Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Megtalált színek

Az egyszerűség nem jelent szükségszerűen unalmat. Beleveszünk a magunk alkotta szűrke fogalmába, s ott sem vesszük észre a színt, ahol pedig bőven megakad. Néha oktalanul hajszoljuk a különlegest, pedig mind többen vannak köztünk, akik érdekesebbek minden kuriózumnál.

„Az ember rangsorol"

Szemem Kardos Zoltán mögé téved. Egy kis polcon emléktárgyak, melyeket óvodások, kis iskolások készítettek a Március 15. brigádnak. Egyszerűek, de mind névre- szólók, szívtől szívig ívelő mütyürkék.

— A gyermekek készítették nekünk. Szoktuk segíteni a napköziseket, a hármas óvodát, játszóteret is építettünk. Nincsen ebben különös. Lassan tíz éve, hogy így van. Tizenöt fős a brigádunk, többnyire 30 körüliekből áll. Komolyan vesszük azt, hogy egymást segítsük, de azt is, hogy tegyünk Csengerért, ha mód van rá.

Megkísérlem faggatni ezt a harminc esztendős fiatalembert: vajon mi a mozgatójuk? Kissé furcsán méreget, nem érti, miért firtatok valamit, ami számukra olyan érthető, hogy még sosem fo- galmazgatták meg. Közben eszembe jut, amit a község egyik politikai vezetője mondott róluk: „ezek valóban

szocialista brigádban vannak, nemcsak rájuk fogják”. S mindez csak fokozza kíváncsiságomat.

— Hadd beszéljek a magam nevében csupán — mondja hirtelen Kardos. Egyszem gyermek voltam. Ennek voltak előnyei, de hátrányai is bőven. Aztán amikor a Kossuth szakközépbe kerültem, kollégista lettem. Itt kóstoltam bele abba, mi is a közösség. Amikor végeztem, jött a katonaság. Itt se volt mindegy, be tud-e az ember kapcsolódni a többiek sorába. Eközben jöttem rá arra, milyen is az íze annak, amikor másokért is tesz valamit az ember.

Szóval semmi titok. Egy tisztán emberi reagálás valamire, ami — ahogy mondani szokás — a levegőben van. Magyarán: egymásra vagyunk utalva, három ember több mint kettő, s ha valamit már tízen akarnak, az biztosan sikerül is.

— Hogy mennyire nem egyszerű ez, arra példa az: a brigádnak bele kellett ebbe nőni. Először az egymás segítése volt a program. Aztán rájöttünk, hogy van erőnk, tartalékunk. És fokozatosan kezdtünk kitekint- getni Csengerre. így jártam egyébként a tanácstagsággal is. Amikor hét éve megválasztottak, azt sem tudtam, mihez kezdjek. És azt hiszem, ma már eljutottam oda, hogy össze tudom fűzni a dolgokat. Mert az ember előbb-utóbb eljut a kis szűk körtől a közig.

Kardos Zoltán most műhelyvezető. Családja van, szép gyermeke. Társadalmi funkciója közéleti emberré magasítja. Nyugtalansága vitte marxista középiskolába, mert még messzebb akar kilátni a világba. Kell-e mindez egy embernek? Velejárója ez mai életmódunknak?

— Az ember rangsorol. Azon ne vitatkozzunk, hogy mindent megelőz a munka. Amíg az ember ezzel nincsen rendben, nyilván nem jöhet más. A mi életünk azt példázza, hogy ehhez kell egy olyan család, mely cél, értelem, eszköz egyben. Ha

Komlódtótfalu határában van egy almáskert. Senki nem tagadja: ez Halászi Gábor bácsi érdeme. Jó régen alkotta meg. Hogy lehet-e almáskertet alkotni? Hát lehet! A szórványokat addig rendezgette, a híjjakat addig ültetgette, míg 51 hektárnyi nem lett. A kétszáz vagon alma meg is termett benne most is.

— Ez a gyümölcs az én életem — mondja Gábor bácsi. — Tizenegy éves lehettem, ennek már 45 éve, amikor kertészbojtárnak álltam. Azóta minden napom az almák között telik. Mert itt mindennap, minden évszakban van mit csinálni.

Megáll az egyik fa mellett. Kezével végigsimít egy gallyat. Gyengéden. Arca megszépül. A kis mokány ember, akinek színe olyan, mint az általa nevelt almának, csillogó szemmel folytatja:

— Már most mindent elárul ez a fa. Nézze itt a termőrügyeket. Négy kis alma lesz. Olyan csodás a berakodás. Szépen is van metszve, az is igaz. Mert ez is művészet. Úgy kell azt csinálni, hogy bele lehessen látni a jövőbe. Ez a gally már a jövő. Ifjítjuk a fát, hogy teremjen, nem raboljuk meg. A múlt évben jó termést adott. Most is ígér szépen, s nem szabad csak mai szemmel nézni, a következő éveket is látni kell.

Vezet fától fáig. Gallyat és ágat mutat, kezébe veszi, mint egy fiókát. Keze mint a fakéreg színe, ujja begye, mint egy rügy.

— És mennyi izgalom! Fenyeget az időjárás. Aztán újabb gond, milyen lesz a kötődés. Talán nem hiszi, de volt olyan négy nap, hogy a nadrág sem került le rólam. Két hőmérővel mértem — két méteren és egy méter magasban — hogy fagy-e, vagy sem. Ha nyáron éjjel megdörren az ég, már kínt vagyok az udvarban, úgy aggódom értük. Mostanában is

ehhez jön egy másik család a munkahelyen, egy brigád mondjuk, akkor viszont előbb-utóbb jön a szükséglet, hogy mások gondját is felvegyük. Én“- úgy vagyok vele, hogy szeretem magam jól érezni. Biztosan nem lennék képes rá, ha egy szűk világban kellene élnem.

Kardosnak van családja, brigádja, választókörzete. Kardos szigorú főnök, szerető apa, megértő tanácstag. Épít családi házat, játszóteret, focizik a srácokkal, hadakozik a tanácsülésen, vitázik az iskolán, s ül csendben otthon, hallgatva az asszony szavát. És Kardos nem az egyetlen, csupán egy azok közül, akiktől olyan színes tud lenni a szürke élet.

reggel hatkor már itt vagyok, s a sötétedés űz csak haza.

Csendes ember, de be tud gorombulni. Azt, aki nem ért az almához, gyorsan eltanácsolja. Még jogászokat is hazazavart a szedéskor, mert rázták és rúgták a fát. De aki nála tanult, a tsz legbiztosabb kezű emberei közé számít. v

— Ha gond vagy baj van, valami rossz fojtást érzek itt a gyomrom körül. Mégse vágyom sose szabadságra sem. Nyugtalan vagyok, ha nem tudom, mi van az almásokban. De sokszor ébredek arra, hogy almafákkal álmodom, s csak nézem a gátőrháztól a kertet, és nem tudok átkerülni. Otthon már megszokták. Nincs abba beleszólása senkinek, miként dolgozom. Azt hiszem, másként nem is lehet a munkát végezni. Ez szorult Gábor fiamba is. De neki nem az alma, hanem a gép az élete.

Csak én hiszem, hogy kissé szomorkás lett a hangja? Aztán magyaráz tovább. A gallyak elhordásáról, a fehér almákról, melyeket kihúzkodnak a földből, a pótlásokról, a kéregtisztítás szépségeiről, a szakkönyvekről, melyeket végigolvasott, csakhogy az almát úgy ismerje, mint a tenyerét.

— Szeretni kell azt, amivel az ember dolgozik. Mert az almafa is érez. Kiváltképp, ha nem jól bánnak vele. Sokszor sétálok közöttük, nézem őket, s mit szégyelljem: néha magamban még beszélgetek is velük. Vannak fiatalok, s idősebbek, csaknem velemkorúak. Mind más, de mind a közösnek terem.

Halászi Gábor 49-ben már tsz-be lépett, csakhogy nagyüzemi almással kísérletezzen. Azóta egyhuzamban szövetkezeti kertész, vezetőember. A főkfertész mondta: Ha egy évig nem jönnék át a Szamoson, akkor is tudnám, hogy Gábor bácsi úgy, annyi és olyan almát termelne, mintha mindenki figyelné.

Himnusznak is szép volt, ahogy az almáról beszélt. S míg ezen gondolkodom, valaki az út menti kertre mutat. Gábor bácsié. Még nincsen metszve az almája. Mindig ez az utolsó. Mint ahogy itt szedik az utolsó almát is a fáról. Míg a közösben van munka, erre neki sosem jut ideje.

Egy öreg, 42 éves fa alatt kérdeztem meg tőle: megéri ezt a sok fáradságot az alma? Fizetik azt a többet, amit tesz? Megróvólag nézett rám. Aztán csak annyit mondott:

— Megbecsült ember vagyok!

Az alma szerelmese

Bürget Lajos

*J

IKS lt egyszer három Jegor.

I Dl Egyikük — Jegor Pet- rovics — bársonyfotelban ült. A másik — Jegor Ivanovics — egyszerű széken koptatta a nadrágját. A harmadikról — Jegor Kuzmics- ról — később lesz szó.

Jegor Petrovics a bársonyfotel magasságából szórta az aforizmákat. Jegor Ivanovics alatt remegett a szék az elragadtatástól, miközben a bársonyfotelre figyelt.

Jegor Ivanovics mindenhol és mindenkor végtelen buzgalommal idézte a magasan ülő ember kijelentéseit. A faliújságon, az értekezleteken, az üléseken, sőt az egyszerű beszélgetések közben is folyton-folyvást az első számú Jegorra hivatkozott: „Jegor Petrovics így mondta ..., ahogy Jegor Petrovics megállapította..., ezzel kapcsolatban Jegor Petrovics már megmondta ...”

A huszadik század gondolkodói és klasszikusai közül nem is ismert mást, vagy ha ismert is, nem ismerte be.

Például egy adott időszak aktuális problémái kerülnek szóba. Jegor Ivanovics biztosan beleszövi a Jegor Pet- rovicstól származó idézetet.

— A dolog világos, elvtársak. Nem hiába mondta meg világosan Jegor Petrovics: „Dolgozni kell elvtársak, dolgozni !”

Jegor Ivanovics egy cikket ír a faliújságra az üzemi konyha húsgombócának rossz minőségéről. Az alkotás lelkes sorokkal kezdődik: „A napokban Jegor Petrovics az alábbi magvas gondolatot ejtette ki: Az ízletes étel mindig jobb, mint az íztelen.”

Az új típusú bútorok bevezetéséről szóló tanácskozáson Jegor Ivanovics a bársonyfotelből származó „világos kijelentést” idézte:

— Ahogy Jegor Petrovics bölcsen kijelentette: „Nem a szék hátára kell támaszkodni, de az aktívákra és a tömegekre.”

Jómúltkor a kollégák baráti beszélgetése közben szinte könnyes szemmel mondta Jegor Ivanovics:

— Nagyon tisztelem a mi Jegor Petrovicsunkat a mélyen szántó gondolataiért. A napokban valakivel telefonon közölt egy világos aforizmát: „Ember — ez büszkén hangzik!” Hogy így tudjon fogalmazni!

— Elnézést Jegor Ivanovics, ezt Makszim Gorkij fogalmazta meg — világosította fel a titkárnő.

— Biztos ön ebben, Marja Szemjonovna?

— Pontosan tudom. Ezt Gorkij mondta.

— Megengedem, ön Gorkijtól hallotta. De én Jegor Petrovicstól. És ő kiismeri magát abban a kérdésben, hogyan hangzik az ember.

Hát így alakultak a kapcsolatok a fából készült szék és bársonyfotel között.

De Jegor Ivanovics nyugodt élete hirtelen felboly- dult. Nagy csapás érte. Jegor Petrovicsot leváltották. KiGrigorij Riklin:

Idézetváltás

szórták a bársonyfotelből. Eltűntek a, tökéletes aforizmák és a magvas gondolatok.

Jegor Ivanovics belebetegedett. Idézetek nélkül maradt.

Jegor Ivanovics az új főnökbe helyezte a bizalmát. Üj idézetekben reménykedett. Semmi vész — Jegor Ivanovics készen állt az idézetváltozásra.

Tapasztalatból tudta: a főnökváltozás idézetváltozást is jelent. Az ügyes idézők mindig gondtalanul éltek.

Érzem, hogy most már megkérdeznék: de hol van a harmadik Jegor? Rögtön válaszolok. Igazuk van, ideje szót ejteni Jegor Kuzmicsról is.

Jegor Kuzmics Jegor Petrovics helyére ült. De Jegor Ivanovics reményeit nem váltotta be. Nem árasztotta az aforizmákat. Nem szórakoztatta a környezetét magvas gondolatokkal.

És mindenképpen, Jegor Kuzmics egyre borzalmasabban viselkedett. Nem harsogott a szerénységről. Nem küzdött verejtékező arccal a bürokratizmus ellen, űmaga

volt szerény, és úgy viselkedett, mint egy hivatalnok. Nem tartott „világos beszédeket”, szófukar volt, és nem beszélt a levegőbe.

Mit tehet Jegor Ivanovics? Türelmesen várt. Nem lehet, gondolta, hogy egy ilyen fontos ember meg legyen aforizmák nélkül. Valamikor csak kicsúszik valami Jegor Kuzmics Száján. .

És Jegor Ivanovics kivárta. Egyszer valamelyik gyűlésen zaj támadt. Jegor Kuzmics tömören és világosan kimondta: „Csendet!” Többet nem mondott. Csupán egyetlen szót — „Csendet!”

Ez nem aforizma. De ebből a hét betűből, ha valaki ügyes, egész jó kis idézetet tud faragni!

— Elvtársak! — mondta Jegor Ivanovics a szakszervezeti bizottság ülésén. — Szeretnék csatlakozni a mi kedves Jegor Kuzmicsunk rövid, de világos kifejezéséhez. Jegor Kuzmics felkiáltott: „Csendet!” Bölcs kijelentés. Mindig csendben kell lenni. Erre tanít a vezetőnk. Megerősíti ezt a népi bölcsesség is: „Csendben egyél, tovább élsz.” Szerénynek kell lenni — a fűnél kisebbnek, a víznél csendesebbnek. Felhív ez az éberségre: „Csendesebben egerek, kandúr van a tetőn!”

Jegor Ivanovics egész héten az új idézetet lobogtatta. És a nyolcadik napon újra kapott valamit. Meghallotta, hogy Jegor Kuzmics egyik látogatójának azt felelte: „Holnap, holnap majd megoldjuk.”

Jegor Ivanovics ezt a „holnapot” rögtön a szekere elé fogta:

— Elvtársak, bízni kell a holnapi napban. Ahogyan Jegor Kuzmics kifejtette. „Holnap, holnap majd megoldjuk.” Nagyon világosan mondta. Ez csapás a panasz- kodókra és a kishitűekre. A vezetőnk optimizmusra tanít, megerősíti a jövőbe, a fényes holnapba vetett hitet. Kövessük a példát: Holnap, holnap majd megoldjuk.

□ mikor Jegor Kuzmics minderről tudomást szerzett, hahotázni kezdett. Sokáig nagyon vidám volt. — Nagyon nevetséges — mondta. — Nagyon nevetséges, csak ne lenne olyan szomorú...

Fordította: Migray Ernőd

KH VASÁRNAPI MELLÉKLET

1978. március 19.