Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
1977. november 6. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Á csendes „csak"... N apjainkban gyakran hallj uk: életünkből, hétköznapjainkból hiányzik a romantika. El- szürkülést emlegetünk, s talán nem is vesszük észre, hogy mai valóságunknak is megvan az izgalmas, olykor kalandos, romantikus töltése. Csak néha elmegyünk mellette, akarva-akaratlan megfosztjuk magunkat olyan élményforrásoktól, amelyek nélkül valóban szürkévé, egysíkúvá válhatnak napjaink. Ismerünk olyan embereket, akik mindennap megtalálják a pillanatok szépségét — különösebben nagy vállalkozások nélkül is. Nemrég ismerkedtem meg munkásból lett nyíregyházi technikai középvezetővel, aki kis gépeket konstruál, meglévőket tesz praktikusabbá. öt megismerve jutott eszembe a gebei ezermester parasztfiú, aki ötletes almahámozó masinát szerkesztett és szélhajtotta energiával világít a faluból távoleső házában. A csodálkozás után talán kézlegyintéssel napirendre térhetnénk a hallottakon. Való igaz, nem lehet mindenkinek ilyen adottsága. Ám a napi munka nem mindig színes, változatos óráinak is van varázsa. Nem szívet melengető ér- zés-e a vasúti felüljáró nyíregyházi származású tervezőjének és a hídépítőknek, amikor újra meg újra látják a szépen ívelő alkotást? Nem mondhatják-e a megyeszékhely új lakónegyedének építői — de még az idős parkőr is, aki a szabadtéri játékokra, létesítményekre vigyáz —, hogy olyan szépséget hagynak a következő évtizedekre, amely vetekszik egy új város felépítésével? Ritkán mondjuk így: romantika. A kalandfilmekre illik a jelző, olykor az álmodozókra is, „romantikus lélek”. Napjaink valósága valami más, de mégis rokon a romantikával. Igaz, ennek sokszor nagy az ára. Eszembe jut az a több mint nyolcezer felnőtt, aki esténként a megye különböző iskoláiban könyvek, füzetek fölé hajol. Pótolja a hiányzó általános iskolai osztályokat, vagy érettségizni akar. Felidéződik egy demecseri munkás arca, aki a fárasztó műszak után hónapokig az esti iskola mellékhelyiségében öltötte magára a jobb ruhát, amit táskájában magával hozott, és úgy ült társai mellé » padba... Cseppet sem izgalmas — mondhatnánk. Valójában nagyon is, mert a tanuló munkás olyasmit él át, ami megmozgatja egész egyéniségét. Ez a formáló feszültség irányítja a korán reggel újságot kihordó huszonéves fiatalembert is, akit néha egy másik fiatal helyettesít, mert az újságkézbesítő éppen az egyetemen ad számot tudásáról. Még egy éve van, munkahelyén nem sokára „mérnök elvtársnak”, „mérnök úrnak” szólítják. Ez őt egyáltalában nem zavarja abban, hogy gondosan belecsúsztassa a postaládába mindenki kedvenc lapját. Nem sokat tévednénk, ha a hétköznapok romantikája helyett vagy mellett a hétköznapok forradalmisá- gát említenénk, mint az emberi helytállás olyan minőségét, amely nehezen mutatható ki, főként számokkal. Maga a forradal- miság sem érzékelhető mindig. Napjaink forradalmi- ságának tartalma más, mint ezelőtt húsz-harminc, vagy még több évvel ezelőtt. De nem napjaink cselekvő forradalmisága fejező- dik-e ki abban, hogy tízezrek állnak munkába — amikor pihenhetnének, — hogy aprócska lépéssel előbbrejusson lakóhelyükön egy-egy fontos beruházás, óvoda, bölcsőde, park? A résztvevők többsége a napi munkában is úgy igyekszik helytállni, hogy ötletekkel, javaslatokkal, bírálattal segíti eredményesebbé tenni az egész munkahely munkáját. Általában nem kerül fel a nevük a táblára. Nem is baj. Fő, hogy cselekvésük nyomán változik, mozdul valami, értelmesebb a munkaszervezés, jobb minőségűek a termékek, kevesebb az elpazarolt energia. Ami pénzbe ki nem fejezhető: a gazda tudata, felelőssége — és öröme. Ki állítaná, hogy nem forradalmi erőfeszítések egész sorozata a szabolcsi ipartelepítés, még inkább az iparfejlesztés? Az gondolkodik forradalmár fejjel, aki minden áron — akár régen amortizált gépekkel is — munkának feszül, s nem arra vár, hogy ölébe hulljon a „szerencse”, hogy csak korszerűen felszerelt gyáregységet, telephelyet, részleget indítson útjára. Ide sorolhatjuk a városépítést — sok településünk teljes átalakítását, vagy az egész megyére kiterjedő vízműprogramot, amely mind sok ember egyéni és együttes munkáját dicséri. Mindez köztudott — mondhatnánk. Hol van ebben a forradalmiság, a romantika? S valóban, az esetek többségében „csak dolgozunk”, „csak fejlődünk”, „csak telnek” napjaink. Természetes — nem külön csoda, hogy közben mindig előbbre jutunk. Ez a csendes „csak” a nem látványos, de pontosan kivehető előbbrejutás fejezi ki talán a legjobban a mai forradalmiság egyik fontos vonását. Nem a hangzatos, a csörömpölő díszes menet, hanem az egyszerű cselekvések, történések egymásba kapcsolódó sokasága, soksok ember közös erőfeszítése alakítja a holnapot. A nagy hangú, látványosságra törő ember helyett, a munkáját csendben végző, nagy hűhó nélkül, de gondosan, céltudatosan végző ember az ideálunk. Olyan ember, aki a közösséggel együtt dolgozik, örül és bánkódik, de aki megtalálja az egyéniségére szabott napi sikereket, örömöket is. Mert ahogyan a kollektív élmények nélkül nehezen boldogul az ember, ugyanúgy az egyéni és mélyen átélt sikerélmények nélkül sem élhetünk meg. E zt akarnunk is kell. Nem vagyunk egyformán irősek a néha felbukkanó zavaró tényezőkkel, munkahelyi „válsággócokkal” szemben. Meg kell szereznünk azt a képességet, hogy lerázzuk magunkról a ránkrakódott, vélt vagy valós tüskéket, amelyek napjaink romantikájának forradalmiságának talán legnagyobb ellenzői. Erre képesek is vagyunk. Életünkben mindig több a jó, a másnapok izgalmát jelző pozitív élmény — amely éltető szellemi-érzelmi energiánk —, s amelyre olyan szükségünk van. mint az oxigénre. Páll Géza mm jjel kiadós eső esett. Hideg tócsában lefe- v tyelnek a libák, s az ember, ha azt akarja, hogy melegben legyen a teste, ruhája alá sűrűbb mozgással termeli a hőt. A kukoricát lapátolják. Oda hordták, öntötték ki az Ifák a nagy magtár végébe és bár védte a szemet a ponyva és a fólia, a víz most mégis aláfolyt. Délelőtt hárman lapátoltak. A délutáni váltásra ketten álltak be. A termetes, pirospozsgás ember közvetlenül a csigalapátos szemfelhordó mellett áll, azt táplálja. A kisebb termetű sovány a pirospozsgás keze alá dolgozik, gondosan ügyelve arra, hogy az esőtől ázott kukorica ne kerüljön a felhordóba. Monoton a munka. Surran a lapát, csörög a szem. Azonkívül, hogy két koca röfög közel a villanyfa tövében, nem történik említésre méltó. Avagy mégis. Hosszú ideje már, odaállt a két ember mögé egy idegen és nézi nagy érdeklődéssel, türelemmel, hogyan dolgoznak azok. A kis termetű, sovány elánja, hogy nézik. Lapátját a kukorica közepébe szúrja, rágyújt. Ha nem is kihívóan, de tüntetőén az idegen felé fújja a füstöt. — öt perc cigarettaszünet — mondja és elvonul lassú Mit ■ akart? léptekkel. Be a raktárépületbe. Megkönnyebbülten pörög fel a kukoricát két emelet magasra fújó ventillátor. Már a megtermett pirospozsgás sem lapátol. Alkalmat ad, sőt kényszeríti az idegent a beszélgetésre, amely végül is nagyon egyoldalúan alakul. Az idegen csak kérdez, ő meg válaszol. — Mindig ezt csinálják? — Csak most. — Itt lakik a majorban? (A magtártól nem messze lakóházak vannak.) — Nem. Ludastón. Jó három kilométerre. De a gazdaságban dolgozom már több mint húsz éve. Ott, a gyümölcsösben — mutatja — holnap kezdjük a fák metszését, addig ezt csináljuk. Így, ebben a tónusban pereg a szavak sora és a termetes, pirospozsgás ember mindent kipakol. Ügy véli, jövőre kevesebb lesz az alma, mint az idén. Goldenből talán több. A termőrügyek mutatják. Húsz év alatt megtanulta már ezt, jaj, de nagyon jól megtanulta. Biriben született, Ludastóra nősült és jól megvan a hatvan családot számláló településen. — Van ott az égadta világon minden. Odáig visz a kövesút, villany is van, bolt és kocsma. Ott iszom meg néha a sörömet, mert kivágtam a szőlőt az almafák kedvéért. A feleségem is dolgozik. A kihelyezett paplanüzembe jár. A termetes, pirospozsgás természetesen saját portáján is kertészkedik. Négyszáz öles a kert, harminc fa van benne, de egy-egy fa három mázsát terem. Negyvenötezer forintot kapott idén az almáért. — Ez nem mind tiszta pénz. Legalább háromezer forintba került a szer, háromezerbe a műtrágya. A saját munkámat még nem is számolom. Mit is csinálna falun az ember, ha nem annak módját keresné, hogy a ház körüli munkával jövedelmét kiegészítse. — Ez igaz — nyugtázza a pirospozsgás és sorolja, úgy havonta 3500 forintot keres, a felesége 2500 forintot. A LEGYŐZÖTT ANYAG Szép ez a munka Munkásarcok az ISG-ből Rézforgács fodrozódik aranysárgán és az acélöntvények szilánkjai halmozódnak szürke csillogással. Vagy félszáz gép pörög fürgén: az elnagyolt öntvény pontossá finomul, a rücskös felület fényesre simul. A gépek zúgnak, csobog a forró, alkatrészt hűtő tejfehér folyadék. A levegőben az égő olaj kesernyés szaga terjeng. A neoncsövek fényében figyelmes tekintetek nézik a fémbe — mint ki fagyott vajba — hatoló kést... A lány magas. Nadrágba tűrt kék pulóvere széles vállat, erős kart takar. Arcán a munka szürke pora. Szeme csillog, fehér fogsora maga az egészség. A bejárathoz legközelebb eső esztergapadok egyike az övé. Neve: Komár Anikó. Munkaköre: betanított esztergályos. Tisztsége: a mátészalkai ISG Mosolygó Antal szocialista brigádjának vezetője. Tizen- ketten — négy nő és nyolc férfi — alkotják a brigádot. „Együtt diktáljuk az iramot..." — Egyenjogúság van nálunk — mondja, és hangja erős, hogy a gépek zaját túlgyunk csak, így a beállításokat más végzi el helyettünk. Nagy a különbség a húszharminc dekás munkadarabok és a tíz kilónál is súlyosabbak között... Egyszóval, nem szabad csak a számokat nézni. A különbségekről például Harcsa Miklós is beszélhet. Teheti, hiszen alig egyhónakál az élet — vált témát, míg szeme a kunkorodó forgácson megpihen. — Néhány éve azt sem tudtam, mi fán terem az esztergálás. Ma pedig szinte szenvedélyem lett már. Kapok egy rajzot, egy nyers fémdarabot és ebből nekem valamit csinálnom kell... ez nagyszerű dolog... Ezt állítja Csősz Lászlóné is. Munkadarab alakul Komár Anikó keze alatt. — Fárasztó, persze, hogy fárasztó ez a munka, de valahogy észre sem veszem. Mi sokat akarunk, annál is többet, ami eddig volt. Ez a jó mindnyájunknak. Tudja milyen élmény, amikor egy darab rézből én — és ezt a szót, „én” megnyomja —, azt csinálok, amit akarok. Mert nekem engedelmeskedik az anyag ... szárnyalja. — Együtt diktáljuk az iramot. Szükség is volt rá, mert nemrég még hárommillió forintos elmaradása volt a gyárnak, néhány hét alatt azonban eltüntettük, hogy teljesíteni tudjuk adott szavunkat. Nyoma sincs már a hiánynak... Átlagban 120-130 százalékot teljesítettünk... A számok néha igazságtalanok. Azt mutatják ugyanis, hogy ebben a brigádban főleg a nők „húznak”. Azonban: — Mi könnyebb munkát végzünk — magyarázza a brigádvezető — ráadásul betanított esztergályosok vaMire kell ez a sok pénz? Van helye, lenne helye többnek is. Három évig a saját házát építette, a két gyerek felnevelése is sokba került és hát nem élhet már úgy, mint éltek szülei, nagyszülei. — Most a fiamnak vettem házhelyet Nagykállóban. 40 ezer forintba került. Drága a telek és a házat is fel kell építeni. A kis sovány és a lapát újra egymásra talál. A termetes, pirospozsgás is lendítené már a karját, de az idegen nyújtja a kezét, mondja a nevét és az illendőség diktálja, hogy a parolához a pirospozsgás is hozzátegye: Kévés Lajos. Beesteledett. Gyorsan jött és sűrűn ül a sötét mindenre. Csak ott van világos, ahol a két ember lapátol. A kis sovány megkérdezi: „Mit akart?” A megtermett pirospozsgás nem tudja, néz a távozó idegen után és vállát rándítja. „Azt mondják a hetedik pos felesége pár méterrel odébb dolgozik csak. A feleség alacsony, szőke, köpenyében mint egy iskolás lány olyan, a fiú magas és barna. „Azt sem tudtam mi fán terem..." a kritikus..." Csősz Lászlónénak négy gyereke van. Egy az ISG-ben raktáros, a többiek még iskolások. Vidéken lakik, és — ezt a brigádvezető mondja róla — nem fordulhat elő, hogy a munkából, a társadalmi munkából bármikor is hiányozzon. Komár Anikó, míg géptől gépig, embertől emberig kísér, mesél: — Itt mindenki szeret dolgozni, és ez nemcsak szólam. Jó tudni, hogy nem csupán hasznos, de szép is ez a munka. Persze, van olyan nap, amikor azt mondjuk: „Jaj, csak ezen legyünk túl!” De, ezeken is túlesünk, és másnapra már el is felejtjük a nehéz tegnapot. Az itt a jó, hogy nemcsak a brigádban, hanem az egész műszakban nagy az összetartás. A gyár eredményei igen jók, de ösz- szetartás nélkül kevesebbet érhetnénk el... Hét éve vagyok itt; egymás gondolatát is ismerjük. Azt mondják, a hetedik, kritikus év. Ä házasságban lehet, de nekem, ebben a gyárban, nem! „Mi sokat akarunk .. .** — mondta Csősz Lászlóné. Tehát a különbség: — Egy hete volt a leghosz- szabb és legnehezebb napom. Túlóráztunk, tizenkét órás volt a műszak, ráadásul jóval éjfél után végeztünk. Egész idő alatt tizenkét kilós darabokat emelgettem. Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az ekkora súlyt befogni a gépbe, kezelni a szerkezetet, vigyázni a méretre, kiemelni a kész darabot és kezdeni újra, fél napon át... Biztos, hogy erősebb vagyok mint a felez idegen sem tudja, mit akart, csak eszébe jutott: beszélgetett ő már itt évekkel ezelőtt egy kondással és az mondta: „Én még legénykoromban ismez- télláb jártam be Káliéba. Most, ha születik egy pulya, egyből cipőbe esik.” Seres Ernő ségem, de nem negyvenszer- te. Pedig a tizenkét kiló eny- nyiszer több, mint a harminc deka. Ez persze, csak játéka számokkal... Állít valamit a pádon. Egy pillanatra kikapcsolja a motort, kiveszi a kész alkatrészt: néhány fürge, begyakorolt fogás, és a kés újra a fémbe mar. — Furcsa dolgokat produA csarnok zaja egy pillanatra sem szűnik. Mindenki a gépénél áll, csak Komár Anikó lép oda a brigádtagokhoz, hogy újra megbeszéljék: holnap este koncertre mennek, őt perc talán az egéáz, és újabb forgácskupac kezd magasodni az ő esztergája alatt is ... Speidl Zoltán
