Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1977. november 13.

o

Életre kelt faragások

Ha nem kéri meg erdész ismerőse, Erdőközi Imre, hogy faragjon kedvenc fakéséhez egy favillát, ha nem bíztatja Petró László, a megyei művelődési központ munkatársa, ha nem jut el a sárospataki fafaragó táborba, ha nem járja folyton az erdőt szép erezetű diófák után kutatva, ha...

Folytathatnánk tovább mi lett volna, ha öt évvel ezelőtt Schmidt Sándor vásá- rosnaményi népművelő nem veszi kézbe a saját készítésű faragókést. Ha közbeszól a sok „ha”. Szerencsére nem szólt közbe. S nem törődve azzal, hogy a fafaragás inkább áz idős emberek foglalatossága, hozzálátott a motívumok gyűjtéséhez, válogatásához. Engedett a fában rejlő szépség hívogatásának.

Persze kevés lett volna az elhatározás, a buzdítás, az akarat, ha nincs meg az a bizonyos szikra, a népi motívumokat ötvöző, átformáló fantázia, az ügyes kéz, a kitartás, s még valami...

Válaszút

} v:,

— A tanulás — válaszol Schmidt Sándor. — Sokan el sem képzelik talán, mennyi tanulás előzte meg, amíg eljutottam addig, hogy elkezdjem a faragást. Különösen a sárospataki tábor adott sokat. Később azt is el kellett dönteni, melyik utat válasz- szam. A használati tárgyak mellett döntöttem. A mostani kiállításom többsége is ilyen.

— Akadnak persze az öt év munkáiban másfélék is, mint a nagyméretű faragott páva, vagy egy zalai utazás emlékéből született szerel- mespad.

Schmidt Sándor legnagyobb sikerét az országos néprajzi és népművészeti kiállításon érte el: harmadik, díjat kapott falifűszeresére. Motívumkincseit általában a Beregből meríti, de szívesen farag ékrovásos módszerével kalotaszegi motívumokat is. Rendszerint ebédidőben és este dolgozik. Némelyik munkája három-négy hónapra is leköti. Volt-e balesete?

— Kétszer csúszott meg a kés — mutatja az ujját. De a forradáson kívül semmi baj nem származott belőle. Kemény á diófa. Ezt szereti a legjobban. Erdész ismerősei baráti alapon segítenek kiválasztani az éppen kiszemelt fát. Ritkábban a körte és a juharfa is érdekli. Üjab- ban a csontokkal is kísérletezik. Kiállításán van egy hatalmas ökörszarv — mesésen kifaragott, színes motívumokkal.

Ökörszary

— A feleségemmel Sopronban jártunk. A házigazdánál, ahol megszálltunk, nagyon megtetszett ez az ökörszarv. Megállapodtunk, készítek két faragott széket a gyermekeknek, ők pedig nekem adják az ökörszarvat. Három hónapig faragtam.

Csontékszereket is készít, a napokban zárult vásáros- naményi kiállításán is láthattunk néhány szép darabot. Ebéd után a marhaláb- szárcsontok nem kerülnek egyből a szemetes vödörbe, Schmidt Sándor gondosan végig „röntgenezi” a csontokat, kiválasztja a csontékszerek legjobb alapanyagát. S mi a sorsuk a faragóművészek alkotásainak, amelyek már meghaladják a százat?

— Mennek kiállításról, kiállításra. Eddig Nyírbátorban. Tarpán és Békésen, legutóbb pedig Vásárosnamény- ban volt kiállításom. Talán az itthonitól féltem a legjobban. Mit mondanak, hogyan fogadják? A helyiek közül sokan csak azt tudják, hogy faragok. Némelyek talán azt hitték, ez az egyetlen dolgom. Azért dolgozom, hogy gyönyörködhessek a faragásokban, nem adom el a munkáimat, nincs is olyan tervem, hogy árusítani szeretném őket. Nem a piacra dolgozom ...

Intarzia

önálló tárlatának anyagát a népi iparművészeti lektorátus zsűrije minősítette. Ez azt jelzi: a kedvtelésből, hobby- ból elkezdett faragás művészetté érett. Sok elképzelése van, valamikor egy nagyobb méretű falborítás, intarzia

elkészítése is foglalkoztatja. De a faragásnál van elsőren- dübb, fontosabb is számára...

— Népművelő vagyok. Igaz, nem ennek készültem eredetileg. Az érettségi után reklámszakiskolát végeztem, 11 évig mint kirakatrendező dolgoztam a helyi ÁFÉSZ-nél. Azután jöttem át a művelődési házba, nagyon megszerettem ezt a munkát. A kiállítások rendezésével, a nép- művészeti szakkörökkel foglalkozom. Nagy tervünk, hogy a jövő évtől megrendeznénk a népművészeti hagyományokban gazdag Beregben a folklórnapokat, ahol a tojásfestéstől a pávakörök szerepléséig sok élő hagyomány helyet kapna ... Ez persze még terv; még sokat kell gondolkoznunk, hogy valami jót indítsunk el, aminek a folytatása is méltó lesz majd.

Á folytatás

Hogy a hivatásos népművelői munka — a megye legkorszerűbb művelődési házában — jól összeegyeztethető a fafaragó művészettel arra az eddigi évek igennel válaszolnak. A fafaragás szenvedélyét a művelődési ház szakkörében a legif- jabbakkal is megízleltette Schmidt Sándor. Tizenéveseket említ, akik jó folytatói lesznek a munkának. A már meghonosodott Tisza-parti fafaragótábor is sokat, segít. Sok, más vidéken élő tehetséges fafaragót csalogatnak ide, akik egymástól is tanulnak, s merítenek a Bereg nép- művészeti kincsestárából is.

Kiállításán beregi kendőket is láthattunk, szépen, illően a faragott tárgyakhoz. Édesanyja és felesége varrták. A felesége pedagógus és „civilben, akárcsak a férje, szenvedélyes művelője a népművészetnek. Két gyermekük van, akik beleszülettek a múlt művészi hagyományait őrző otthonba. Az életre kelt fafaragások mesevilágába...

Páll Géza

Turbók Attila:

Hová tűntek

Remeg a jövő balkeze, mihez kezd, ha a jobb hiányzik, miként simogat, üt vele ha a mozdulat párjára áhit?

Gólyakötéshez, cipeléshez hová tűntek a karcsú csuklók?

A csonka váll mindent bevérez, pedig nem jönnek gyors behívók.

E vállból amputált idő rángó ideggel mozgat minket.

De hol a kar, a lendíthető?

Takarjuk nincs-sebeinket.

Vass Levente:

AZ UT

Az ereszekről lassan csepegett a fény. Hátunk mögött homályosan nagy kert látszott. A fák torz rovarokként fetrengtek a harmatos fűben. A völgyből nem látszó falvakból vak harangok ordítottak, hangjuk egybeolvadt, rengett, dühöngött az éjszaka, a kutyák vonítottak, s megrepedt a sötét.

Megremegtünk. Az első autó megállóit.

Éreztem, hogy száguld az autó; a tésztás ládák nekemütődtek a kanyarokban. Ültem a sötétben, megfeszített izmokkal szorítottam a deszkát alattam.

Később fölvettünk két cigányt. Nagy, gyapjúval megtömött zsákjuk volt; rátettük a deszkára s rákuporodtunk. Gyorsan beszélgettek magyarul, románul, cigányul. Az öregebb, nagybajúszos megkérdezett:

— Nem tudja, hány óra, fiatalember?

Kivettem foszforeszkáló mutatós zsebórámat. Közel tartottam hozzá.

— Nem ismerem az órát, fiatalúr.

— Fél kilenc.

Hallgattunk. Furcsa, olajos szaga volt a zsákjuknak. Kisebb koromban, ha cigány- gyerekek vonultak át a falunkon, mindig sóvárogtam, hogy hátha ellopna a nagy zsákos cigány.

— Maga, fiatalúr biztosan sokfelé járt.

— Miből gondolja?

— Hát annyi kocka van a nadrágján, s a haja is nagy, mint az ezelőtti uraknak.

A fiatalt nézegettem.

— Hány éves maga?

— Köszönöpi kérdésit, huszonnégy.

— Nem látszik egyáltalán. Gondoltam

tizenöt-tizenhat. t

Megint hallgattunk. A csend, a közös problémák hiánya rátelepedett a robajra, s fájóbb volt. Arcán valami furcsa, boldog vonással fordult felém.

— Tényleg nem látszom huszonnégynek?

Mikor leszálltunk, láttam, barna olajfolt lett a fenekemre. A cigánylegény eszelősen hadarva kiáltott utánunk:

— Énfeketegáborvagyokénfeketegáborva- gyokénszékelyvagyokénkettőtöktőlseijedek- meg.

Délfele értünk az öreghez. Hosz- szúkás, régi házban lakott. fa magas sorokban felvágva állott az udvaron. A házban majdnem elviselhetetlen volt a meleg. Száradtak a kicsi szobrocskák.

Nem is tudjuk már, miért jöttünk ide. Egy tanácsért, több tanácsért, tapasztalatért járjuk az országot ; szeretnők, ha Áron bácsi is segítene nekünk ebben...

— Ezt tudjuk, de mégis, nem akarjuk azokat a hibákat, apáink hibáját. Azóta változott az élet, azóta minden változott. de valami mégis mindig

megismétlődik életünkben, éppen

úgy, mint a halál, vagy a születés.

— Ezt nem kell ti nekem mondjátok. Utamon végigmentem, kiírtam, kiöntöttem magamból mindent. Mindent megtettem azért, hogy megmaradjak. Ti is, ha végigmentek egy ilyen úton, mint az enyém, meglátom, mint beszéltek utána.

— Elhisszük önnek és tiszteljük önt. Nekünk többet kell tennünk mégis, a fiúk mindig többre születnek, mint atyáik. Meg kell keressük a közös utat, csak együtt tehetünk valamit.

— Szép a lelkesedés. Vigyáznotok kell.

Kopogtak.

— Isten áldja meg, Áron bácsi. Varga János vagyok K-ról. Segesvárról jöttem komámtól. s megkért, ha vinnék neki egy bivalyát Áron bácsitól. Van-e?

— Hát van a pajtában egy, menjen ki, nézze meg, hátha tetszik. — Tisztelettudóan elmosolyodtunk. A belépő elpirosodott.

— Inkább ilyen szoborról beszéltem ...

— Nincs. Most nincs. Csak ősszel. Látástól vakulásig dolgozom.

— S mennyi volna egy?

— Hatszáz lej.

— Küssebbre nem lehetne csinálni?

Sokáig hallgattunk, miután elment. Az

öreg keze fürgén futkározott az alakuló agyagon.

— Egyszer az ember a saját útját kell megtalálja, aztán kereshet közösségi utat, ha lesz még ideje.

— Mi közös útról beszéltünk. Harcolni akarunk ezért.

— Zúgolódni nem kell, nem szabad

Szikszai Károly rajza

semmiért, mert azzal csak rombolod az idegeidet, márpedig romlott idegekkel élni nem lehet, csak égni. De a reménytelenség: gyávaság. Remélni még akkor is kell, amikor minden veszni látszik, mert remény nélkül az élet megszűnik.

Kicsapódott az ajtó. Óvodáskorú gyermek lépett be, odaszaladt az öreghez, felkapaszkodott a székre, és a fülébe suttogott. Felálltunk.

— Mennem kell ebédelni. A leányom szereti a rendet.

— Köszönjük szépen a tanácsokat, jó egészséget kívánunk Áron bácsinak. A kapuból utánunk szólt:

— Mindig hallgass lelkiismeretedre, amikor nagy dolgokról, nagy cselekedetekről van szó, s csak kisebb dolgokért kérj tanácsot mástól.

Cs. városban lefeküdtünk a parkba, akkor odajött egy ember, valami igazolványt mutatott, s elvitt a legolcsóbb szállodába. A kulcsot, mikor leadtuk, a kapus azt mondta:

— Aztán lányok ne jöjjenek, mert tiltja a szabályzat.

Megnyugtattuk, hogy nincs semmi ilyesmi a dologban, csak egyszerűen vacsorázni megyünk. Borjúsültet ettünk mártással, utána én szódavizet, barátom fenyővizet ivott. Fáradtan néztem körül a vendéglőben. Barátom még egy pohárral rendelt. Azután még eggyel. A végén két liter bort vett, hóna alá csípte, úgy mentünk az úton. Lehet, hogy a fáradtságtól — minden abszurdnak tűnt, félszeg álomnak. Nem volt kedvem beszélgetni vele. Egyenesen mentem szállásunk felé. tudtam, hogy jön mellettem. Egyszer megállított.

— Megisszuk ezt a két litert, majd bemegyünk.

— Ott nem tudjuk meginni?.

Leült a járda szélére. Kinyitóttá az üveget.

— Én nem iszok. Én soha se Iszök. Nem jó.

— Akkor várj meg.

Nekidőltem a villanyfának. Nem jártak sokan az utcán.

— Segítesz valamin, ha iszol?

Nem válaszolt. Mereven nézett a falon zümmögő neonkígyókra.

— Csak magadnak ártasz vele.

Néha egy-egy autó suhant, a csend lassan el- özönlötte a várost.

— Pillanatokig tudod elkábítani magad. Ebben az életben józan emberekre van szükség. Csak így lehet megállni a hídon.

Felállott. Megindult visszafele.

— Te nem tudsz megérteni. Nekem inni kell.

Rácsos kerítés villant föl háta mögött, éreztem, kezem ajkára, majd torkára csúszik; arca eltorzult. Lélegzetvisz- szafojtva szaladtam.

A kapusnak azt

mondtam, a barátom mindjárt jön.

— Tudom, valami nő van a dologban, de tudja meg, ide nem hozzák, mert tiltja a szabályzat.

Reggel valaki megverte az ajtót. Kábul- tan nyitottam ki, s leültem az ágyra. A barátom állva maradt.

— Nem értem, minek kellett fojtogáss. Megittam volna azt a kicsit, s jöttünk volna haza. Nem bírtam tovább. Kimentem a főtérre, földhöz vágtam az üveget, ordítoztam, nem emberi hangon, értsd meg, itt mindenütt neonvérűek a jegenyék, a sínről bennem a vonat a semmibe fut, s fájva rikácsol a toronyóra. Valakik letépték ingemet, csupa kék a hátam, menjünk innen, most menjünk.

A nap még nem jött fel, de már világosság volt. Kongó utcákon át kijutottunk a városból. Teherautóval zötyögtünk az első faluig. Leültünk az út szélére.

— Látod, mondtam, semmi értelme az egésznek.

— Nem tudsz hallgatni?!

— Nem, most nem akarok hallgatni. Mindenben meg kellene keresni az értelmet. így nem tudunk semmit csinálni.

— Hallgass!

— Azonos szempontok szerint lehet csak, nem baj ha különböző nézetekkel...

Még sokáig beszéltem megkönnyebbülten. Arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék az út másik felére, és végeznék ezzel a barátsággal.

Aztán jött egy autó. Felbújt a nap, és vörösen izzó sugarak simultak előttünk a végtelen útra.

KM