Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

1973. január 8. o Művészeti együtteseink A kvalitás mércéjével A Fergetegesnek élnie kell! — Már-már azzal a gon­dolattal foglalkozunk, hogy felhagyunk az egésszel — volt, nincs Fergeteges... — Ilyen körülmények kö­zött nincs értelme tovább húzni a dolgot: jószerivel már csak a régi neve élteti az együttesünket! — December elején alakí­tottunk egy újonc csoportot, húsz gyerek vesz részt ben­ne. Ha látná azt a lelkese­dést, ami bennük van! Ö,k még csak hat-tíz évesek... A megye legnagyobb múl­tú néptáncegyüttese az ökö- ritófülpösi Fergeteges: negy­ven évvel ezelőtt, 1938-ban léptek először dobogóra. Méghozzá nem is akármi­lyen helyen: egy szabadtéri színpadon, melyet a Holt- Szamos medrében állítottak föl. 1937 decemberében ala­kultak — s egy év múltán már a fővárosban szerepel­tek. Fellépésük fergeteges si­kert aratott: Németh Lili, az együttes koreográfusa alkot­ta meg az azóta közismertté vált táncot: a budapesti fel­lépésen „fergetegesnek” el­nevezett 12 perces összeállí­beállunk a feleségemmel, ha nincs ki a létszám. „Ha nincs ki a létszám...” Keserves mondat, hiszen súlyos gondokra utal. A tán­coló fiatalok nagy többsége csak estére, netán hétvégek­re jár haza: Mátészalkán, Fehérgyarmaton dolgoznak, Nyírbátorba, Debrecenbe, Nyíregyházára járnak kö­zépiskolába, főiskolára. Ez annyit jelent: szinte lehetet­len mindenkit összehozni. — Volóságos hadjárat kell ahhoz, hogy összeverbuváljuk a csoport minden tagját — legyint tehetetlenül Erdei István, aki nyolcadik éve táncol a Fergetegesben. Ö az egyetlen, aki itthon dolgo­zik: kovács a téeszben. — Ököritói vagyok, itt is aka­rok maradni, s még vagy öt évig szívesen táncolnék is. De sajnos, nem nagy jövőt jósolok magunknak, ha így megy tovább... Mi már csak a nevünkből élünk! A szétszórtságon kívül a legégetőbb gondja az együt­tesnek a megfelelő zenekar hiánya. Mert magnetofonon sürgősen tenni kell Ököritó. fülpösön. De mit? — Nagyon nehéz a válasz. Vegyük először az anyagia­kat. Roppant szűkös az a tízezer forint, amit a közsé­gi tanács évente adni tud. Hogy mást ne mondjak: 1976-ban Kalocsán voltunk egy nemzetközi fesztiválon, és a bérelt busz kilencezerbe került... Elgondolható, mi­lyen kellemetlen, amikor a csoporttal nem tudunk beülni egy étterembe ebédelni, mert nincs rá keret... A többi együttes tagjai pedig csodál­kozva néznek ránk. 1977-ben két meghívást kellett vissza­mondani, mert nem futotta a pénzünkből... A régi együttes az akkori fmsz-é volt — ők már a mű­velődési ház csoportjaként kezdték. Ez eleve utal az anyagiak különbözőségére is. Amikor a község egyetlen gazdálkodó szerve, a terme­lőszövetkezet támogatása fe­lől érdeklődtünk, fejrázás volt a válasz: nem kapnak a tsz-től támogatást. Az ököritói KISZ-tánccsoport. tást. Egy szólóból, egy ju­hásztáncból és egy magyar verbunkból áll a fergeteges, melyet azóta legalább két­százan táncoltak hosszabb- rövidebb ideig a szatmári községben. — Közülük vagy százan tőlünk tanulták meg — teszi hozzá Gellért Dezső a felesé­gére mutatva. Ök ketten ve­zetik a Fergetegest immár tíz év óta. Azelőtt pedig nyolc esztendeig táncoltak az együttesben — egy pár vol­tak tánc közben, azzá lettek az életben is. — Annak idején, hatvan­hétben már erősen megko­pott az együttes régi fénye, kiöregedtek belőle sokan, s nem volt megfelelő vezető sem. Akkor gondoltunk mi egyet, és a két gyerekünket — egy fiú, egy lány — „ala­pul véve”, gyerekeket kezd­tünk toborozni. Főleg azok­hoz a házakhoz kopogtattunk be esténként, ahol régi tán­cosok voltak a szülők... ösz- sze is jött nyolc pár a kicsik­ből — olyanformák voltak, mint a mi gyerekeink: nyolc- kilenc évesek. Gellért De- zsőné a szobába lépő lányá­ra mutat: — Azóta persze sokan el­kerültek, a mi lányunk is Budapesten dolgozik. — De ha egy mód van rá, még táncolok! — teszi hozzá nyomban Julika. — Fönt, Pesten sajnos nincs rá lehe­tőségem: közel volna ugyan a Vasas Művészegyüttes, de ápolónő vagyok, és két-há- rom műszakban dolgozom. — A jelenlegi együttesben, ha jól tudom, öten vannak a tíz évvel ezelőttiek közül, összesen harminckét tagú a társaság: tizenhat gyerek és tizenhat idősebb táncos a KISZ-esek. Aztán persze nem egyszer megesik, hogy mi is megvan ugyan a zene, de ez édeskevés. — Elrontottam egy egész csoportot! Élő és jól össze­szokott zene nélkül nem le­het tisztességesen táncolni — márpedig mi kénytelenek va­gyunk ezt csinálni. A dalo­lásról leszoktak a fiúk, mert akkor nem hallatszik a zene­szó... Hiába próbálkoztunk a téeszbe csalogatni egy-két ci­gányzenészt, akik most Bu­dapestre járnak dolgozni: nem tudtak nekik megfelelő munkát adni. (Valószínűleg nem is nagyon akarnak ha­zajönni. így meg alkalmi kí­sérettel lépünk föl évek óta — s ez annyit jelent, hogy a táncosok szinte rettegnek néha, mert a zenekar akkor játssza először a zenét... — Gellért Dezső lemondóan le­gyint, s mozdulata megvillan a falra akasztott, bekerete­zett oklevelek üvegén. Egy az övé, egy a feleségéé: „Szo­cialista kultúráért” kitüntetést kapott 1964-ben az együttes — ekkor még táncolt a Gel- lér-pár. A férjnek (aki egyébként a tsz gépkocsivezetője) még egy oklevele van: mint a Fergeteges együttes művésze­ti vezetője kapta 1971-ben, a másik „Szocialista kultúrá­ért” kitüntetést. Az együttesnek 1977-ben hat fellépése volt otthon és másutt. Ez nagyon kevés — de a csoport vezetői is, tag­jai is egyetértenek abban: nem akarnak leégni olyan versenytársak mellett, akik jobb körülmények között dolgoznak, vaskosabb a gaz­dáik pénztárcája, és nem utolsósorban: folyamatosan fejlődnek. A nívódíjas Ferge­teges jelenlegi állapotában nemigen tud továbblépni a minősítési létrán sőt, a fel­bomlás fenyegeti — valamit — Hetvenhat késő őszén Sárospatakra mentünk a ponyvás IFÁ-val. A lelkese­dés nem tudott megbirkózni a hideggel: összefagyva ér­tünk oda. Természetesen a művészeti vezető volt a gépkocsivezető. Ezért tette le a buszvezetői vizsgát! — Az anyagiakon túl alap­vető baj, hogy nincs zenekar. Erre nem tudok más megol­dást, mint hogy kijárna egy­két jó zenész Szálkáról vagy Gyarmatról. Aztán hogy ezt miképp lehetne megoldani... Végül pedig a táncosok szét­szórtsága : ezen másképp nem lehet segíteni, csak ha mun­kahelyeik több megértést ta­núsítanak. Mert az nem túl vonzó a fiatalok számára, hogy fizetés nélküli szabad­ságot kell kivenniük, ha fel­lépésünk van valahol. Itt, a tsz-ben nincs ilyen gond — viszont csak ketten dolgo­zunk itthon. Nem tudom, iga­zán nem tudom, mi lesz... A felesége is lemondóan bólogat, aztán hozzáteszi: — Pedig, ha látná, hogy milyen lelkesek a legkiseb­bek... Jelentkező bőséggel van, sok ügyes gyerek is akad köztük. A Fergeteges­nek élnie kell! A híres-hírhedt tűzvész mellett a Fergetegesről is­merik Ököritófülpös nevét az országban immár évtizedek óta. Táncos dinasztiák élnek a községben, a nagyapa vagy nagymama kezdte negyven éve, s ma a kisunoka ropja a fergetegest roppant lelke­sedéssel. Az együttes azon­ban halódik. Gyűlnek a gon. dok-bajok. A tempó egyre lassúbb. Elröppen a lelkese­dés. Keserű a szájíz. Odavan a Fergeteges?! Tarnavölgyi György Egy pedagógus képzőművészeti kiállítás után Jó néhány év gyakorlata már, hogy sor kerül erre az országos és megyei rendez­vényre. Mindenki tudja, hogy a pedagógu­sok dolga nem sorolható a könnyű munkák­hoz. Ezt nem is illik erősítgetni. Sajnos ' a közszemléletben az iskolai rajzoktatás, — leginkább az ifjúság továbbtanulását illető­en — egyáltalán nem a fontosnak, számon- tartottnak felfogott oktatási-nevelési terület. A rajztanárnak, bárhol az országban, nem könnyű megteremteni a szellemi és anyagi légkört, hogy ez irányú tevékenysége a többi tantárggyal kellő egyensúlyban érvényesül­jön, mind az oktatói karok, mind a szülők körében. S ha valaki ezen felül alkotómun­kára is vállalkozik, azt mindenképpen mél­tányolni kell. Ez a témám elvi oldala. A rajztanárok képzőművészeti munkás­sága azonban szorosan vett gyakorlat. Na­gyon sokféle arcú ugyan, s az arc nem min­dig derűre hangolt. De azt világosan ki kell mondani: a létrejött alkotások csak a kvali­tás mércéjével mérhetők. Egyikre sem ke­rülhet magyarázó szöveg: „Pedagógusi dip­lomával készült”, „művészi diplomával ké­szült”, vagy „diploma nélkül készült”. A Képzőművészeti Alapnak és a Magyar Kép­zőművészek Szövetségének sok tagja, sőt je­lentős alkotóművésze van, akik egyúttal ta­nítanak valamely oktatási intézménynél. Ezen kívül vannak amatőrök (pedagógusok és nem pedagógusok), akikből lehetnek alaptagok is, szövetségi tagok is, ha a szak­mai feltételeknek megfelelnek. (Érdekes rit­kaság, de akad néhány olyan kolléga, aki sohasem ambicionálta magát semmiféle tag­ságra, ettől függetlenül kitűnő alkotásokat hozott létre. Figyelemre méltó példa!) S itt felmerül mindjárt két kérdés: miért akar valaki a rajztanárok közül festeni, mintáz­ni, — és miért kell az valakinek, hogy ezt csinálja? Lényeges a különbség. Minden pe­dagógusnak kötelessége a továbbképzés, így a rajztanárnak is, a rajzolás-festés gyakor­lása. Ezt természetesen akarnia is kell. De akinek e téren nagyabb képesség jutott, az belső kényszerből is csinálja, kell tehát szá­mára a munka! S eredménye nyilván na­gyobb, bármilyen körülmények mellett dol­gozik is. (Megjegyzem, tudok és olvasóik a megyében rifSypzerüen felszerelt műhelyű, villanykemen€éjű(!) pedagógus képzőművé­szeti stúdiókról is. De nagyot tévednek, akik ezekben az instrumentumokban vélik megtalálni az „üdvösségét”. A tehetség sze­rencsére az, amit mással nem lehet pótolni!) Tehát egyszerű és világos, hogy szakmai, va­lamint emberi megítélés, belátás dolga ez. A gyakorlat tehát sokféle. Az úgyneve­zett „vasárnapi festés” régi kifejezés ma is érvényes még. S ez a jobbik fél ügye. Ez nosztalgikus szórakozást is jelenthet, vala­miféle állandósult rendszerességet, kívánsá­got, igényt a szakma tisztes perifériáján, de valahol mégis a szakmában maradva. A hi­bák az „alkalmakra alkotók” körében van­nak. Ezek a kollégák sokszor fél esztendeig sem veszik kezükbe az ecsetet. De ha jön valahonnan a felhívás pályázatra, kiállítás­ra, — akkor nekilendülnek a vászonnak. Legtöbbször a beküldési határidőt közelítő időszakban. Az eredmény sajnos az, hogy a szakmai zsűri — akik a szövetség tagjaiból állanak, és nem érdekeltek a beküldött anyagban — nagy mennyiségű, de szánal­masan gyenge minőségű munkákkal találko­zik. Ilyenkor derül ki, mennyi pedagógus festő van a megyében. Vannak néhányan, akik ezekkel az alkalmakkal „okosabban” próbálkoznak. Ezekről is érdemes szólni. Másoktól látott művek „felületein” ügyesen kitapogatják mindazt, amit számukra is el- sajátíthatónak vélnek. Ügy gondolják, képe­sek valamiféle rutinra szert téve elérni azt, amihez az eredeti alkotó évtizedes önépítő küzdelem árán jutott el. Ezek a megtévesz­tő utánérzések telve vannak alapvető szak­mai hiányosságokkal. De a hozzá nem értő jóhiszeműeknek, no meg a sznoboknak szintúgy tetszenek, mert „modernek”, „bát­rak”, „korszerűek” stb. Pontosan nyomon lehet követni rajtuk, honnan, milyen erede­tű alapanyagból variálták legújabb „törek­véseiket”. Sajnos, előfordul, hogy átesik a zsűrin nem egy ilyen munka. Vigyázni kel­lene pedig ezekkel az áleredményekkel. Árt ez a szakmai tisztességnek, de árt ma­gának a munka elkövetőjének is, mert téve­déseit szentesíti. Pedig vannak tehetséges tévelygők, akiket jobb lenne figyelmeztetni inkább az ilyen művek el nem fogadásával, hogy ne a számító elképzeléseiknek, ne a zsűriknek dolgozzanak, hanem mindenek­előtt saját magukat keressék. Ez persze na­gyon nehéz dolog. Az is megfigyelhető, hogy vannak néhányan, akik mindig akkor és ott ragadják meg a nyilvánosság lehetőségét, ha, úgymond, „pénz áll a házhoz”. S ha ele­ve nem juthatnának anyagi lehetőségekhez, vajon festenének-e egyáltalán? Komolyan érzem, bátorság kell kimondanom azt is, hogy vannak olyan amatőr festők, akiknek nagyobb a hiúságuk némely elismert nagy művészénél. Vannak köztük, akik nem haj­landók magukra nézve érvényesnek elfogad­ni azt a szövetségi és lektorátusi szabályt, hogy csak kollektívában állíthatnak ki és műveik nem árazhatok. A zsűrizések után aztán jönnek a fáj­dalmas csalódások, ha mégsem kerültek ki­állításra az arra szánt művek. Okolják a zsűrit, a rendező szervet, mindenkit. S ha valamikor felvetődnek olyan jó szándékú ja­vaslatok, hogy előzetesen kellene megmu­tatni a kiállításra szánt munkákat valaki­nek, akkor a válasz az emberi érzékenység­re, a szemérmességre való hivatkozás. De hol van ez a szemérem akkor, amikor a tel­jesen bizonytalan elismerésre számítva, mé­gis nyilvánosságra bocsátják munkáikat? Sajnos, a tény az, hogy az önkritika sem tud kifejlődni azokban, akik nem szoktak hozzá az egyre nagyobb teljesítésre készte­tő összehasonlításokhoz, a megalkuvásokat nem tűrő és minden kritikai szónál kemé­nyebb belátásokhoz, az „enyémnél jobb” művel találkozva!... Azonkívül: nem jó hosszú távon arra számítgatm, hogy a „má­sik zsűri beveszi, amit az egyik kidobott!” Tanulja meg elsősorban mindenki önmagát megválogatni. Az embernek tisztában kell lennie önmaga értékével. Egy pedagógusnak kiváltképp, aki ifjú embereket formál saját élete példájával is. Végezetül: okosan kellene ezekkel a ki­állítási lehetőségekkel bánni. Mégiscsak az igazi, jó kapcsolatok keresésére van szükség, a közös szakma érdekében. Szakmai szín­vonalban kell emelkedni, s ez nem megy a munka közbeni bírálat és önbírálat nélkül. Egyelőre jól kiválogatott anyaggal biztosra lehet menni bármilyen összetételű zsűri előtt. A zsűri meggyőzhető, ha igényes és következetes törekvéseket lát. A mindenkor vállalt, s mindig csak emelkedő színvona­lú munkákkal lehetne elérni azt az előre megadott hitelt, ami kell a jó hírnév meg­szerzéséhez. Nagy szükségünk volna erre a jó hírnévre. Emberek vagyunk, tévedhetünk mindnyájan. De ne a tévedéseinket akarjuk mindenáron a nyilvánosságra erőszakolni. Vállaljuk a fejlődés szigorú kritériumait, a végső konzekvenciákig. Berecz András, a Magyar Képzőművészek Szövetsége Keletmagyarországi Területi Szervezetének megyei titkára A magányosok tüleked­nek legjobban. Mint­ha haza sietnének. Végül kikötnek a sűrű leve­gőjű kocsmában és megtisz­telik egymást. — Jó napot, Gabos úr. A város utcái görbék. Au­tóbuszok tekeregnek, de ho­va? Hova visznek, honnan hoznak? Egy pohár bor még... Beszélgetnek, ki hal­kan, ki hangosan. Összefő az ének a rekedt szóval. Me­leg ételszag terjeng, összefut a nyál a savanykás bortól. Erős cigarettákat szívnak, amelyiknek érzik a füstjét. Közéjük áll. Kialvatlan a szeme, görcsösen szorítja uj­jaival a pálinkáspoharat. Ke­rek sapka van a fején. — Jónapot, Gabos úr. Idejárnak a keshedtcombú lányok. — Csókolom, Erzsiké. Rettenetesen fáradt. Ál­mos is. A zsebébe nyúl. Vé­gigpillant a lányokon. Az ajtó mellett telefon. Érmét keres az aprópénz között. Bedobja az érmét, krákog, tárcsáz. Megrándul, mikor felveszik a kagylót. — Szervusz, kedvesem — mondja. — Rád gondoltam. Nem, nem azért hívtalak... Igen, rád gondoltam. Hülye vagyijk? Nem baj, Ibiké, szervusz. Guiay István: Pierrot, kopott kabátban Mosolytalanul leteszi a kagylót. Begombolja kopott kabátját, kilép az utcára. Hat óra tájt már sötét van, nem tud úgy vigyázni a po­csolyákra, mint nappal. Nappal könnyű! A másik szemébe nézel és kifürkész­heted, hányadán állsz vele. Tiporják egymást az em­berek. Átvág a túloldalra, kibukkan a térre. Megtor­pan. Kínlódnak az autók a körforgalomban. Oszlopuk megmerevedik, kinyújtózik, görcsbe rándul... Aztán az embereket nézi. Pisisek és tépedt arcú aktatáskások ... Hogy tudják, merre menje­nek! Határozott léptekkel meg­indul. A vállának ütődnek, élvezi, hogy áramolnak az emberek vele szemben. Lök- dösi őket. Némelyik rámor­dul. Utat tör magának az em­berek között. összeszorítja a fogát. Be­le egy tócsába. Még egyszer! A tér túlsó oldalára ért. Rágyújt, felhajtja a gallér­ját, kifújja a füstöt. Rossz­kedvű. Megfordul, elindul hazafelé. Hová? Nincs ott­hona, csak egy szobája... Most viszonylag kevesen vannak a járdán. “Eszébe jut Ibiké. Gurgulázva kacag, és összecsapja a tenyerét, ha csodálkozik. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents