Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

VITA A KORSZERŰ NÉPMŰVELÉSRŐL A lottó,a színház meg a pro és kontrák Panaszkodik a községi népművelő: a helyi vezetők legtöbbje — tisztelet a kivé­telnek — ritka vendég a kul­túra hajlékában. Vannak, akiket csak az állami n- nepségek díszelnökségében vagy a zárszámadó közgyűlé­sen lehet megtalálni a műve­lődési házban. S mindezt egy településen, ahol mindenki ismer mindenkit, a vezetők pedig valósággal reflektor- fényben élnek. Márpedig, mondja, roppant kínos do­log, amikor a reflektor — jelképesen és valóságosan — üres székeken pásztázik vé­gig a notabilitások számára fenntartott első sorban. A járási- székhely művelő­dési központjának igazgató­jában szemlátomást régi se­bek fakadnak fel: a tanácsi vezetők csak akkor keresik fel a művelődési házat, ha valami kérni valójuk van. Hiába kötötték le évente több alkalomra a tájoló színház előadásait, a vezető­ket — úgy látszik —, a drá­mairodalom nem érdekli. A helyi termelőszövetkezet évek óta négy bérletet vásárol a be­mutatókra. És kik járnak ve­le színházba? A szocialista brigádok tagjai, mert kultu­rális vállalásaik között szín­házlátogatás is szerepel. Bez­zeg az elnök vagy a főmező­gazdász még egyszer sem ál­dozott Thália oltárán, őket legfeljebb csak akkor érde­kelné a líong-kongi paróka, ha lottósorsolással kötnék össze a bemutatót, mondja dühösen az igazgató, s ezzel bennem fakaszt fel régi sebe­ket. Amikor — sok évvel eze­lőtt — először hallottam a rádióban a lottósorsolás hely­színi közvetítését, s a sorso­lási bizottsági tagok névsorá­ban a helyi pártbizottság, s az államhatalmi szerv kép­viselőinek nevét, nem akar­tam hinni a fülemnek. Azóta — sajnos — rájöttem, hogy nem én vagyok érzéki csaló­dás áldozata, hanem a szó­ban forgó vezetők. Azok, akik a szerencsejátékot vala­miféle társadalmi akcióval, a számsorsolást pedig fontos közéleti eseménnyel tévesz­tették össze. Nálunk — újságolja a fia­tal város művelődési házá­nak művészeti vezetője — el sem kezdődhet addig az író­olvasó találkozó, hangver­seny, vagy irodalmi est, amíg a városi pártbizottság első titkárát fel nem fedezzük a nézőtéren, ő a kabala: a versmondók neki szavalnak, a zenészek neki játszanak. Aztán: a két nagyüzem gaz­dasági és politikai vezetői meg is sértődnének, ha egy­szer nem küldenének nekik jegyet valamilyen kulturális rendezvényre. El nem marad­nának a világért sem, pedig nem is helyben laknak, ha­nem a megyeszékhelyen. Panaszkodik a kisvárosi népművelő: nemrég kiállítást rendeztek a megyében műkö­dő képzőművészeti csoport tagjainak alkotásaiból; a több mint kétezer látogató között nagy számban voltak ipari munkások és katonák, iskolai tanulók és munká-S1- őrök, termelőszövetkezeti dol­gozók és hét végi kirándu­lók, ám a városi tanácstól egyedül az egészségügyi osz­tály vezetőjét érdekelte a kortárs képzőművészet. Sőt: népszerű művészeti együtte­sük tagjainak legtöbbje ak­kor látta először a művelődé­si osztály helyettes vezetőjét, amikor tavaly nyáron elkí­sérte őket tíznapos külföldi vendégszereplésükre! Sorolhatnám tovább a pro és kontrákat, ám ennyi is elég talán a tanulságok le­vonásához. Az egyik: átmeneti korban élünk, politikai és gazdasági vezetőink legtöbbje munka mellett gyarapította hivatá­sához szükséges ismereteit, s nem született műértőnek. A kultúra áldásai, a tartalmas, igényes szórakozás iránti ér­deklődést, vágyat felkelteni bennük is a népművelők fel­adata — és felelőssége. A másik: nem elég meg­venni a színházbérletet — fel is kell használni. A meg­növekedett szabadidő célsze­rű. kulturált eltöltésére nem elég másokat ösztönözni, pél­dát is kell mutatni. A harmadik: azok a veze­tők, akik olyan szívesen kö­töttek ismeretséget Fortuná­val, a szerencse istennőjével,, tegyék ugyanezt az Olümposz többi lakóival is. Ha nem is minddel, de Pállasz Athéné­vel — a művészet s a tudo­mány istennőjével — feltét­lenül ! Nyíri Éva Az elhangzó gondolat (4.) Hangerő és hangsúlyozás Az egyik ember túlságosan hangosan beszél, a másik halkan. Egyesek mormolnak a fogaik közt, mások kiabál­nak. Gyakran ugyanaz a be­szélő más-más hangerővel szólal meg. Mi teszi lehetővé a hangerőváltoztatásokat? Erősebb hang keletkezik, ha a tüdőből kiáramló levegő nyomása a hangszalagokra nagyobb. A hangszálak fesze­sebb helyzetben vannak, a szokásosnál erősebb nyomású légáram teszi csak szabaddá az utat. Az ordítozó, kiabáló beszéd, beszélés ezért egész­ségromboló hatású. Az egyén hangerőváltozá­sai hírértékűek lehetnek. Ha újat, fontosat akarunk mon­dani, a megnövelt hangerő­vel ki tudjuk emelni a szö­vegkörnyezetből. Kisebb hangerővel a lényegtelent háttérbe szorítjuk. Alkalmas a hangerő érzelmek kifejezé­sére. Heves indulatot hango­sabb beszélés érzékeltet, mérsékeltet halkabb. Azt a hangerőtöbbletet, amit a mindennapi beszéd­ben értelmi vagy érzelmi okokból a szövegkörnyezet­ből kiemelt szavak első szó­tagjára teszünk, hangsúly­nak, nyomatéknak mondjuk (kenyér, szerelem, fantázia). Az első szótag a főhangsú­lyos hely. Értelmi okokból azonban a kiemelt szó bárme­lyik szótagjára eshet főhang­súly (nem búzaliszt, hanem búzadara). A szóra nemcsak főhangsúly esik, hanem mel­lékhangsúly is. Az egyszerű szó első szótagja főhangsú­lyos, a harmadik, ötödik (ál­talában minden páratlan) mellékhangsúlyos (hallhatat­lansága, elméietieskedéssel), a többi hangsúlytalan. Alapszabály: a magyarban rendszerint a mondat értel­métől függ, hogy melyik szón vagy szócsoporton van a mondatban a hangsúly, a nyomaték. A hangsúlyozás­nak ezt a szabadságát né­hány általános érvényű szo­kás köti. Rendszerint hang­súlyos a kérdőnévmás és kér­dő értelmű határozószó (ki? miért?, mikor), a mellék- mondatra rámutató utalószó (elvette azt a lányt), a taga­dó és tiltó szó (nem, ne, sem, se), az indulatszó (Jaj!). Szin­te mindig hangsúlyos a mon­dat elején álló állítmány (El­ment a két lány), valamint a minőség- és mennyiségjelző (Piros almát ettem. Három gól esett a mérkőzésen.) Hang- súlytalan a névelő (a, az, egy), a névutó (alatt, mögött, előtt) és a kötőszó (és, hogy, mert stb.) A hangsúlynak három mi­nőségi foka van. Az első a sza­kaszhangsúly, amikor a hang- szakaszol^' első szótagjára esik a nyomaték. Ez a mon­daton belül nagyjából egy­forma. Tegnap elmentem a sétáló utcába.) A másik tí­pus a mondathangsúly. A mondatnak arra a részére irányítjuk a figyelmet, amely valami újat, lényegest tar­talmaz. (A sétáló utcába mentem el tegnap.) A har­madik az érzelmi hangsúly. Vagy az értelmi hangsúlyt növeli, vagy mellékhangsú­lyos helyen jelentkezik. (Hagyjatok magamra! A kis- késit!) Gyakori hiba az élő be­szédben, hogy a hangsúly ha­tására megnyújtjuk egy-egy rövid magánhangzó tartal­mát (dicsér, bízat, finom, hirdet, irigy, posta, köröz stb.) Az összetett szavaknak az első szótagját nyomatékol- juk (tolltartó, mokkacukor, szépségverseny), hiba ha va­laki az utótag első szótagját hangsúlyozza (tolltartó, mok­kacukor, szépségverseny). Személyneveknél a nyoma­ték a vezetéknéven van (Ko­zák András, Ratkó József, Berecz András), ugyanis a vezetéknév minőségjelzője az utónévnek. Az állandó szó- kapcsolatot egy nyomatékkai kell ejteni (búcsút vesz, ele­get tesz, gyanút fog, szót fo­gad, jó éjszakát, lába ujja, szeme világa stb.). Ugyanazt a mondatot elté­rő hangsúlyozással is el­mondhatjuk az élő beszédben. Mindegyik megoldás csak megfelelő beszédhelyzetben használható. (Nehéz a ká­nyát a csirkéről leszokatni. A kányát nehéz a csirkéről leszoka ■ ii. A csirkéről nehéz a kányát leszokatni. Leszo­katni nehéz a kányát a csir­kéről.) A hangsúlyt mindig úgy kell elhelyeznünk, hogy a mondanivaló a befogadó számára teljes gazdagságban, egyértelműen, világosan meg­mutatkozzon. Csak olyan esetben alkalmazzuk, ha va­lóban szükség van rá. Tóth László MEGYÉNK TÄJAIN Zsarolván A szatmári síkság egyik települé­se a fehérgyarmati járásban Zsaro- lyán. Bővizű folyók, patakok öntözik e vidéket. Ilyenkor, tavasz táján a minden lapályt megtöltő belvíz gondot okoz. Az itt lakók feje felett évszázadokon át ott lebe­gett a tavaszi nagy áradások réme, fenyege­tett a hegyekből alázúduló vizek tömege. Az egykori mocsári, lápi emberek, a páká- szok, halászok, csikászok ai áradást más­ként vészelték át. Ismerték a víz akkori já­rását, jól alkalmazkodtak hozzá. Tömérdek víziszárnyas honolt egykor e vidéken. A lápkörnyéki ember „vízi Üreg­nek” nevezte őket. Ám a haladás halálra ítélte a láp mocsárvilágát. Eltűnt a tájról a rengeteg úszó és gázló madár. Megcsappan­tak a rucák, a lilék, a partfutók, kevesebb lett a gém. A kócsagok, a darvak is ritkán látogatják a vidéket. Pedig itt volt a darutoll hazája. Hajdanán öt forintot, meg többet is adtak az urak egy-egy szép; hajlósan rengő szürke daru- toliért. A pörge kalapot ennél jobban semmi sem ékítette. Hát még a kócsagtoll! Annak volt csak ára! Az a nagyúri kalapok forgói­nak volt méltó dísze ... A községi közös tanácson talált töredék­könyv szerint az Árpád-korban települt pa­rányi nemesi falucskának, Zsarolyánnak a határa a XIX. század végén is -» 1100 hold. Egy másik írásos kútfő alapján — Zsa- rolyán kisközség a Szamosközben 82 háztö zal és 354 magyar lakossal... Nevét linó­ban Sarolyánnak írták... Lakosainak szá­ma az 1800-as évek elején sem éri el a 400- at. 1801-ben a református iskolának össze­sen 58 tanulója volt. Egyetlen tanító oktat­ta a gyermekeket. Szakái Mihály esperessé- ge idején (1812—1829) jobb képzettségű ta­nítók vokak a mesterek, és éppen Pap End­re iskoláztatása idején, a káplánok után ki­váló tanító került 1822-ben Zsarolyánba: idősb. Gacsályi Pál személyében. Neki is fontos szerepe volt abban, hogy a gyerme­ket a debreceni kollégiumba vitték. Ki is volt Pap Endre? Költő és publicis­ta. Zsarolyánban született 1817-ben. Közép­iskola után teológiát tanult, majd Sárospa­takon jogot végzett. Kölcsey mellett Csekén gyakornokoskodott, és 1840-ben ügyvédi ok­levelet-szerzett. Egy ideig az irodalomnak élt, majd Szatmáron a vármegye politikájában vett részt. Kitűnően megírt közgyűlési tudó­sításokat küldött az Erdélyi Híradónak és a Pesti Hírlapnak. A szabadságharc alatt előbb szatmári képviselő, majd közoktatási taná­csos lett... De Zsarolyán már korábban is bevonult az irodalomba. „1730-ban az idevaló Tóth Borkát, Sárosi János feleségét boszorkány­ságért megégették a nagykárolyi piacon. Ezt az esetet énekelte meg Gvadányi József a Peleskei nótáriusban, ahol Tóti Dorka néven szerepelteti.” A szatmári népélet ma is igen színes. A zsarolyáni is. Különös emberi sorsok ková- csolódtak itt a Horthy-korszak elmét gúzs- bakötő viszonyai között is. Közülük való Ari Imre. Cselédsorból jött. 1920-ban született. Hét testvérével igen szűkös körülmények között nőttek fel. öt magát 11 éves gyermekfővel állatgondozó szolgának adták. Télen az is­tállóban látta el a jószágot, nyáron pedig le­geltetett a réteken, legelőkön. Ifjúvá csepe­redve béres lett. Jeney táblabírónál 12 má­zsa szemestermény, 20 pengő és egy hold föld használata volt a kommenciója; meg az­tán a lopott alma, szabad fa. Hogy milyen nehezen nevelték fel a gye­rekeiket, arról Ari Imre felesége mesélt. Hogy tiszta ruha kerüljön a négy apróságra, akácfa hamuból lúgot főztek és abban mos­tak. A férj meg, amikor már engedett a föld fagya, de a határban még nem volt munka, hétszámra ásta a dücskőt. Az utolsót 1945- ben fordította ki... Ettől az időtől az ország élete is megpezs­dült. Az övé is. Földet kapott, összespórol­tak egy tehénkére valót. Komájával össze­fogtak. Ügy szántottak, hogy az egyik húz­ta a két töretlen jószágot, a másik meg tol­ta a faekét. így jutotta előbbre ... Több kenyeres pajtásával Ari Imre is megtalálta az utat a kommunistákhoz. 1949- ben már egy hónapos pártiskolára küldték. Ebben az időben könyvügynököt akartak be­lőle faragni. Kötélnek állt. De egyénisége, vágyódása a föld után, hazahozta a faluba. 1950. március 10-én a többi egykori nincs­telennel megalakította a termelőszövetkeze­tet. Volt elnök, kondás, tehenész, juhász, brigádvezető. Feladatait mindig becsülettel látta el. A szinte emberfeletti munka egész­ségét korán megtörte. A rendszeres megfe­szített munkát nem bírta. Leszázalékolták.. A holnapért aggódó nyugtalansága ma sem hagyott alább. A pártban, a népfront­ban a községért perel. Jószágszeretete is a régi. Ez gyerekkorában, meg ökröket hajtó béressége idején rögződött belé. Ma is olyan három tehén áll az istállójában, hogy csodá­jára lehet járni. Büszke rá, mert volt olyan időszak, hogy éves viszonylatban három te­henétől több tejet adott le, mint az akkori tsz 25 tehéntől. Az elmúlt évben a három jószág tejben 59 ezer forintot hozott a kony­hára. Ma is egyenként felette vannak a 15 liternek. És rajta kívül még jó néhányan vannak Zsarolyánban, akik ehhez hasonló mennyiségű tejet produkálnak. Pedig rosszul állnak a takarmánnyal. El­mondta Ari Imre azt is, hogy „ott fent a kormány tudja bizony, mit csinál. Ösztönöz a háztáji termelésre, a jószágtartásra. Itt lent viszont sokszor a visszájára sülnek el a dolgok.” A földek, a rétek, a legelők a tsz kezén vannak. Kevés az árokpart, ahol kaszálni le­hetne. No meg az öregek ereje se áll teljén. Takarmányt pedig a községben a teheneken kívül a nagyszámú kocatartó is igényelné. A tsz vezetői azt mondják: a közös nem jóléti intézmény. A zsarolyáni alapszervezeti párttitkárnak, Diószegi Zoltánnak is az a véleménye, hogy a községben nagy az állattartási kedv. Külö­nösen az idősebb korosztály tagjai foglal­koznak a jószággal eredményesen. A közép­korúakhoz és a fiatalokhoz inkább az alma, a gyümölcstermesztés áll közelebb., Ari Imrének ehhez is van szava. Helytele­níti a mezőgazdasági kisgépek forgalmazású nak túlzott koncentráltságát. Most éppen .. fővárosba készül, hogy egy ertitraktor-fé- Iét próbáljon vásárolni. Az is megfogalmazó­dik a beszélgetésben, hogy a tsz növényápo­ló gépeivel dolgozók a gazdák háztáji kert­jeiben lévő almafákat „csak megcsapkodják”, nem megpermetezik. Ez pedig a termés nagy részét elviszi... Az 1970-es egyesítéskor kivonult a faluból a tanács. Az iskola körzetesítésével a peda­gógusok is a székhely községben ütötték fel főhadiszállásukat. Az orvos, az állatorvos sem itt lakik. Postahivatal van. A kereske­delmet 140 ezer forintos árukészlettel egy ÁFÉSZ vegyesbolt, egy élelmiszerbolt és egy italbolt képviseli. A zsarolyáni iskolában egy tanulócsoport (második és negyedik osztály összevontan) működik. Bihon Gyula tanító 12 gyereket ta­nít, az óvodásokat Kisszekeresre, az iskolás- korúakat pedig Nagyszekeresre hordják. A négy község (Nemesborzova is) idős embe­reinek a napközi otthonát viszont Zsarolyán­ban rendezik be. Zsarolyán kisközség a Szamosközön. A 154 lakóházat ma 480-an lakják. Az emberek zö­mének munkát, kenyeret a 2613 hektáron gazdálkodó egyesült termelőszövetkezet biz­tosít. A tanácson 167 zsarolyáni ingázót tar­tanak számon. község gazdagságát a tavaszi napfény­ben játszadozó, jól öltözött gyerekek éppen úgy bizonyítják, mint a 32 sze- mélykocsi, és az új lakások egész sora. Mindezt tetézi a szinte minden házat utcá­tól elzáró kovácsolt vaskerítés. Hogy becsü­letes munkájukkal még jobban akarnak él­ni, az csak a községüket szerető lakosságot dicséri. Sigér Imre A KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 19.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents