája va­gyok ...” harsogták a szélbe a dalosok a nóta szövegét. Mindenki tudta ebből, csend­őr van a láthatáron... Az ünnepségek színhelye a Hármasdomb volt. Miért ép­pen ott? Kovácsiés Gyula, a régi május elsejék résztvevő­je így meséli: — Hia jól emlékszem 1924- ben történt. Akkoriban az volt a szokásunk, hogy a sós­tói szálloda előtt ^sétáltunk Régi május elsejék körbe-körbe, úgy beszélget­tünk. Igen ám, de volt egy rendelkezés, ami megtiltotta, hogy három embernél több csoportosuljon egyszerre. Mi pedig, többen voltunk. Egy­szer aztán eszünkbe jutott a Hármasdomb. Az jó lesz, gondoltuk, mert olyan helyen fekszik, ahonnét szükség ese­tén el is lehet menekülni... Nyíregyházán a két világ­háború között, így emlékszik Dankó András is, talán öt­száz szervezett munkás volt. Kőművesek és ácsok < a leg­többen, bőrösök, szabók, nyomdászok, földmunkások a többiek. A Szooiáldemokrata Párt, annak is a balszárnya igen erős volt a városban, így ez a kevés munkás jelen­tős erőt képviselt. Sokan vol­tak május elsejéken is, pedig sok kockázatot vállalt, aki megjelent ezeken.. — Szegény feleségem meg­szokta, hogy mindent eldug­jon — meséli Dankó András, míg szekrényében régi emlé­kek után matat, — mert any- nyi volt nálunk a házkutatás, hogy összeszámlálni is sok. Nem beszélve arról, hogy május elsejét sokszor a rend­őrségi fogdában töltöttem. Nehéz idők voltak azok. Gon­dolja el, hogyan éltünk, ha gyanakodva néztünk azokra, akik május elsején szalonnát, netán kolbászt tudtak ma­gukkal hozni az egész nap tartó összejövetelre... — Még akkor is gyanúsak voltunk — meséli Kovacsics Gyula, —, ha a rendőrséggel, a csendőrséggel nem volt ösz- szeütközéstink. Apró, de jel­lemző eset. 1926-ban, mire megérkeztünk az erdőbe, már ott állt egy, akkor a tűzoltók által használt lajtos kocsi, benne ezer liter víz. Az tör­tént, hogy a Sóstói út villái­nak lakói, akikhez néha ví­zért mentünk be, panaszt tet­tek a polgármesternél, hogy kétes külsejű — ahogy akkor mondták, írták: munkáskül­sejű emberek járnak a háza­ik előtt, a kertjeikben, és at­tól félnek, hogy ezek meglop­ják őket. A polgármester in­tézkedett, még vízért sem kellett az urak villáihoz menni... A májusi ünnepeket min­dig feszült légkör jellemezte. A „Nyírvidék” már napokkal előbb a rendre, a törvények betartására, az atrocitások el­kerülésére figyelmeztette a munkásokat, holott a munká­sok sosem kezdeményeztek összecsapást. Azt az emléke­zetes 1932-es, csendőrkardok suhogásától és a menekülő emberek zsivajától hangos Egy fakult fotó a huszas évekből: szervezett munkások egy csoportja a nyíregyházi munkásotthon előtt. Balról a harmadik és a negyedik Dankó András és Kovacsics Gyula. május elsejét sem a munká­sok, hanem a csendőrök okoz­ták, akik egy agitátort elfog­ni akarva tűztek össze a bé­kés tömeggel. Rácz Andrást, a „veszedel­mes” agitátort összekötött kézzel vezették el a csend lo­vas őrei, és szomorúság búj- kált Dankó és Kovacsics Gyula hangjában, amikor azt mondták: — Ma sem tudjuk, mi lett vele... „Ítél a nép, ítélni fog S ezerszer jaj a bűnö­söknek.” Ady halhatatlan sorait idézte a piros papírra nyo­mott „Magyar Nép” 1945. május 1-i számának első ol­dala. A „Hadak útja” már majdnem véget ért, ezt hir­dették az újság címei is. „Hit­ler haldoklik”, „Mussolinit kivégezték”, „Hős vörös csa­patok megszállták a Wilhelm­strasse romjait” — adták hí­rül a lap cikkei. Ebben az ágyúkra hangszerelt Öröm ódában a legemberibb szó­lam a lap vezércikkéé volt. „Ez a május először emel fel bennünket a szabad nemze­tek közé és már ott is fogunk maradni.” — írta a szerző. A hármasdombi néhány- száz fős, csendes, befelé for­duló ünnepek után Nyíregy­háza utcáin húszezres tömeg hömpölygött. — Az igazi ünnep volt — idézgeti emlékeit Kovacsics Gyula. — A tanyák és a vá­ros, mind itt voltak. A jelsza­vak a házak falán, ^melyek a földosztást, a demokratikus Magyarországot éltették; jól tükrözték a felszabadult örö­möt. Reggel hat órakor zeneszó­ra ébredt a város. Két óra múlva már a Búza téren gyü­lekeztek a pártok tagjai, a szakszervezetek, az iskolák. Innét a Kossuth térre vonul­tak. A menetet a demokrati­kus rendőrség tisztjei vezet­ték, akik élükön Sajben And­rás rendőrfőkapitánnyal vo­nultak, mögöttük mentek a felvonulók, egy színpompás tarka sereg, zászlókkal és munkát ábrázoló élő képek­kel. Először a Pátzay Pál for­málta szovjet hősi emlék fel­avatásához vonult a tömeg. „A gyönyörűen parkírozott téren festői képet mutatott a kozák díszőrség sötétkék egyenruhája a vörös gallérral és kézelővel.” — írta a kora­beli újság. A szovjet katonák mellett az új demokratikus magyar hadsereg díszelgő alakulata is felsorakozott. „Május elseje nemcsak a munkásság ünnepe, az első szabad május egyúttal hála­adó ünnep is” — mondta az MKP szónoka, Krassói Ló­ránt. A szobor felavatása után a Lenin téren volt a nagygyű­lés. Még a házak tetőin is emberek szorongtak, hogy részesei legyenek a felemelő aktusnak, hogy a szónokok sorában meghallgassák Apró Antalt is. H nnepelt a város és ün­nepelt a megye, Dózsa kereszteseinek földliöz- jutott ivadékai. Ünnepeltek Nagykállóbam, Nyírbátorban, Nagyhalászon és Bűdszent- mihályon is. A sóstói fák alatt és legfeljebb a kocsmák hátsó helyiségeiben korábban szolid megemlékezést tartő néhány száz ember sok tízez­res tömeggé dagadva ömlött az utcákra, hogy szabadon köszönfhesse az első szabad május elsejét. Speidl Zoltán o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents