Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. november 6. Ezernyi színben pompázik az ősz. A Tatár-hágón csípős szél fúj a Po- dóliai hátság felől. Ott, ahol az Ukrán Kárpátokból lefelé vezető út a távol zöldeskék ködébe vész, a Prut forrásvize csörgedez. Még távolabb: a Dnyeszter. Vízválasztón állunk itt a vöröslő őszben. Amerre feljöttünk csaknem ezer méter magasra a Má- ramarosi havasok zegzugos hegyfalai közt, az már a Tisza völgye. Suttyó legényke még itt a mi lomha szabolcsi Tiszánk. Simára koptatott med- vényi sziklák közt fut szaporán. Ijesztgető sötét fenyveseket tükröző fekete vizét csacsogó-csillogó fehér fodrocskák tördelik ezerfelé. Csornája Tisza — Fekete Tisza, így hívják itt ezt az ágát, amely Kőrösmezőnél kanyarodik egyet, le a tündérszép rahói völgybe, hogy Rahó fölött, a nagy fatelep tövében összeölelkezzék másik forráságával, a Fehér Tiszával. Nagybocskónál, még inkább ívcsőnél már igencsak emberesedni kezd, magába fogadva sok oldalági rokonvizet. Husztnál aztán végképp elbúcsúzik a bérces Kárpátoktól, hogy Nagyszöllős alatt már hömpölyögve vágjon neki a szatmári síkságnak, Tiszaújlak után Tiszabecs- nél hozzánk kopogtatva be. Nem lehet megilletődöttség nélkül állni itt a hágón. Közel van a Hover- la kétezer méternél is magasabb, fel- hősipkás csúcsa, közel van az ég, a felzúgó erdők, a mohos, nagy sziklák és közel jönnek a nagy sorsfordulók, amelyeknek örök tanúja ez a feketéből szőkébe változó öreg folyó. Közel jönnek a partjait ölelő hegyoldalak hucul pásztorai, rackanyájaikkal, termő dombjainak ukrán, magyar, román kolhozparasztjai, új gyárkombinátok munkásai, márvány- és sóbányászok. Nagy békességben és testvériségben élő ember százezrek, akiknek ősei kiegyenesített kaszákkal indultak Dózsa, Rákóczi, Kossuth hadaiba és akiknek legbátrabb jai néhány évtizede partizánosztagokba szerveződve harcoltak ezekben az erdőkben évszázados nyomorszülte elszántsággal. Itt, ahol egykor az Árpád-vonal német fasisztákkal tömött bunkeréi kísérelték meg a lehetetlent, aranyvörös sziklafal tövében márvány obe- liszk magaslik az erdők fölé. 1944. szeptember 28. Ekkor haladtak át a hágón Vasziljev tábornok katonái, hogy elhozzák végre Kárpát-Ukraj- na népeinek is a várva-várt szabadságot. A kép visszahoz a jelenbe: hatalmas, pirosló almával megrakott teherautók állnak pihenőben a hágó széles kitérőjében, körülöttük hangos turisták örvendeznek a sofőrök adakozó kedvének. Majd eltűnnek, ki-ki egy kalap almával a kezében, a szemközti menedékház ajtajában. Mit menedékház! Hatalmas, modern és mégis csodálatosan a tájba illő szálloda áll itt a hágón. Mondják, hogy össz-szövetségi díjakat kaptak érte a tervezői, építői. Vele búcsúzik az utastól az Ivano-frankovszki terület, és vele köszönti az érkezőt a Kárpá- tontúli terület, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság oblasztjai. Romantikus, faragott faburkolatú falak közt nehéz tölgyasztalok az étteremben. Hegyi pásztortüzek melege érinti meg az embert és hallani véli, ahogy megszólal a havasi kürt. Kint ezüst párákkal szállt le az őszi este, idebenn hagymás heringet, gyöngyöző vodkát kínálnak a huculblúzos menyecskék. Meg felséges túróspuliszkát, füstölt szalonna arany tepertőjével. Aztán a félhomályban régi és új legendák bújnak elő a fel-fel- parázsló cigaretták kékes füstje mögül. Oleksza Borkanyuk emléke kél, a hős partizáné, akinek szülőföldje ez a táj. Néhány kilométerre innen, Kőrösmezőn látta meg először a hegyek fölött ballagó napot, hallotta meg először a kölyök-Tisza csacsogását. Innen indult harcba szülőföldje nyomorúságban tengődő népeiért a Kárpátukrán Kommunista Párt titkáraként, majd a hitleristák által oly nagyon rettegett partizánparancsnok, ként. 1942-ben fogták el, hogy száz halált haljon. De emléke örökké él a tiszavölgyi emberek szívében. Legújabb emlékművét, óriási mellszobrát éppen most faragják háromméteres kőbe Rahó új főterén, hogy a forradalom nagy ünnepén, november hetedikén felavathassák. Vasziljev tábornok emléke kél, aki csaknem három évtized elteltével ért ide a petrográdi Téli Palotától, ahol akkor rohamozott a forradalom nevében; a moszkvai Kreml falaitól, ahol Lenin testőre volt. Micsoda sorsfordulók tanúi ezek a bércek itt, a Tisza forrásvidékén! Ahol egykor rabló tatárhordák törtek a Kárpát-medencére a gyászos emlékű hágón át, ahol hónapokig az Árpád-vonal bunkerjei köpték a halált az új sorsforduló semmis gátjaként, új világ hadai törtek át. 33 éve, 1944 októberében zengett itt a völgy, leszakadtak a hegyek és elnémult a Tisza, mert vérvörös tajtékot vetett a sziklák tövében. Partján négyszáz hős közös sírja domborul a kőrösmezői temetőben az első megtett lépés, az egyhónapos csata után itt, a Kárpátok koszorújában. Születés és halál — halál és születés, fájdalmak és örömök, gyötrelmek és győzelmek, igaz legendák, történelem. Elmúlásból élet, miként az ősz-állította örök kontraszt. A bíborba, sárga és vörös aranyba öltözött erdők lábainál mézillat leng a kolhozföldeken. A betakarítás örömünnepe az ősz, a nagy csaták hőseire való emlékezés ünnepe és a szocialista forradalom évfordulójának ünnepe. Mintha egyetlen vörös lobogás lenne ez a Kárpátok-koszorúzta szépséges föld. Falu. város már október elején ünnepi díszbe öltözött innen, a hágótól Ungvárig, Csapig, száz meg száz kilométeren át. Az itt élő népek, ukránok, oroszok, magyarok, románok — őszinte szívvel ünnepelnek. Másnap jövünk visszafelé a Tisza mentén az aranyló őszben. Nagybocskónál újból felkanyarodunk egy kicsit a hegyek lábához, hogy Felső- Absán megismerkedjünk a „Május 1.” Kolhoz híres elnökével, J. A. Cha- lusszal. Huszonhat éve kolhozelnök. Előtte kilenc évig falusi kovács volt. Ma is energikus, robbanékony, szép szál ember. Szerényen szól a Munka Vörös Zászlórendjéről és a két Lenin- rendről, amelyeket elnöksége idején eddig kapott és természetesen rengeteget mesél a kolhozról, amely „a kitüntetéseket csinálta neki” — hiszen az emberek közös akarata nélkül hogyan is lett volna? Fejében van az egész „leltár”, könnyedén sorolja a sok számot, eredményt. Aztán büszkén mutatja a borzderes tehenészetet (2560 szarvasmarhájuk van), a hízóba fogott bikákat (800 darab négymázsás bikát adnak el évente) — „ami éppen a keze ügyében van”, hiszen az öt és fél ezres racka juhnyájak után nehéz lenne mászkálni a hegyekbe. Aztán mesél a fejőnőkről, akik négyezer liternél kevesebbet nem fejnek évente egy- egy tehéntől. Medvigy Olenáról, aki Októberi Forradalom érdemrendet kapott, Mojs Annáról, akit Lenin- renddel tüntettek ki a magas tej hozamért. És megmutatja a kolhozközpont épületeit, amelyekben jól felszerelt pihenő-háló termek, sok kádas fürdőszoba, orvosi rendelő, fizi- kotherápiás kezelők, pompás étterem, fűszer-csemege bolt, klubszobák könyvtár van. „Mindent az emberért!” — mondja. És ez a mondat visszhangzik Va- szil Vasziljevics Csopej párttitkár mondataiban, amikor a Huszt melletti Iza „Micsurin” kolhozának tagjairól beszél, akik kétszáz rubelt keresnek havonta. Kész Géza, a verbő- ci „Lenin” Kolhoz párttitkárának szavaiban, mikor csodálatos kultúr- házukat mutatja (négyszáz személyes színházteremmel), és az új és új tervekről beszél. Mindent az emberért — ott, ahol évszázadokon át már-már legendás szegénységben éltek az emberek. Az ukrán szovjetköztársaság e hegyek- koszorúzta darabkáján immár har- minckettedik éve dolgoznak eredményesen azért, hogy minden évben gazdag őszt ünnepeljenek. Szomszédaikkal, barátaikkal együtt, hiszen ezer és ezer szállal kötődnek hozzánk, miként a verbőciek, salánkiak a fehérgyarmatiakhoz, a husztiak, ungváriak a nyíregyháziakhoz. Az öreg Tisza kedves vize már nem egyedül jön a bércek felől. A határokon át elektromos távvezetékek hozzák a zümmögő energiát, kő- olajvezeték csőkígyói haladnak erre, közeleg az orenburgi gázvezeték, őszünk ünnepei közös ünnepek. Kárpát-Ukrajna, 1977. október. Szöveg és fotó: Pristyák József Soltész Albert vázlatkönyve SZABOLCSI KÉPEK Nyíregyházi betonsilók. Krumpliszedés. Faátrakás Tuzséron. KM Almaszüret.
