Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 18. Dajkamese felnőtteknek MEGYÉNK TÁJAIN Géberién A kislányból csinos fiatalasszony lett, mióta nem találkoztunk. Most úgy beszélgetünk Klárival, ahogy felnőttek szoktak munkáról, lakásról, családi örömökről és gondokról. — Hát a versmondás? — kérdezem, mert ismeretségünk egy irodalmi színpad munkája közben köttetett. A próbákra, szereplésekre nincs időm, de ha egyedül vagyok otthon, most is verseket mondok — közli Klári, majd pici szünet után (mennyi várakozás, öröm, félelem, büszkeség fér bele néhány másodpercnyi szünetbe) hozzáteszi: én már csak a gyermekeimnek „szavalok” majd. Hányszor próbáljuk indokolni az öntevékeny művészeti csoportok létjogosultságát... De a rengeteg érv között talán még egyszer *sem hangzott el, hogy ezek a fiatalok anyák, apák lesznek, akiktől verseket, meséket várnak, kérnek, követelnek a gyerekeik. Azonnal próbára teszem magam: milyen verset, mesét mondanék az autóbuszon (mert itt találkoztunk Klárival), ha netán a közelemben nyüzsgő kis pufók srácot — hogy lány vagy fiú, azt nem tudom — meg akarnám hódítani. Ez a műfaj mindig kedves volt nekem; sőt annak idején még kollokválnom is kellett gyermek- és ifjúsági irodalomból, most mégis csak valami régi-régi rigmus jut eszembe: „Egér, egér, kisegér, / Van-e fogad hófehér? / Adjál nekem vasfogat, / Adok neked csontfogat!” Emlékszem, hogy sokáig kultikus jelentőséget tulajdonítottam ennek a mondókának. Most, amikor „szaporodik fogamban az idegen anyag”, különösen, jó lenne, ha hatna a varázsvers. Leszállván a buszról, a házban több felnőttet is kapacitáltam: mondjanak gyermekverset. Csaknem mindenki tudott, s csaknem valamennyien a homályba tűnő gyermekkor mélyéről bányászták elő. Amennyire emlékszem, nem óvodában, nem iskolában tanulták. Az irodalomtörténészek megemlítik, hogy Puskinnak csodálatos képzelőerővel megáldott, nagy mese- és népdalkinccsel bíró dajkája volt. Vajon ismernénk-e ma a költő nevét, ha ez a tehetséges ember — ahogyan a pszichológusok mondják — ingerszegény környezetben nő fel? Természetesen nem ezen akarok meditálni. De arra már érdemes figyelnünk, hogy eltűntek vagy legalábbis megfogyatkoztak a dajkák, a dajkaszívű anyák, azok az asszonyok, akik érzéseket és gondolatokat hintenek el és tartanak ébren a gyermekek lelkében. A rengeteg meséskönyv, a tévé, a rádió, a telefonmese sajnos nem pótolhatja őket. Személytelenek. A gyerek szeretne a mesélő ölében ülni, s főleg — minduntalan megszakítva a történetet — visszakérdezni. A közelmúltban kitűnő kis barátom — miután rajtam kívül mindenkit eltávolított a szobából (ebből látszik, hogy fórumon nem lehet mesélni egymásnak) — arról érdeklődött, hogyan alszik él a függöny, nem haragszik-e a villanykörte, ha éjszaka felébresztjük, s nem lenne-e jobb, ha lefektetnénk a kabátot? Az utolsó kérdésre végre tudtam felelni — hála József Attilának. Péter barátom természetesen nem ismeri még az Altatót, de hát azt el sem tudja képzelni, hogy „fogason alszik a kabát”. A kabát csak széken tud aludni, így szunnyadozhat az esetleges szakadás is. Világos, hogy a négyéves Péter — mint ahogy a legtöbb gyerek — költő. Költői módon látja a világot. Majd elrontják az iskolában — szokták mondani. Nem csak az iskolában — toldhatjuk meg. De mi lenne, ha nem rontanánk el őket? Többet, sokkal többet tarthatnánk meg fogékonyságukból. Nincs időnk? Nincs elég. A gyermekek gondozására, táplálására felkészülnek a fiatal anyák. És a mesére, a versre, a szellemi dajkálásra? Az apákról már nem is beszélek ... Péter barátomnak — aki emeletes ágyában oly könnyen személyesítette meg a tárgyakat — egyetlen igazán hozzá illő verset, vagy mesét sem tudtam mondani. C sak később jutott eszembe Devecserinéhány sora, melyet ezúton küldők el: „Apám — így szól a kis bálna — / hadd mehessek el a bálba” / „Nem mehetsz el, fiam Péter, / Nem vagy még egy kilométer”. (gyarmati)-£X2*> Kormos István: N. N. bolyongásai ülvén vagy állván egy vikingcsónakban, szál magamban általában, repülő halak, fókák, delfinek seregeitek a tengeren utánam. Szél kénye szerint pattogott ingből feszített vitorlám; a só elvált a vízcseppektől s csillagom lett, anyajegyes mellemen virító. Mondom, repülő halok, fókák, delfinek jöttek, de képletesen, minthogy a viking-csónak is sosemvolt-vizen imbolygott velem. Még hogy imbolygott! eresztékei sírása kitett-csecsemő-sírás, bokáig vízben, persze csak mezítláb, míg jég-farkas, köd-kutya tiriráz. Esküvőzene cincogott egy kék szigetről valahonnan, gondoltam, lesznek arra lányok, akikkel olthatom a szomjam. Lehunyt szempilláim alatt combok erdeje verdesett, kívántam nyakra, halántékra comberdőből kereszteket. ölük kútjából ihatok, s más ilyen hülyeséget hittem — Mért volt e veszett szomjúság, uram Isten! Nem volt ott esküvőzene, pap nélkül nagymamát temették; valahai Ujj Máriát, koporsóján száradó festék. I dősebb férfi élesíti a fejszét az udvaron. . Ujjával nézegeti, hogy készen van-e, mert már begérádzott a Holt-Számos vize, s csak napok kérdése, hogy meghízzék rajta a jég. Készíti a fejszét, hogy léket vágjon rajta, s hogy nemzedékről nemzedékre öröklött hajlandósággal folytassa az ősi mesterséget. Jaj a halnak, mely kikandikál majd a jégen, mert az ügyes kezű halászok percek alatt zsákjukba emelik. A halak sorsa nyáron sem könnyebb: géberjéniek és messziről jött horgászok éjfélekig ülnek botjaik mellett, s a karbidlámpával megvilágított part a nézelődőnek az esti Duna-partot idézi fel. A Sziget. Így is hívják a táj jó ismerői Géberjént, amelyet körbeölel a Holt-Számos, amely épp úgy hozott már örömet, mint bajt az itt lakóknak. Hét éve az életet jelentette. Az ár a Túr felől jött, s 75 ház esett útjába, míg pusztító kedvét a holtág meg nem törte. Mint kártyavár omlottak össze a házak, s omlott volna a többi is, ha nincs a holtág, ami a vizet befogadja. Lokálpatrióták, szülőföldjüket szeretők mondják a történelmet, amit e kis település végigélt, de bármilyen messziről indulunk, két-három mondat után a mában vagyunk. Említik Gábrient, a község XII. századból ismert nevét, de rögtön utána Rozgonyi Győző tsz-tag neve következik, aki feldolgozta a község történetét. Beszélnek Jékei Lászlóról, a kétezer holdas földbirtokosról, aztán a tsz következik, amelyet az ő földjen alakítottak Czine Györgyök. Földhöz juttatott volt cselédek — tizenhárom család — álltak össze néhány lóval, meg a kishaszonbérlő az úr gyümölcsösével 1948- ban. Később másik tsz is alakult, de 53-ban újra csak egy maradt. A megpróbáltatás éve 1956 volt, de a tsz a garázdálkodás ellenére is fennmaradt. Pedig volt fenyegetés, néhá- nyan törtek, zúztak, de a földet nem tudták kiszakítani a helyéről. A rend gyorsan helyreállt, s 1957-ben olyan zárszámadást tartottak, ami azóta is szóbeszéd tárgya a faluban. — Száznégy forintot ért egy munkaegység — mondja Czine György — még azok se hitték, akik itt dolgoztak. Azt mondták, propagandafogás az egész, csak akkor vették komolyan, amikor egy kötény pénzt kaptak. Én is szépen kaptam, abból építettem a házat. A következő év már nem volt ilyen jó. Nőtt a létszám, de a terület nem változott, több felé kellett elosztani a jövedelmet. Hatvanban ezért is volt olyan nehéz az agitáció. Olyanok sem akartak igent mondani, akik gondolkodásuknál, osztályhelyzetüknél fogva ide tartoztak. Azért mégis sikerült, s az egyesülésig — 1974-ig — a környék egyik legjobb közös gazdasága lettünk. Itt megakad a beszélgetés, hiszen azóta nemcsak a központ költözött Győrtelekre, a gazdálkodásról sem sok jót lehet elmondani. Pedig a géberjéniek nem a hozomány nélküli menyasszony szerepét játszották. Egymilliót még szét is oszthattak volna, de tisztességgel vitték a nagyobb kalapba, nem tudhatták, hogy évekig nem lesz aki jól sáfárkodjon vele. Három szűk esztendő után most már ismét bizakodnak. Hogy mennyi nyomot hagytak a szűk esztendők a falu képén, azt nem lehet kitalálni. A házak szépek, berendezéseik még szebbek, az árvíz után közmű is épült, de minden bizonnyal több jutott volna a tanács kasszájából is ha jobban gazdálkodik a tsz. Talán több lenne a járda, már korábban szélesíthették volna az utat. N zzük a szép házakat, s amikor a bisztróhoz érünk, azt mondják: „Ennek csak a fele a miénk.” Mármint, hogy a géberjénieké, mert olyan pontosan a határra építették, hogy fele Fülpösdaróc területére essen. Aztán gyorsan hozzáteszik: any- nyira egy már a két község, hogy senki idegen nem tudja megmondani, hol itt a határ. És az iskola? Balogh Miklós igazgató mondja: pontosan olyan messze van a daróci szélső háztól, mint a géberjénitől. Merthogy két iskola sincs már, egy helyen, egy pedagógusgárda oktatja a közigazgatásilag is, gazdaságilag is egyesült községek gyermekeit. A hely a régi kastély, Jékei földesúr egykori birodalma. A kerítés mellett dűledező harangláb 75—80 kilós harangja most a pincében áll. A kastélyban négy tanterem, egy napközis terem kapott helyet, mellette, a régi kúriában három pedagóguscsalád lakik. Az udvaron már látszanak a locsolás fagyott nyomai, a nyári focipálya télére korcsolyapályává alakul. Mutatják mellette egy nyárfa helyét, amelynek különös története jár szájról szájra. Petőfi járt itt — tartja a monda — s szalonnasütés után dugta itt földbe a nyársat. Három éve dőlt ki helyéről, akkora törzse volt, hogy hét ember érte csak körül. Egy másik fa nőtt a közelben, egy igazi páfrányfenyő, amely rendkívül ritka e vidéken. Száznegyvenöt gyerek második otthona most a kastély és udvara, ezt örömmel mondja az igazgató, mert 1973-ban csak 116- an voltak. Szóval újra nő a falu lélekszáma, az idén is kilenc házra költözött a gólya. — Csak látni kéne, hogyan öltöztetik őket, de nem törődnek kevesebbet az iskolás gyerekekkel sem — mondja a hivatalsegéd. A postás mintha csak erősíteni akarná, kapásból mondja a számot: félmillió forint körüli összeget hord szét havonta Géberjénben. Van ebben nyugdíj, családi pótlék, meg küldik, akik távol dolgoznak, hogy míg a vonat meghozza őket, addig se nélkülözzön a család. Pedig nem sokan járnak el dolgozni, mert munka, az van itthon is, bőven. Ad megélhetést a 19 aranykoronás föld, az új telepítésű gyümölcsös, most épül a szárítóüzem, de azért sok fiatal inkább az ipart választja. Naponta mennek Szálkára, de az estét már otthon töltik szülőfalujukban. P rsze van, aki messzebbre ment, s van, akire büszke az egész falu. Az iskola- igazgatónak is jólesik nevüket sorolni, hisz az ő tanítványai voltak, itt kapták azt az alapot, amelyre másutt építeni lehetett. Tóth Tamás kutatóorvos a klinikán. Székely Béla belgyógyász-főorvos Mátészalkán, de a matematika szakos Balogh Miklós leginkább Rozgonyi Győzőnek örül, akiből szintén matematikus lett, s Nyíregyházán tanít, a főiskolán. Azért Géberjén sem maradt értelmiségiek nélkül; huszonötén dolgoznak ebben a 700 lelkes kis faluban. Míg számolják egyesével őket, egy kis vita kerekedik, mert mindenáron magukénak mondják dr. Hagymást Józsefet, a győrteleki orvost. Igaz, hogy ott lakik, de itt is rendel, reggelente ő vár a betegekre, de éjszaka sem kell neki kétszer szólni. Pedig nagyon sokat dolgozik. A vöröskeresztes előadásoktól a politikai szemináriumokig, a legkisebbtől a legnagyobb társadalmi munkáig mindent szívesen végez, s nem tudják honnan van ennyi ereje hozzá. Czine György mondja: voltak már itt mások is körzeti orvosok, de két-három évnél nemigen bírták tovább. Szóba kerül a körzeti megbízott is, vele szintén elégedettek, aztán kiderül: a kmb- snek sincs rosszabb véleménye Géberjénről. Itt sok-sok éve nem történt bűncselekmény, még elvonókúrára sem kellett küldeni senkit. Dolgoznak szorgalmasan, s ha este be is mennek az italboltba, s ha meg is isszák a magukét, itt is a munkájukról esik a legtöbb szó. "juháron kellett volna ide inkább eljönni, ha igazán meg akarom ismerni a falut — mondják többen is —, mert akkor tárulkozik ki igazán az idegen előtt. Akkor látni az otthoni szorgalmat, mert 150—200 disznót hajt reggel a kondás, száznál több tehénnek szól a csordás kürtje. Akkor ülnek kint a lányok, asszonyok a kapuban, akkor pompázik virágban az út mente, akkor a legszebb a Holt-Számos, amely szigetté formálta, de nem szigetelte el Géberjént. Balogh József \ A sör jó!“ nem szabad erre gondolni? Jön a villamos. Nem, nem jó, mi másikra várunk. — Megértem K. nénit — mondom. — Nem is olyan könnyű megszokni a jót. Én egy alagsori patkánylyukból költöztem be egy negyedik emeleti napfényes, tágas lakásba, és hosszú időbe tellett, mire úgy éreztem, jogosan lakom ott. De írni ma is csak kis szabában tudok. Nekem összeszűkült a tér is ott az alagsorban, nem csak a gyomrom. — Látja! S maga nem volt négy évig koncentrációs táborban! ★ — Vettem egy Sist. Egész jó költő. — Én meg Medeket nyúzom — A Pist’ alickyt? — A Pist’ alickyt. — Extrém. — Nem extrém. Egy öregemberről szól, aki elvesztette az emlékezőképességét... — Ez elég extrém... ! ★ K néni elmondja, hogy nemrég megjelent * egy regény. Megtörtént eseményről szól, arról, hogy 69-ben egy faluban megöltek három rendőrt. — Nem érdekli? — kérdi. — Az érdekel, megtálták-e a gyilkost. — Végül persze hogy meg! — És fellógatták? Jaj! Már késő. Szeretnék a számra ütni. Hisz ez az első férjét... ! — Nem — feleli K. néni —. Életfogytiglani börtönt kapott. Hm. ★ — Prosim dva pivo! —már úgy rendelek, mint egy nagy. A költő kijavít: — Dve! — Hagyj, fáradt vagyok. Egész nap Marekeztem Nyersből csinálom az autÓ6 meséket. — Groteszk? — Nem. — Extrém? — Nem. író!... — Én Sájnerrel álmodtam. Jó költő. Azt írja, hogy abban a faluban, ahol felnőtt, volt az erdőben egy fogolytábor. A foglyok a kerítésen át bámulták a fákat. Az öreg fák néha még ma is magukon érzik azokat a tekinteteket és félnek. Extrém, de nagyon szép, nem? Libabőrös leszek. ★ K épeslap haza. Mit lehet erre a nyúlfarknyi helyre írni? Forgatom a tollat. Aztán, ehh, leírom: „Prága gyönyörű! A sör jó! Üdv. stb.” Meghökkenek. Nézem, amit leírtam. Borzasztó! Vagy extrém?! KM O
