Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

1978. ruár 5. o Rakoncátlan grafikák FILMJEGYZET Négyezer éve, ötezer éve, hatezer éve? Ki tudja, mikor, de tény, hogy egy kutya for­májú állat egyszer nagyon rá­ijesztett egy sumer kisgye­rekre, aki aztán jó nagy fü­lekkel, otromba lábakkal agyagból kigyúrta. Előbb félt tőle, majd megmintázta, de úgy, hogy „csúnya” legyen Kifigurázta. Ez a szobrocska épen megmaradt, és máig példázza azt, mi is a karikatú­ra: a jellemző részek eltúlo- zása, e túlzással való jellem­zés. (A grafikai műfaj neve is a „caricare”, azaz eltúloz­ni szóból származik.) Kik, hogyan, s miért érez­ték szükségét annak, hogy valakit vagy valamit így, jellemző jegyeik eltúlozásá- val kigúnyoljanak? Tudjuk például, hogy nemcsak a már említett su­mer lelet jelzi a karikatúra korai művelését, de jó pár gö­rög vázafestmény is, amely ugyanígy, egy-egy személy jellemző jegyeinek — legin­kább arcvonásainak — eltor­zításával fejezett ki megve­tést, avagy tiltakozást. A rómaiak idejéből pedig már olyan karikatúra is fönn­maradt, amely eszmét — az adott esetben a korai keresz­ténységet — gúnyolta ki. Pa- latinusi gúnyfeszületnek hív­ják ezt a falba karcolt ábrá­zolást, s joggal, hiszen Róma császári palotájához csatlako­zó, az udvari szolgafiúk tar­tózkodási helyéül szolgáló épületen egy bizonyos Alesa- menost örökített meg az is­meretlen rajzoló, amint az összetett kézzel egy T-alakú kereszten függő szamárfejes emberalakot imád. Szamár: butaság — akkoriban már így, azonosítással is tudtak rajzos kritikát mondani. Noha a római kort követő századokban is sok-sok olyan alkotás — elsősorban oszlop­fő, vízköpő — készült, amelyben a túlzással, torzí­tással való jellemzés szándé­kát figyelhetjük meg, a ka­rikatúra következő nagy kor­szaka a középkorhoz, szoro­sabban véve a reneszánszhoz kötődik. Nem kisebb művész, mint Leonardo da Vinci köz­ismert fej tanulmányai jelzik a műfaj virágzását; azok a portrék, amelyek főképp megkeseredett öregek eltor­zult vonásaival riasztanak. Ugyanígy „karikaturista” - volt a „paraszt” Brueghel is, aki — egyik életrajzírójának, Bob Claessensnek a szavaival — az őt körülvevő „fordított világot”, a vallási és a feudá­lis megmerevedést gúnyolta ki egyebek között a Hét fő­bűn című képsorában. A karikatúratörténet a XVI—XVII. századtól két nagy iskolát tart nyilván: a franciát és az angolt. Az előbbi még a feudaliz­musban gyökerezik, és első kiváló képviselője, Jacques Callof főképp a harmincéves háború borzalmait vázolta föl groteszk szemlélettel. Pú­posok, koldusok, cigányok — efféle című sorozatokat raj­zolt el a hányatott életű mű­vész, akinek gúnyos ábrázo­lásmódját megszámlálhatat­lanul sok utánzó követte. Köztük azok is akik 1832-ben megalapították a Charivári A karikatúra Az ierhirdető és hallgatói (angol torzkép) (Macskazene) című párizsi élclapot, valamint az 1830-tól megjelenő Caricature (Kari­katúra) című újságot. A karikatúratörténet mind­máig legnagyobb alakja, Ho­noré Daumier is a párizsi la­pok rajzolója volt. Alig hu­szonegy éves, amikor min­denevő Gargantuaként leraj­zolta az akkor uralkodó La­jos Fülöpöt, és ezért fegyház- ra is ítélték. Hiába: szabadu­lása után sem rettent vissza a kor politikusainak, politikai életének kigúnyolásától. Ami az angol iskolát illeti, annak tagjai is közvetlen környezetükből merítették a témát: mind Thomas Row­landson (1756—1827), mind pedig az 1840-től megjelenő Punch (Paprika Jancsi) raj­zolói a Dickens-regényekből oly jól ismert nyomor és meg- alázottság előidézőjét figu­rázták ki. E két nagy karikatúra-isko­la mellett még egy harmadik — újabbkori — irányzatként a Simplicissimus és a Flia*- gende Bletter (Repülő lapok) című újságok szerkesztőségei köré csoportosult német torz-| képrajzolókat kell megemlí­teni. A magyar karikatúra mű­vészete a múlt század elején, a reformkor megpezsdülő légkörében alakult ki. Legis­mertebb művelője Jankó Já­nos volt, aki számos élclap- ban — az üstökösben a Bors­szem Jankóban, a Bolond Is­tókban — adta közre rajzait, köztük annak a Sanyaró Vendelnek a kalandjait, aki­nek a neve jelképpé: az örök­ké panaszos, az örökké elé­gedetlen emberek megjelölé­sévé változott. Ugyancsak híres karikaturistánk volt Major Henrik, akinek bátran politizáló rajzai főképp a Tanácsköztársaság idején je­lentek meg. A torzképrajzolás ma? Sem a külföldi, sem a hazai mű­velését nem lehet áttekinteni. Egy biztos: a legnagyobb élő karikaturistaként a romániai születésű, ma Amerikában élő Paul Steinberget tisztel­jük, aki az intellektuális — a tűnődő, a mechanizált társa­dalom gépezetében őrlődő ember kétségeit, fölismeréseit rögzítő — rajzos humorral készteti inkább töprengésre, mint nevetésre az újságolva­sókat. Akárcsak a magyar Kaján Tibor, aki ugyanilyen gondolkodtató alkat: szálkás, szöveg nélküli rajzaiban a túl­civilizált, a' túlszervezett vi­lág képtelenségeire ismerünk rá. Akácz László Régi, szép idők (Honoré Daumier rajza) (Ürögdi György: Nero. Gondolat, 1977.) Mi dolgunk ezzel a római­val? Annyi rosszat hallottunk már róla, hogy szinte iszo­nyunk van, ha csak a -nevét halljuk. Iskolai tanulmánya­ink során ő volt mindig a klasszikus példa akkor, ami­kor gyilkosról, anyagyilkos­ról, szadistáról, fajtalanról, pozőrről, gyújtogatóról esett szó. Jót véletlenül sem lehe­tett hallani róla. Vajon tu­dott-e valamit adni Ürögdi a kialakult Nero-képhez? A szerző, aki tudós ember, nem követi a korábbi módsze­reket. Nem boncolja fel a császárt, nem nézi egyolda­lúan kétségtelenül vitatható tetteit. Két szálat futtat pár­huzamosan. Az egyik nyo­mon követi Nero személyé­Milyen szép a meggyilkolt halála avarbaejtő a cím. A Z halál sosem szép, ki­vált az erőszakos nem az. Méltósággal búcsúzni az élettől lehet — ezt teszi pél­dául Dovzsenko öregapója A FÖLD első képsoraiban —, ám akit másvilágra külde­nek, aligha az „így kell meg­történnie” felismerésével tá­vozik. A MILYEN SZÉP A MEG­GYILKOLT HALÁLA törté­nete mégis igazolja a cím­adás helyességét. A forradal­márok pusztulása nem taszí­tó, hanem felemelő. Aki a legdrágábbat, az életét áldoz­za a szabadságért, s abban a biztos tudatban sóhajt utol­sót, hogy mindent megcsele­kedett a nagy ügy érdeké­ben, szépségben hal meg. Ennio Lorenzini olasz filmje hangsúlyozza ezt a gondolatot, ám nem tekint­hető pusztán a forradalmi harc példázatának. Az első­filmes művész arra töreke­dett, hogy egy kivételesen bonyolult társadalmi szituá­ciót összefüggéseiben ábrá­zoljon és a meggyőződés, va­lamint magatartás-változatok széles skáláját tárja a néző elé. Elképzelése gondolati igényessége miatt is dicsére­tes, de annak okán is, mert nem követett talmi divato­kat, elcsépelt műfaji sablo­nokat, bevált sztereotípiákat. Aki a pálya kezdetén egyé­niség mer lenni, vagyis a sa­ját útját járja, sokat ígérő te­hetség. A MILYEN SZÉP A MEGGYILKOLT HALÁLA korántsem hibátlan mű, ren­dezője mégis rászolgált az el­ismerésre, hiszen eszmei-mű­vészi vonatkozásban egy­aránt szuverén (öntörvényű) történelmi freskót készített. Téved, aki azt hiszi, hogy a filmben a haladás és a mara- diság erői csapna k össze. A MILYEN SZÉP A MEG­GYILKOLT HALÁLA konf­liktusa ennél sokkal össze­tettebb. A filmnek nem egy­szerűen a forradalmi cselek­vés és a reakciós erőszak ki­békíthetetlen ellentéte a té­mája, hanem — s éppen ez benne az érdekes — a fron­tok megosztottsága, az érde­kek összeütközése, a fejlődés és az öntudat különböző fo­kán álló csoportok viselkedé­si normáinak változatossága. De most már el kell me­sélni a film cselekményének főbb vonulatait. Az ezernyolcszázötvenes évek végefelé Pisacane her­ceg — aki hosszú emigráció után tér vissza hazájába — népi felkelést akar kirobban­tani a Bourbonok ellen. Lát­szatra voltaképpen könnyű a dolga: az egyszerű emberek körében nagy az elégedetlen­ség és a nyomor mindig tü­zeli az ellenállókat. Pisacane néhány száz foglyot is kisza­badít, hogy seregét megerő­sítse: a bebörtönzöttek poli­tikai vétségek miatt kerültek összeütközésbe a hatalommal. Kiderül, hogy a csoport nem egységes. Az „előre” jelszót nem mindenki akarja érteni — vagy amennyiben megérti, korántsem kész követni. Van, akiben pislákol a remény: hátha minden jóra fordul és a Bourbonok „belülről” meg­javítják az ország életét (közérzetét). Mások vak gyű­lölettel, anarchista szenve­déllyel fosztogatnak és rabol­nak. Pisacane természetesen felemeli szavát a túlkapások ellen, de a szétesés folyama­tát nem képes megállítani. „Oszd meg és uralkodj” — az elv érvényesítése kapóra jön De Liguro őrnagynak, akinek egyre könnyebb a dolga, mikor véres leszámo­lását szívós kegyetlenséggel megkezdi. „Odaát” nagy a fejetlenség, a hóhérok tehát kihasználják a zűrzavart. Pi­sacane maga is elesik. Még halálában is beszennyezik: lázadó banditának, törvé­nyen kívüli lovagnak csúfol­ják. Teljes a káosz. Elszaba­dulnak az indulatok. Emberi értékek válnak a pusztulás martalékává... A mesebonyolítás mindvé­gig szuggesztív, talán csak azt róhatjuk fel a rendező­nek, hogy túlságosan részle­tezően adja elő a fordulato­kat. Aprólékos realizmus az övé: minden a helyén van, a figurák és a történések kö­zötti kapcsolat félreérthetet­len, ám egyik-másik motí­vum (például az anarchista lázadásé) a kelleténél na­gyobb teret kapott a sztori­ban. Eredeti a kép és hang viszonya: A MILYEN SZÉP A MEGGYILKOLT HALÁ­LA beállításait korhű muzsi­ka festi alá — dalok, indu­lók, románcok. A zene nem­csak aláfestő funkciót tölt be, hanem értelmez is. Van-e a filmnek időszerű üzenete, máig is érvényes — avagy éppen napjainkra vo­natkoztatható — tanulsága? A kérdés tulajdonképpen' fö­lösleges : minden valamire­való alkotás túlemelkedik azon a közegen, melyet meg­jelenít. A SZINDBÁD — bár konkréten kötődik egy el­süllyedt korhoz — 1978 em­berének is nekiszegezi a kér­dést: hogyan éljünk? minek éljünk? Az ANDREJ RUBL- JOV — noha messzi száza­dokba viszi a szemlélőt — belénk kalapálja az igazsá­got: csak akkor élünk érte- mesen, ha választott elve­inkhez tűzön-vízen át hűek maradunk. A MILYEN SZÉP A MEGGYILKOLT HALÁ­LA sem egyszerűen esemény- naptár vagy dokumentáció. Ennio Lorenzini egyrészt a forradalmi cselekvés feltéte­leit veszi számba, másrészt a „mindent egy lapra feltenni” meggyőződésének romanti­kus hevületéről beszél. Fő­képpen a bukás ok, okozati kapcsolatai tanulságosak Pi­sacane harcainak krónikájá­ban. Iránytű nélkül lehetet­len kormányozni; a szellemi sötétségben levőket szép sza­vakkal nehéz a fény felé ve­zetni. A vereség elkerülhe­tetlen, amikor nincs elég em­bererő és kidolgozott taktika. Fejjel sohasem szabad a fal­nak rohanni. Ezeket a gondolatokat En­nio Lorenzini előtt sokan el­mondották már és feltehető­en még sokan el fogják mon­dani. Az olasz rendező any- nyiban emelkedik a kérdése­ket ugyancsak exponáló pá­lyatársak fölé, hogy igénye­sebben és alaposabban járta körül a társadalmi mozgást, mint az szokásos. A MILYEN SZÉP A MEGGYILKOLT HALÁLA nem mentes ugyan némi naturalisztjkus hang- szereléstől, a kalandfilm-pa- nelek mégis hiányoznak be­lőle. Jó, hogy hiányoznak. Ezért számíthat a mű az igé­nyes, értő közönség támoga­tására. Veress József Nero időszerűsége nek fejlődését, torzulását, a másik viszont hűen mutatja be a korabeli Rómát, amely sokban meghatározta a csá­szár személyiségének válto­zásait. A könyv ezen a ponton már nem egyszerű történe­lemidézés. A legnagyobb mértékben szól a mához, ezernyi tanulsággal. És hogy előre kivédjem a vádat: a Nero nem regényes életrajz, a szerző nem manipulálja az olvasót kitalált, esetleg meg­történhetett szituációkkal. A tények bizonyított rendje' fe­szesen tartja össze a köny­vet, és éppen ezért válik iz­galmassá. A fiatal Nero a Iulius— Claudius-ház nagy mesterke­dései (gyilkosságok) révén jut be a hatalomba. Amíg két nevelője, Seneca a bölcs és Burrus, a bátor irányítják, addig tettei okosak, rokon­szenvesek, államférfihoz mél­tóak. De a hatvanas évek Ró­mája nem olyan, hogy ez tar­tós legyen. A hatalmi mecha­nizmus szerteágazó, a császár befolyásolható. Művészi am­bíciói mind - messzebb sodor­ják az államügyektől, egyre több beleszólást kapnak a hízelgők, a saját hasznukat keresők. És kezdetét veszi a vérfür­dő. Ártatlanok és ellenzékiek halnak sorra, korra, nemre, társadalmi helyzetre való te­kintet nélkül. A szürke emi­nenciások rémuralma ez, me­lyet minden esetben a csá­szár nevével szentesítenek. Oldalról oldalra bontakozik ki a kép, amelyből kiderül: jóllehet Nero sem volt lili­omlelkű ember, de sokkal több minden történt, amit ő csak tudomásul vett. Ha valaki most azt hiszi, hogy Nero korában közutá­latnak örvendett, az téved. A köznép, mely alig tudott valamit a kulisszák mögötti öldöklésről, s ha tudott sem érdekelte túlságosan, szeret­te a császárt. A közvetlen embert, az adakozó uralko­dót, a nagyszerű pózokkal magát kedveltetni tudó bo­hémet. Még a provinciákban is szerették, népszerű császár volt. Ha mindezt egymás mellé tesszük — márpedig Ürögdi kényszerít, hogy így csele­kedjünk —, akkor már meg is született egy olyan ural­kodófigura, aki veszedelmes. Nem a méreg, a tőr, a ke­reszt, a gyilok miatt. Ami történelmileg ijesztővé teszi személyét, az a kettősség: a nép szívén és lelkén játsza­ni tudó kényúr, aki gátlásta­lanul hajtat végre mindent, él vissza a hatalommal, s közben lelkesen gyűjti be a piac tapsait. Volt történelmünkben Ne­ro óta is példa arra, hogy kegyetlen és gátlástalan, lé­nyegében közepes képességű emberek az utca lelkesedésé­től kísérve gyakorolták ha­talmukat. Nos; nem Nérótól tanultak, mint ahogy ő sem vett ilyen leckéket senkitől. A vezér és tömeg egy törté­nelmi pillanatban kialakuló viszonya ez. A történelmi pillanat neve: válságfasizmus. Ha másért nem, hát ezért ér­demes figyelni Néróra, mert születése a világ egy-egy ré­szén ma sem kizárt. im if Bürget Lajos KUK VASÁRNAPI MELLÉKLET A Deles meg az orvosok (francia rajz)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents