Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 26. o TANULÁS ÉLETŰT Az ÁFÉSZ vegyesboltjában (a régi szatócsüzletek egyenes ági leszármazottjában) Győröcskén, az otthon tartózkodó asszonyok gyülekezőhelyén negyvenes, készséges, energikusnak látszó asszony osztja az árut. A bolt központ, a boltos mindent tud, ismer mindenkit. Kézenfekvő: ajánljon ő olyan házat, ahol akad fiatalasz- szony, aki tanult volna, de nem tudott. Sorjázza a neveket, de ilyet nem talál. Bárhogy kutakodik elméjében, egyetlen fiatalabb nőt sem tud megnevezni, aki a „nyolcat” ki ne járta volna, aki ne szerzett volna mellé még valamilyen papirt. Tanult a boltvezető is. Története akár kordokumentum lehetne, egy adott korszakhoz kötődő, sok változatban ismétlődő asszonysors híradója. Adott tehát egy „típus” parasztcsalád. Sok gyerek és kevés föld, beteg apa: szükség van minden dolgos kézre. A felszabadulás után pár évvel neki is felvirrad, felfigyelnek jó eszére: szakérettségis lesz. Vegyipari technikumot végez, jelesen. Hiába szíve vágya, hogy orvos legyen, oda mindig is nehéz volt bejutni. Gyógyszerészet- tel próbálkozik, az áll az orvostudományhoz legközelebb. A vegyipari érettségi azonban meghatározná útját: Miskolcra, a Nehézipari Műszaki Egyetemre irányítják. Egy új egyetem első hallgatóinak egyike lehetett volna, — ha vállalja. Nem nőnek való az, mondja ma, talán önmaga igazolásául, majd hozzáfűzi, a családi körülmények sem a legjobban alakultak. A döntő azonban a férjhezmenetel volt. Szült két gyereket. Egy fiút, aki már húszéves, és egy lányt, aki most végzi a nyolcadikat. Azóta gyors- és gépírói képesítést, és a kereskedelmi szakközépiskolában még egy érettségi bizonyítványt szerzett. Most pedig ÁFÉSZ-bol- tot vezet az apró faluban és százezer forintot forgalmaz egy hónapban. Elégedett? Amikor összeházasodtak, huszonegy éve, almáskertet ültettek. Ma abból fizette be fiának a kocsiravalót. Férje a vasútnál van, rendes házban élnek. Nagy anyagi gondjaik feltehetően nincsenek. Családi életük szép. És — ha nem látná — azt hinné az ember: ilyen apró falu nem is létezik talán. Két és félszáz lakos, egy bolt, egy kocsma, más semmi. Naponta egy busz jön, egy pedig megy. Szinte mindenki Záhony felé igyekszik, az öreg Ikarusokon. Ott keresik a kenyérrevalót; hogy mekkora darab jut, arról a házak nemigen árulkodnak. Vasutasfalu. Ügy tűnik, aki tehetné, már holnap fogná a mo- tyóját és menne Záhonyba, nem csak dolgozni, lakni is... Révész Sándorné is ezt tervezi. Abban bizakodik, hogy ősszel otthagyja a falut, mert lakást kapnak a vasutas „városban”. Ott dolgozik a férje és ott alkalmazzák őt is. Férje két éve betegállományban, ő maga pedig „gyesen” van. Révész Sándorné csak huszonnégy éves, és változtatni szeretne. Otthont és munkahelyet is. Az otthonváltoztatás óhaja érthető, mert a napi bejárás és az élet, mindentől elvágva — egyetlen bolt és egy kocsma környezetében —, nem szívderítő. De miért akar munkahelyet váltani? — Mert nem olyan munkát végzek, amihez érettségi kell — válaszolja. A már megszűnt mándoki gimnáziumban érettségizett, a vasúthoz került, ahol úgynevezett tartalékos, aki ott dolgozik, ahonnét éppen hiányzik az ember. — Nem becsülik az érettségit? — Eleinte igen ... Lassan azért kiderül: kereskedelmi szakközépiskolába szeretett volna járni, de egészségügyi okok miatt szülei nem engedték. — És a gimnázium? — Szüleim akarták. Az az igazság, sosem szerettem tanulni. — A férjem — folytatja — olyan állást akar nekem, ahol csak egy műszak van, és a gyerekeket el tudom helyezni. Ha ez nem megy, esetleg szülök még egy gyereket. Akkor lehet, hogy végleg itthon maradok. Egy téesz-elnök véleménye: — Nem tudom, mi lenne velünk, ha nem lennének iskolázatlan emberek, ha nem lennének olyan „leggyengébbek”, akik semmit sem tanultak jóformán. Sok ma még az olyan munka, amit egy valamennyire is tanult ember nem, vagy nem szívesen végez el. A „leggyengébbet” persze nem csak a szellemi képességekre értem, hiszen — különösen az'idősek közül — sokan nem tehetnek arról, hogy megrekedtek a négy, vagy a hat eleminél... A tuzséri Rákóczi Termelőszövetkezet almáskertjében asszonyok gyűjtik a galy- lyat. Lábuk alatt hideg hóié tocsog. Nem épp leányálom, igaz, túl is vannak már azon a koron. ötven körül jár mindegyikük. — Regement gyereket nemégsem egészen elégedett. veltem fel — mondja a legbeszédesebb, Nagy György né —, öt darab van belőlük. Hárman tanultak tovább, a lány és az egyik fiú mező- gazdasági szakiskolát járt, egy fiú meg gépszerelő lett. Nagy György né hat osztályt végzett. Amikor befejezte, varrni akart tanulni, de „jött az anyám és hazahozott, mondta, gyere vissza a földre”, ö pedig ment, így volt ez rendjén, különösen ha négy gyerekre és a szülőkre összesen csak nyolc hold föld jutott. De társai, Balogh Zoltánná és Révész P. Imréné sem igen mondhatnak mást. Ba- loghné hat elemit, Révészné három iskolát végzett. Ami változó, az a holdak száma, a testvérek mennyisége, és az, hogy ki mennyi gyereket nevelt fel. A sorsok, a bejárt életutak azonosak. Mindnél a szegénység dominált: de tegyük hozzá, abban az időben, amikor tanulhattak volna, a szegény és a gazdag lány egy dologban megegyezett. Egyiket sem küldték tanulni. Férjhezmenni, ez volt az első, ha lehet úgy, hogy a föld is szaporodjon. — Nem volt akkor az ember eszében, hogy tanuljon. Dolgozni, gyereket szülni, az volt az asszony dolga — fogalmazza mindőjük helyett Baloghné. — Mi is, amikor még tehenünk sem volt, hárman kapáltunk meg kilenc holdat. Most napi harminchat forintért dolgoznak a latyakos almáskertben, ami még akkor sem sok, ha helytálló a kertészmérnök megállapítása: „nem kell megerőltetniük magukat”. És. a válasz a kérdésre: „Gondoltak arra, hogy legalább a nyolcadik osztályt elvégzik?” — Ugyancsak kérdés: „Minek?” Fűzzük még hozzá: mikor? Ezeknek az asszonyoknak minden percét kitölti a munka, jóllehet gyarapodnak is. Este pedig örülnek, ha nem alszanak el a tévé előtt. A három, villával felfegyverzett asszonyt hallgatva, felötlik, amit a másutt működő elnök mondott: ki végezné el ezt a munkát, ha nem lennének ilyen iskolázatlan asszonyok? Egy másik helyen hallott megfogalmazás már cinikus, habár a valóság magvai is fellelhetők benne. Ez is kérdés volt a kérdésére: „Egyáltalán, ki dolgozna, ha ezek sem lennének?” A záhonyi általános iskola (ahol ideiglenesen a gimnázium is működik) ad otthont a győröcskei gyerekeknek is. Tóth Zoltán igazgatóval, és két helyettesével, Dienes Zoltánnéval, és Németh Józsefnéval együtt gondolkozunk a dolgokon. — Évek óta mindenki tovább tanul — mondják, valóban a leggyengébbek esnek el csak ettől, habár közülük is sokan jelentkeznek valamilyen iskolába. Gimnázium, mezőgazdasági szakközépiskola, szakmunkásképző, gyors- és gépíró iskola, — ide igyekszik a legtöbb lány. A kérdés: reális-e ez? A válasz: nem mindenkinél. A lányoknál különösen nagy a Képesítéseinek — és meglehet képességeinek — megfelelően sohasem dolgozott. Ma alighanem Miskolcra is beiratkozna, de még tanfolyamra sem megy. „Kár lenne a boltot akár egy napra is bezárni...” Amikor a kereskedelmit végezte, a tanára nézte a bizonyítványt. „Nem sajnálja — kérdezte, — hogy nem tanult? Én mindig mérnök akartam lenni.” Ahogy erről beszél, látszik rajta: sajnálja. És néha gondolkodóba esik: mérnök lehetett volna, de nem akart. A másik akart, de nem lehetett... — Majd a lányom — bizakodik Pokol Barnáné. Győröcske olyan kicsiny falu Záhony torkában, hogy Három asszony vasvillával; Nagy Györgyné, Révész P. Imréné, és Balogh Zoltánné. gond, hiszen az ő választékuk eleve kisebb, mint a fiúké. Akik például leérettségiznek, sokszor megrekednek. Nem fűlik a foguk — vagy a körülményeik rosszak — a további tanuláshoz. Pedig például a vasútnál csak az elvégzett tanfolyamok sorozatával lehet előrejutni. Aki ezeken átrágta magát, nem is jár rosszul... Máskor pedig adott a másik kérdés: szükséges-e az érettségi a bolti eladónak? Továbbá: legtöbbjük első gondja és dolga — ha iskoláival végez — a férjhezmenetel. Gyereket szülnek és nevelnek. Igaz, ez a legszebb hivatás, de ha a gyerek mellett, vagy után nem tanulnak még, munkájukat tekintve esetleg elmaradnak. A gyerekek felnőnek, de a a tüske sokszor nem tűnik el. Az bizonyos: a nők helyzete ebben sokkal nehezebb, mint a férfiaké... A záhonyi iskolában meglepetés következik. Tüzes szemű, szép kislányt javasolnak beszélgetőtársul. A meglepetés a bemutatkozáskor ér: — Felötlött benned, hogy nem tanulsz tovább, mert akkor hamarabb és — esetleg — sokáig többet kereshetsz, mint az érettségizettek? — Soha... A kislány szerint is szinte mindenki tovább akar tanulni. Megalapozottnak látja ő ezt? — Jó, hogy a többség tanulni akar. Persze van, aki nem méri fel az erejét. Gyenge közepes tanulók a „Csá- szy”-ba igyekeznek... — Ha elvégzed az iskolát, visszamégy a faluba? — Oda nem. Szüleimtől távol sem akarok kerülni, jó volna Záhonyban, vagy Nyíregyházán, esetleg Debrecenben dolgozni. És persze élni is. Pokol Anna remélhetőleg szerencsés lesz. Nem jár úgy, mint a riportban szereplő felnőttek, akik — a három ele- mis épp úgy, mint az érettségizett — elégedetlenek. Mert nem tanulhattak. Mert tanulhattak, de nem eleget. Révész Sándorné csak huszonnnégy éves, és változtatni szeretne. — Pokol Anna vagyok, Győröcskéről, — mondja a kislány. Mi sem természetesebb, noha a név a környéken nem ritka, hogy édesanyját Pokol Barnánénak nevezik. Pokol Anna kereskedő akar lenni. Az ÁFÉSZ ösztöndíjával Makóra megy kereskedelmi szakközépiskolába. Miért pont ezt tanulja? — Szeretem a számokat és édesanyám nyomán a kereskedelem is vonz. Az ÁFÉSZ azt is megígérte, ha jól tanul, nem zárják el útját a felsőfokú iskola elől, Vagy tanulhattak, de talán nem is akartak. Pokol Anna még csak tizennégy éves. Az idősebb generáció már végigjárta az útját, többségük már nem változtat, nem tanul, sokszor a legfőbb céljuk, hogy körülöttük minden a régi maradjon. A fiatalok — a fiatal nők, gyereklányok — helyzete más. Szegénység senkit sem gátol a tanulásban és a régi beidegzés sem akkora akadály már. Azonban az említettek, és mások során végig tekintve. Akiből még minden lehet: Pokol Anna. sőt támogatják őt. — Ha ma olyan válaszút elé kerülnél, mint édesanyád valaha, mit tennél? — Megkeresném a tanulás lehetőségét... Jó lenne, ha négy év múlva, esetleg egy komoly udvarló mellett is így döntene... — Beállnál egy olyan kis boltba, mint édesanyádé? A válasz határozott „Nem!” megszívlelendő tanulság is akad. Nem elég a tanulási lehetőség, nem elég, hogy társadalmi cél a kiművelt emberfők nagy seregének kialakítása. Szükséges az is, hogy aki „papírt” szerez, az hasznosítani is tudja azt, saját és a társadalom érdekében. Szöveg: Speidl Zoltán Kép: Gaál Béla KM „Majd a lányom...” — bizakodik Pokolné.
