Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

1978. március 26. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Törvény a vevőért A | z országgyűlés tavaszi ülésszakán — a belkereskedelmi törvény vitá- I jában — a szokottnál is többen, tizenheten szólaltak fel. A nagy érdeklődés egyik oka, hogy a kereskedelemnek úgy­szólván minden család mindennap „ügyfe­le”. Érdekes számot említett Sághy Vilmos miniszter: naponta négymillió vásárlás történik az üzletekben — mindannyiunk ügyéről volt tehát szó a Parlamentben. A diplomácia nyelvén szólva teljes né­zetazonosság volt jellemző az ülésen annak ellenére, hogy bírálatok is elhangzottak. A parlamenti vita első órái után közvetle­nül adódott három esemény összehasonlí­tása: a megyei képviselőcsoport ülésén, a miniszteri expozéban és a hozzászólások­ban — esetenként más megvilágításban ugyan, — ugyanazok a tények hangzottak el: a lakosságot egyre magasabb színvona­lon kell ellátni. A fejlődés követelményei­nek figyelembevételével a belkereskedelem ellátási feladatait azonban nem lehet le­szűkíteni a megfelelő mennyiségű, minősé­gű és választékú áru (továbbá a kereske­delmi, vendéglátó és idegenforgalmi szol­gáltatások) nyújtására. A lakosság ellátá­sának ugyanis rendkívül fontos tényezője az is, hogy milyen körülmények között le­het az üzletekben, boltokban vásárolni, mennyi időt vesz igénybe a vásárlás, ho­gyan foglalkoznak a kereskedelmi dolgo­zók a vevőkkel. Az új törvény ezért a bel­kereskedelem feladatát az áruk és szolgál­tatások nyújtása mellett a vásárlási körül­mények állandó javításában, és a keres­kedelmi hálózat folyamatos fejlesztésében is kijelöli. Sok apró részkérdés jelenti azonban az igények megvalósítását. A képviselőcso­port tiszadobi ülésén például Telepó Pál- né (Pávai Mária) azt tette szóvá, hogy a munkástelepüléseken, — így választókerü­letében, Mátészalkán is — jobban kellene alkalmazkodni a boltok nyitvatarfásával a dolgozó nők munkaidejéhez, mert sokan egyszerűen nem érik el záróra előtt a dél­után ötig nyitva tartó szaküzleteket. A bel­kereskedelmi miniszter — mintha csak a szabolcsi képviselőnőnek válaszolt volna — hangoztatta: a vásárlási körülmények alakulására jelentős mértékben hat az üz­letek nyitvatartási rendje, és az új törvény is előírja, azt az ellátási követelmények­nek, a lakosság helyi vásárlási szokásainak megfelelően kell megállapítani. Szabó Gusztáv és Grácsin András képviselőkkel a miniszteri expozé után szintén a képviselőcsoport ülésen elhang­zottakról, és a törvényjavaslatról váltot­tunk szót. Mindkét képviselő termelőszö­vetkezetben dolgozik és közvetlen tapasz­talataik, a jobb megoldás sürgetése is he­lyet kapott a miniszter előterjesztésében: „Alalpvető feladatának teljesítése érdeké­ben a belkereskedelemnek együtt kell mű­ködnie a termelőkkel (és a külkereskede­lemmel), és elő kell mozdítani az áruk írt­jának gazdaságos szervezését a termelők­től a fogyasztókig", ami ma jó néhány esetben bonyolult, hosszú időt vesz igény­be és az árakat is növeli. Szabó Béla képviselő szinte minden fórumot és lehetőséget megragad, hogy el­mondja: már-már anyagbeszerzőnek kell „előlépnie” a tsz-elnöknek és más vezetők­nek is, mert rendkívül nagy gond az al­katrészellátás — legyen szó mezőgazdasá­gi, vagy éppen háztartási gépről. Nyilván nem tipikusan szabolcsi probléma ez, mert a törvényjavaslat is előírta, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a tartós fogyasztá­si cikkekre, alkatrészellátásukra. A törvény is kimondja, hogy az áruk üzemben tartá­sához, illetve javításához szükséges alkat­részekről és tartozékokról a termelők, il­letve az importálók, a kereskedelmi szer­vezetekkel együttműködve az áru szokásos élettartama alatt köteles gondoskodni. A kereskedelem ügye Szabolcs-Szat- márban is nagyon fontos, öt év alatt (1976 —80. között) több mint másfélszeresére nö­vekszik a kiskereskedelmi forgalom, és ez a jelenlegi évi 11 milliárdos forgalom mel­lett érzékelteti a feladat nagyságát. Me­gyénk kereskedelmi forgalma már évek óta lényegesen gyorsabb ütemben fejlődik az országos átlagnál. Tavaly a megye min­den lakosa átlag 19 500 forintért vásárolt Szabolcs-Szatmár üzleteiben. Az idei gazdaságpolitikai tervek me­gyénkben újabb 9—10 százalékos emelési irányoznak elő a kiskereskedelmi forga­lomban. Ehhez azonban itt is elengedhe­tetlen a jobb áruválaszték, a kereslethez való rugalmasabb alkalmazkodás. Tovább kell csökkenteni a hiánycikkek számát, és nagyobb mértékben szükséges kihasználni a kereskedelem kockázatvállalásában rej­lő lehetőségeket, az áruforgalom lebonyo­lításában részt vevő szervek jobb együtt­működését. Az új törvény mindezekhez kedvező feltételeket teremt, de megyénk­ben sokat segíthetnek az országostól elté­rő lehetőségek, amelyek például a kisha- tármenti áruforgalom keretében nyíltak. A nemzeti hetek, árucserék jól szolgálják a választékbővítést (ami megfelel a köz­ponti céloknak is, ám megyénk képviselői szükségesnek tartották felhívni a figyelmet a belkereskedelmi törvény előkészítésében és vitájában is, mert a törvényjavaslat — e más megyék mellett számunkra is fontos — részletkérdésről nem intézkedett. Hasz­nos gondolatokat vetett fel Tóth Géza a képviselőcsoport ülésén, és a parlamenti vitában felszólaló Pethő Ferenc is ráirá­nyította a figyelmet Szabolcs-Szatmárban elsősorban a szövetkezeti kereskedelem ré­vén bevált határmenti áruforgalomra. Természetesen nagy hangsúlyt kapott a törvényjavaslat vitájában a vásárlók ér­deke is. Nyilván megelégedést vált ki az £ határozott állásfoglalás, amely elejét veszi a sokszor oly bosszantó „labdázásnak”: a fogyasztói érdekvédelem törvénybe foglalt alapelve, hogy a vásárlóval szemben a for­galomba hozott áru, szolgáltatások minő­ségéért egyértelműen az eladó a felelős. A Í törvényjavaslat vitája — amikor a vásárlók igényeinek egyre maga­sabb színvonalú teljesítését he­lyezte középpontba —, arra is rámutatott: az áruellátásnak, a kereskedelmi tevékeny­ségen túlmutató, az egész népgazdaságot érintő feltételei vannak. A törvény ezért azt is érzékelteti: az igényeknek reálisak­nak kell lenni, az ellátási feladatok kere­teit népgazdasági terv határozza meg. Marik Sándor brigád eve „s (MÁRCIUS) Albert Sándor „Mese nincs , ráhúzunk! Még négy nap volt hátra februárból, ami­kor a „fémmunkás” vál­lalat nyíregyházi gyárá­nak Petőfi Sándor szo­cialista brigádja befe­jezte a PEVA zsaluszer­kezet nagyoldalainak gyártását. Akkor azt mondták: nagyon rá kell húzni márciusban, hogy behozzák a janu­árban betegségek miatt „összeszedett” lemara­dást. Vajon hogy sike­rült? Most erről számol be a brigád, amelynek munkáját egész évben figyelemmel kísérjük. Sofőr legyen a talpán, aki teherautójával átjut a „fém­munkás” udvarán az egymás mellé állított zsaluszerkeze­tek között. Egy-kettőről hi­ányzik már csak a festés, a többi elszállításra vár. Nagy a hajtás. Ha valamikor, hát most nem fognak örülni az újságírónak, hogy épp ilyen­kor lábatlankodik. Új lakásban — Holló István brigádját keresem — mondom egy „fémmunkás” egyenruhás fiúnak, mert egyetlen isme­rős arcot sem tudok felfe­dezni a csarnokban lévők kö­zött. — Itt aztán hiába keresi őket —' mondja széttárt kar­ral — tegnap (szerdán) dol­goztak utoljára ebben a hó­napban. Próbálja meg a la­kásukon ... Az Árok utca 14. nyolca­dik emeletén Albert Sándor nyit ajtót. Mutatja az új la­kást, ahová január végén költözött. Halkan beszélhe­tünk, háromhónapos fia ebéd utáni álmát alussza. — Épp tegnap emlegettük, amikor fürödtünk, hogy eb­ben a hónapban már nem­igen találkozunk az újság­íróval. Pedig most is van miről beszélni. Holló István Rózsa Ferenc utcai lakásának kertjéből jön kaput nyitni. — Elnézést, hogy olyan füstszagú vagyok, de ha már itthon maradtam, gondoltam rendberakom a kertet. Most fejeztem be a gazégetést. — Inkább a lakásban taka­rítottál volna — szólal meg felesége, aki percekkel ko­rábban érkezett haza a dél­előtti műszakból — Leg­alább én kaptam volna ezt a csúsztatást, nekem jobban jött volna ez a három nap húsvét előtt. — Nekünk se három, csak kettő — válaszol a férj — a szombat amúgy is szabad lett volna. De azért majd holnap neked segítek a ta­karításban. — Én is azt csináltam — veti közbe Albert — tegnap egész délelőtt ablakot pucol­tam, ma meg az apóséknak segítettem melegágyat rakni Császárszálláson. Na de ne a maszek dolgainkkal traktál- junk másokat. Inkább mond­juk el, hogy is van ez a csúsztatás. Program csúsztatáshoz — Azt februárban el­mondtuk, hogy a március nehéz hónapunk lesz, mert be kell fejeznünk 30 PEVA gyártását. A kezdet jól si­került, mindenki tudta, hogy meg kell fogni a munka vé­gét. Aztán alig telt el két- három nap, egy reggel a kis Dajka azzal jön be, hogy a Jani bátyjának, a brigádtag­nak eltört a csuklója. Az istenit, ennek is most kellett történni — mérgelődtünk —, aztán megbeszéltük a srá­cokkal: mese nincs, ráhú­zunk, tizenkétórázni kell. Va­riáltunk: hogy mondjuk meg a főnököknek? De mintha csak gondolatolvasók lettek volna, az egyik nap azt kér­dik: nem tudnánk valami­vel előrehozni a befejezés határidejét, mert a PEVA-t is le kell festeni, meg a mű­helyre is ráférne egy nagy- takarítás. Nagy Sanyi, Nagy Jóska, Dajka Sanyi, Bácskái Jenő, Pányiszkó Gyuri, Krutilla Jóska, Boda Jancsi, Marko- vics Miska és persze a bri­gádvezető, meg a helyettese is nyomban vállalták a nyúj­tott műszakot: a társaság egyik fele reggel hattól este hatig, a másik délelőtt tíztől este tízig jöttek a műszakba. Nyújtott műszak­ban — Na így meglesz, — mondtuk egymásnak, amikor összedobtuk az első hosszú nap termését — mondja Al­bert —, aztán másnap Kru­tilla is megbetegedett. Még egy beteg, aztán fuccs az elő­rehozott határidőnek. Sze­rencsére már ezután nem jött közbe semmi. — Dehogynem! — vág köz­be a brigádvezető — Hát a szülés. Egymás szavába vágva, nevetve mesélik Pányiszkó Gyuri esetét, akinek márci­usban odafészkelt a házára a gólya. — Szegény Gyuri, mit ösz- sze cukkoltuk, persze az ilyesmiből sosincs harag. Be­vitte az asszonyt a kórházba, aztán mindig várta a tele­font, hogy mikor rohanjon a virággal. Már a második nap ugratni kezdtük, de amikor harmadnap is azzal jött be, hogy még mindig nincs sem­mi, azt mondtuk: talán nem is terhes a feleséged. Még aznap egy szép kislánya szü­Á szabolcsi néprajz tudósa volt... N emigen él hazánkban olyan ember, aki ne ismerné ezt a nevet, aki ne tudna politikai, nép­rajzi, és tudományszervező munkásságáról. A legutóbbi években is mint az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képviselő; a budapesti böl­csészettudományi kar népraj­zi tanszékének profesz- szora. Az MTA népraj­zi kutatócsoportjának igaz­gatója, és mint a TIT orszá­gos elnöke buzgón és fárad­hatatlanul tevékenykedett. Soha nem elégedett meg az­zal, hogy a nép ajkán élő, szájról szájra szálló hagyo­mányokat: a balladákat, népdalokat, népmeséket, a hiedelemszerű történeteket egyszerűen csak rögzítse. Érdekelte őt az ember, aki a hagyományokat átveszi és továbbadja, a közösség, amelynek a művelődése dön­tően a hagyományokra épült. De érdekelte őt az is, hogy a szegényparaszt, a zsellér, a föld nélküli nincstelen miért szegény, miért nem lehet ezen változtatni? Ortutay Gyula alig húszévesen, a Szegedi Fiatalok (Budai György, Erdei Ferenc, Radnóti Miklós, Tolnai Gábor stb.) társaságában elhatározta, hogy életét a magyar nép­ORTUTAY GYULA: 1910-1978 rajztudománynak és a sze­gényparasztság felemelkedé­se ügyének szenteli. A maga elé tűzött elvekhez haláláig hű maradt. Ortutay Gyula egyetemi hallgató 1922-ben, zsebében Solymossy Sándor szegedi professzor ajánlólevelével ér­kezett Szabolcs megyébe. Kiss Lajos, a Jósa András Múzeum igazgatója és Túri Sándor, a legendás hírű pa- szabi tanító személyében „atyai” és tegyük hozzá, örök barátokra talált. A nyírségi és rétközi népköltészet párat­lan gazdagsága, eredetisége mindörökre összekötötte Or­tutay Gyulát Szabolcs me­gyével. Nem vette el a ked­vét, a szabolcsi folklórkincs iránti lángolását az sem, hogy már első gyűjtőútja alkal­mával letartóztatták! Mert aki nem restell egyik föld­házból a másikba bemenni, ezekkel a hazátlan föld nél­küli jánosokkal szóbaállni, az — az akkori uralkodóosztály nézete szerint — csak szocia­lista agitátor lehet! Szeren­csére az Atyának, Kiss La­josnak már volt akkora te­kintélye, hogy az alispánon keresztül, röpke 24 órán be­lül védencét ki tudta szaba­dítani a balsai csendőrőrs fogdájából. Szabolcsi kutatá­sainak eredménye volt a Nyíri és rétközi parasztme­sék, (Gyoma, 1935.), Fedics Mihály mesél (Bp. 1940) cí­mű könyvei. A Fedics Mihály mesél cí­mű kötetben, mellyel az Új Magyar Népköltési Gyűj­temény sorozat megindult, meghatározta a — nemzet­közi néprajztudomány által „magyar iskolának” nevezett — kutatási módszerének alapelvét. Azt, hogy a nép­rajzkutatónak nem csupán a népmeseszövegek összeha­sonlító vizsgálatával, tipolo- gizálásával kell foglalkoznia, hanem meg kell ismernie, be kell mutatnia a mesemon­dó egyéniségét, a mesemon­dó és mesehallgató közösség kapcsolatát, társadalmi hát­terét, a hagyományozódás törvényszerűségeit. Az UMNGy további kötetei már ezeknek a módszertani el­veknek a szellemében ké­szültek, s ezáltal kimagasló elismerést nyertek a szaktu­domány nemzetközi fóruma­in. E sorok írójának is nehéz, fájdalmas Ortutay Gyulára emlékezni. Hiszen nemcsak 1949—1954. között, az egyete­mi éveim idején, hanem az utána következő évtizedek­ben is tanítványa voltam. Akármilyen elfoglaltsága is volt, elvárta, hogy rendsze­resen tájékoztassam a Sza­bolcs-Szatmár megyei nép­rajzi kutatások eredményei­ről, helyzetéről, melyekre mindig tanácsokkal, buzdítá­sokkal válaszolt. Ortutay Gyula mindenkor és minde­nütt szívesen emlékezett a nyírségi gyűjtőútjaira, az it­teni régi és új barátokra. Nem véletlen az sem, hogy az UMNGy kötetei között Szabolcs-Szatmár jelentős súllyal szerepel, a bátorligeti Fedics Mihály meséin kívül Béres András gyűjtéséből a Rozsályi népmesék kötete, valamint e sorok írójának gyűjtéséből a szamosszegi Ami Lajos meséi három kö­tetben jelentek meg. Lacza Mihály, a tiszaberceli mese­mondó anyaga, melyet Ortu­tay Gyula gyűjtött össze, sajnos még nem jelent meg, bár csaknem nyomdakész ál­lapotban állt. Reméljük, hogy a kegyelet erre a kötetre is sort kerít. O rtutay Gyula halála nagy veszeség a ma­gyar társadalomra, a magyar néprajztudományra. Személyében Szabolcs-Szat­már megye is egy hű fiát vesztette el. Emlékét úgy őrizhetjük meg a legtisztáb­ban, ha az ő szellemében co- vábbra is mindent megte­szünk a kallódó népi kultu­rális értékeink megmentésé­ért, a dolgozó nép felemel­kedéséért és boldogulásáért! Erdész Sándor letett. — Persze, az is hozzá tar­tozik az előzményekhez, hogy a Gyuri felesége az utolsó percig dolgozott. Hiá­ba írta ki szülés előtt az or­vos, Gyuri mindig mérgesen jött be. „Ahelyett, hogy pi­henne, most is elment a munkahelyére.” Na de me­gint eltértünk a tárgytól. Ott tartottunk, hogy ... Ismét visszakanyarodunk a munkára. Mondják, hogy amit vállaltak, határidő előtt teljesítették. Március 22-én két hiányzó ember mellett is befejezték a zsaluk gyártá­sát, közben március 11-én még egy kommunista szom­batot is ledolgoztak. — Ki ne hagyjuk már, hogy megkaptuk az ezüst fo­kozatot — szól közbe Albert — mert márciusban értékel­ték a tavalyi brigádmozga­lom eredményeit. Ügy gon­doltuk, jövőre már mi is az aranyért szeretnénk sorba állni. Márciusban kapták meg a brigád tagjai a nyereséget, bár ezzel nem kell nagyon dicsekedni, mert kevesebb volt a tavalyinál. Azért ju­tott belőle egy kis ünneplés­re, hiszen koccintani kellett Pányiszkó Gyuri kislányára, amelyet együtt tartottak a Sándor, József nappal. A márciusi teljesítmény 120 százalék körül lesz, ha min­den jól megy, még áprilisig fizetésemelést is kapnak. Balogh József Boda János Markovics Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents