Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. január 1. — Gyermekkorodban milyen elképzeléseid voltak a jövőről? — Gyermekkoromra inkább a nehéz szó illett. Anyagiakban, szüleim beteges- kedéseiben, életünkben. Akkor még nem tudtam eldönteni, mi is szeretnék lenni, mi az a foglalkozás, ami segíteni is tud mindenkin. Általános iskola után egy hozzánk közel eső városi gimnáziumba kerültem. Kollégista lettem. — Itt mivel töltötted a szabad idődet? — Tanultam és olvastam. Próbáltam novellákat, verseket írni, de eltitkoltam. A lányok gyakran menték moziba. Szerettem volna én is, de egy hónapra 20 forint volt a zsebpénzem. — Gondoltál-e már akkor valami konkrét foglalkozásra? — Fogtechnikus szerettem volna lenni. Aztán olyan pályák után kutattam, ahol fontos az irodaiam. Nem voltak komoly pályaválasztási tanácsadók. — A pedagógus pályára egyáltalán nem gondoltál? — De igen. Imádtam a magyartanáromat. Így tudnék én is tanítani. Egy borzasztó tanárunk is volt. Kivételezett és az ezzel járó többi. Mintha ráharag- vásom miatt döntöttem volna akkor: pedagógus leszek. Talán taníthatom az ő gyerekeit is és egészen másként. — Mi volt az, amit veled nem tanítottak meg? — Részletesen kellene ezt elmagyaráznom, de nagyon tömören: az életet. — Tehát elhatároztad, hogy pedagógus leszel? — Nem. Negyedikben népművelő szerettem volna lenni. — Miért nem lettél népművelő? — Nem sikerült a felvételim. — Mit csináltál ezután? — Sírtam. Nevettem kórházban lévő szüleim előtt, és bíztattam őket, nem lesz semmi probléma. Pénzt fogok keresni és mellette könnyen lehet majd tanulni. — Ekkor már tudtad, hogy taníthatsz képesítés nélkül? — Nem. A kórházban találtam ki. — Végül is sikerűit tanítanod? — Igen! A járási osztályvezető segített. Falumban kaptam állást. A másodikosod osztályfőnöke lettem. — Hogyan fogadtak régi tanáraid?' — Még nem tanítottam, amikor a papírügyek zajlottak. Az igazgatóval beszéltem, de ő új volt. Hallomásból ismert. A többiekkel tanévnyitón találkoztam. — Milyen volt a tanévnyitó? — Veszekedés. Ki, mit, kiket tanít majd. Ki kap túlórát, mennyit, s ki nem kaphat. Hozzám nem is szóltak. — Otthoni munkáid? — Édesanyám kórházban, édesapám betegen otthon. Egyik húgom távol dolgozott. a másik kollégista volt. A gond körülvett. Minden házimunka. Éjszaka és fáradtan készültem az órákra. — Milyen kapcsolat alakult ki a gyerekekkel? — ök voltak az egyedüliek, akikről biztosra éreztem és tudtam, hogy fenntartás nélkül szeretnek és tisztelnek is. — Volt-e valamilyen jellemző oldala tanításodnak? — A játékosság. Sokkal jobb volt így tanítani. A gyerekek is jobban élvezték. Szívesen jöttek iskolába. — Ezekben az első időkben voltak látogatóid? Mit mondtak tanításodról? — Járási és helyi. Véleményük? A járási : ügyesen tanítok. Tetszett a játékosság. A helyiek: még itt így kellene, ott úgy, különben jó. — Segített valaki? — Senki. Egyszer csúnyán elvágtam favágás közben a kezem. Az orvos bekötözte, kiírt, de én mentem továbbra is tanítani. Egyik kartársam megkérdezte: elvágtad a kezed? — Mire költötted az első fizetésed? — Háztartási dolgok, kórház, a család minden tagjának apró ajándékok, tartozások. — Mikor kezdett könnyebb lenni a tanítás? — Ma sem könnyű. Volt egy időszakom, amikor az abbahagyás gondolatáig jutottam, pedig még alig kezdtem el. — Rákérdezhetek? — Igen. Meghalt édesapám. Halálával egyidőben lebénult édesanyám lába, keze. Ehhez mi kellene még több? — Ekkor, gondolom melléd álltak kartársaid? • A Magyar Ojs&glrók Országos Szövetsége pályázatán oklevelet nyert Írás. — Igen. Néhányan eljöttek a temetésre. Koszorút is hoztak. Két húgom segített. A szakszervezettől pedig kaptam segélyt. — Hol laktál? — Otthon. Egy régi, rossz, vizes lakásban. Egyedül. — Édesanyádon tudtál segíteni? — Látogattam a kórházban, vigasztaltam, sokat meséltem neki, milyen jó tanítani. Rengeteget a gyerekekről. Leveleket írtam olyan helyekre, ahonnan segítséget reméltem gyógyításában. Végül Debrecenbe került az idegMinikára. Annyira jó orvosok voltak, hogy nagyon hosszú kezelés után a kezeit sikerült rendbehozni. Egyik lába maradt béna, pszichológiai és idegalapon. — Elképzeléseid a tanításról hogyan valósultak meg az első időkben? — A gyerekek részéről teljesen. Csak az emberek és kartársaim részéről nem. Nagyon jó kollektívát képzeltem el egy tantestületben. Ez egyáltalán nem Szürkeség? Beszélgetés egy falun tanító tanárnővel* állt. A széthúzások idegesítettek. Volt, aki nem is köszönt a másiknak, olyan aki másokat jelentgetett. — Meddig tanítottál a második osztályban? — Több, mint egy fél évig. Akkor jött egy új képesítés nélküli, akinek odaadták. * — Ennek örültél? — Nem. Megkaptam az osztályt és végigterveztem egy évre feladatainkat, céljainkat. Megismertük és megszerettük egymást. Miért kell ezt újra kezdeni valaki másnak? A gyerekeknek egyáltalán nem használ. Amikor kijelentették, hogy átadják az osztályomat, rögtön sírni kezdtem, pedig ezt igazán nem akartam. Már akkor nagyon gyenge voltam idegileg. Milyen ragaszkodóak a kicsi gyerekek. Utána, és azóta is jöttek hozzám. Először gyermeki gondjaikkal, később nagyobb problémáikkal. Megálltak beszélgetni velem. Akik messzebbre kerültek, leveleket írnak. Felsőiben havonta változtak az óráim. Volt közte magyar és történelem, de fizika meg számtan és minden más. — Hogyan készültél ezekre az órákra? — Sokat és kínlódva. Egy-egy fizikai kísérlettel elbajlódtam órákon át Sokszor a szemléltetéshez szükséges anyagokat is magam szereztem be, vagy készítettem el. — Kaptál a munkádért valamilyen dicséretet? — Elkérték szemléltetési eszközeimet, amit magam készítettem. Tehát jó volt. Igazgatóm néha megdicsért. — Próbáltál valamit tenni azért, hogy a tantestületben jobb munkalégkör alakuljon ki? — Néhányszor. De két-három ember kevés ehhez. Én meg amúgy is megkaptam mindig, hogy képesítés nélküli... — Meddig tartott ez a széthúzás a tantestületben? — Amit én tudok, három évig. Akkor megyei és járási felettesek érkeztek ennek kivizsgálására. Az összegyűlt jelent- getések miatt. — Milyen eredménnyel zárult? — Változott a munkalégkör. Uj igazgató érkezett, összetartotta a pedagógusokat. Akkor indulásnak ez nagyon jó volt, s kezdtem hinni, így is marad. — Mikor kezdtél el tanulni? — Első év után. Főiskolán. Magyar— orosz szakon. — Milyen lehetőségeket kaptál a. tanuláshoz? — Tanulmányi szabadság és az utazás visszafizetése. — Nem volt nehéz tanulni és dolgozni is? — Kérdezd meg bárkitől, aki így csinálja. — Mi a véleményed a levelező oktatásról? — Kevés a konzultáció, a követelmény nagy. Konzultációkon gyakran megtörtént, hogy az előadó be sem jött. Nehezen lehetett jegyzeteket és könyveket beszerezni. Fáradtságos utazás, szálláslehetőség szinte sehol. A nappalisokkal — azonos évfolyam — valamilyen kapcsolatot kellett volna létrehozni, de ők mintha nem is tudtak volna rólunk. — Tudtál-e takarékoskodni fizetésedből? — Félretenni semmit. Egy hónap, egy fizetés. OTP-kölcsönt is kellett fölvennem, ha valami nagyobb dolgot vásároltam. — Milyen szórakozási lehetőségeid vannak? — Otthoni önművelés. Televízió, esetleg év közben megszámolható színház, koncert és mozi a járás székhelyén. Művelődési házunk nincs. Szeretnék többször elutazni színházba, de édesanyámat nem hagyhatom és az autóbuszközlekedés olyan, hogy nem tehetem meg. — Baráti köröd van-e? — Nincs. A hibát ma is keresem, de pontosan nem tudom meghatározni, miért. Sok ismerősünk van, akik néha eljönnek családjukkal, de ez nem pótolja az állandó barátságot. Ráadásul tartani kell attól is, amit a falu mond. — Adsz a mások véleményére? — Akit érdemesnek tartok a véleményadásra. A pletyka viszont idegesít. — Milyen tömegszervezetben veszel és vettél részt, mióta tanítasz? — Voltam KlSZ-vezetőségi tag, de a KISZ-élet felbomlott. Fölajánlottam a második tanítási évemben a tsz-nék, hogy elvállalom az ifjúsági klubjuk vezetését. Nem pénzért. Elkészítettem a a terveimet, anyagokat gyűjtöttem, beszéltem a fiatalokkal. A tsz-veze- tőség bíztatott, hogy ekkor, meg akkor kezdjük, lesz megbeszélés. Egy fél évig. Aztán a terveim ottmaradtak. Ma már működik a klub. Nélkülem. A nőbizottságban vezetőségi tag vagyok, a HNF-ben szintén. Az iskolában most választottak meg szakszervezeti titkárnak. Irodalmi színpadot vezetek, most végzem az irodalmi színpad- vezetők kétéves tanfolyamát. — Jelenleg mit tanítasz? — Friss diplomásán betettek a napközi otthonba! Azt hittem, ez is ideiglenes lesz, mint kezdéskor. Azóta is itt vagyok. — Szereted? — Először fölháborodtam, de azért szeretem a napközit. Máshol nem csinálnám, itt is visszamennék azért tanítani. Az a fő hivatásom. — Milyen a napközitek? — Egy terem. Díszítve, saját erőből, a gyerekek fantáziájával. Az én csoportomban 40 gyermek. Asztalok, székek, szekrények. Könyveket levelezések útján szereztem. Pamutot és rongyokat, televíziót és lemezjátszót lemezekkel, szintén ingyen. Kollégáim figyelték. Senki sem mondta, hogy örül neki, csak a gyerekek. — Nem gondoltál a távozásra? — Nagyon is! Egyszer be is adtam pályázatomat egy városi iskolába, ahol szolgálati lakást is ígértek. Nem sikerült. Egy családos kapta meg az állást. Kartársaim micsoda szemekkel néztek ezután rám! — Jelenleg nem gondolsz elmenetelre? — Jó pár évig meg sem tehetem. — Mi az oka? — Házat építek. Itt, ebben a községben. — Miért? — Családi házunk olyan állapotban volt, hogy talán egy évet sem bír ki, s fejünkre omlik Régi parasztlakás, alap nélkül és vizes, falai repedeztek. Ez évben megkaptam a belvizes kölcsönt. Egy fél év a papírok, engedély elintézése. Tehát építettem. A régi házunk helyére. — Segített valaki az építkezésben? — Egy képesítés nélküli kartársam, és ő is lány. — Hogyan bírtad? — Sok sírással és gyakori lemondással. Egy idegkimerültséggel. Most, a végén. Édesanyám bíztatásával, húgom segítségével. Akaraterővel. — Tehát ideköt a lakásod? — öt évig. Aztán lassan öregedni fogok. Udvarunkon édesapám ültette nyír és hasonló fák. Itt a sírja is. Azért elmegyek. Gondolom még most is. Ha férjhez megyek, sem maradok itt. — És mi lesz azután? — Pszichológiát szeretnék tanulni. Azonban ezt még nem jövőre. — Szerinted nem szürkülnek el a pedagógusok? — Ez rövid válasz lesz: majdnem. — Mi a véleményed erről az interjúról? — Hihetetlen magam előtt is, de nem kérdezett még soha senki ilyen részletekbe menően. Most hirtelen könnyebbnek érzem magam. Azért úgy érzem, az én válaszaimból nem lehet általánosítani. Nem sajnálom magam, sajnáltatni sem akarom, de mintha nekem valamivel nehezebb élet jutott volna, mint sok másn ak. Kerülő Ferenc: FÁK. (Tanulmány.) RÓZSA ENDRE: DÚDOLGÁTÓ Mondhatom-e, hogy szeretem? Hiszen már azelőtt szerettem, mielőtt megszületett volna, mielőtt megszülettem. Elhagyhatom őt, tudom-e? Hisz minden változásban, őbenne is csak mást szerettem, és őt, ha bárki másban! Meddig tarthat a szerelem, ha a legmaradandóbb benne az, ami visszahozhatatlan, mielőtt elérhető lenne? pAtkái Tivadar: Állunk egy udvaron egyszer megcsókolta a szemünk „aztán a tízóraid megedd!’’ nem ettük bizony — madarainkat lakattuk jól megcsókolta másszor is szemünk de akkorra az iskolapadok nem engedtek bennünket vissza soha többé földes szobáinkba sem az istállók öléhez a valahányadik napon már csak postaládáinkat lestük — ha volt — azután azt se 'álmodni még álmodtunk küszöbről cipó-arcokról és az útról töjrrengtünk az útról ahol a legszebbet veszítettük el hát karácsonykor majd veszünk hely-jegyet s feketeszép ruhánkban állhatunk egy udvaron térdig a hóban: nincs földes szobánk jászol sincs csak alvilág kerítései vesznek körül! Asbóth Emőke Kurucz D. István: EMBER ES Lö.
