Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
vMMMnapi melléklet 1977. november 27, Az ókori eredetű táblakép- festészet bizánci példák nyomán honosodott meg nyugaton. A templomok oltáraira, fára festett szentképet (ikont; ez görögül „kép”-et jelent) állítottak. A görögkeleti templomok szentélyét képsorozatokkal díszített fal választja el a hívektől, ezt iko- nosztáznak nevezik. Tempera és olajfestés Az európai táblaképfestészet felvirágzása a gótika idejére esik. A nagy ablakú. csúcsíves dómokban kevés hely maradt a falképek számára, viszont annál nagyobb szükség volt táblaképekre, melyek a gazdagon faragott szárnyasoltárokat díszítették. A gótika volt a fénykora az ólompántokba ágyazott, színes üvegdarabokból összeállított üvegfestészetnek is. Ezt a műfajt a modern művészet is alkalmazza a reprezentatív termek ünnepélyes hatásának emelésére. Az egyházi művészet stílusa idővel utat talált a világi művészetben is, s az új feladatoknak megfelelően módosult. A táblaképfestészet alakulását erősen befolyásolta az új osztály, a polgárság ízlése. A realista szemléletű polgár a művészettől elsősorban a természeti valóság részletezőn hű visszaadását kívánta. Ez az igény hívta életre a valósághű ábrázolásra kiválóan alkalmas olajfestést, melynek technikáját a németalföldi Hubert és a Jan van Eyck testvérek fedezték fel a XV. században. Flemalli mester: Férfiportré. Realista stílusú gótikus olajkép. ■A chartresi gótikus székes- egyház ólompántos üvegfestményének részlete. terjedt a reneszánsz Itáliában is, ahol a velencei mesterek magas fokra fejlesztették technikáját. Ök alkalmazták először a fa helyett a rugalmasabb, időállóbb vásznat. Vívmányaikat gazdagon gyü- mölcsöztette a barokk művészet. Az olajfestés napjainkban is a legelterjedtebb festészeti technika. A modern művészet azonban a hagyományos technikák körét újakkal bővítette, részben különféle anyagok merész keverésével, másrészt műanyagok, fémporok, szórópisztoly stb. alkalmazásával. Némely irányzat, például a kubizmus, dadaizmus, a pop-art hívei idegen anyagok — újságkivágások, papírmontázs, fémek alkalmazásával — törekszenek újszerű hatásokra. Artner Tivadar FILMJE GYZET Fehér hajó Nem mindenki fogadja el a megállapítást, én hiszek benne: minden nagy művésznek van fixa ideája, vagyis olyan gondolata, melyet makacs megszállottsággal újra és újra hangsúlyoz, melyet az időben és térben egymástól távoli alkotások meseszövetébe folyton „elbújtat”. Rögtön sietek hozzátenni; az eredetiség fontos követelmény! Amikor tehát azt állítom, hogy a jelentős filmrendező vissza-visszatér kedvenc témájához, egyúttal feltételezem nézőpontja változatosságát. Aki folyton ugyanazt szajkózza, nem emelkedhet művészi magasságokba. De aki ugyanarról mindig mást mond — vallja és követi a fixa idea megtermékenyítő hatását. Valahogy így kell értelmezni azt a szellemes paradoxont, melyet mostanában elég sűrűn emlegetnek, hogy tudniillik Fellini, Bergman és még egykét világnagyság szünet nélkül ugyanazt a filmet forgatja. Igen, ugyanazt, de azért AZ ÉDES ÉLET és a BOHÓCOK, A NAP VÉGE és A CSEND között —, hogy csak egy-két példát említsek — meglehetősen nagy a különbség... Mindezt azért említem a FEHÉR HAJÓ méltatásakor, mert a filmről szólva személyes emlékemet szeretném feleleveníteni, s az előbbi tétel megfelel gondolati kapaszkodónak. A v moszkvai fesztiválon alkalmam nyílott arra, hogy Csingiz Ajtmatov- val váltsak néhány szót. A kitűnő író, akit — túlzás nélkül állíthatjuk — az egész világ ismer és szeret, arról beszélt, hogy művein vörös fonálként húzódik végig a hitvallását tükröző felismerés: „A FEHÉR HAJÓ-ban voltaképpen ugyanaz a probléma foglalkoztatott, mint a többi írásomban. Hiszek a tiszta emberségben, a becsületes szándékban, a humanizmus erejében.” Eszerint a FEHÉR HAJÓ — mármint a próza — Ajt- matov fixa ideáját hordozza megában. De hordozza-e a film is, melyben megelevenedik a színes álmokba kapaszkodó és a tiszta harmóniára hiába vágyódó kisfiú története? Mielőtt a kérdésre választ adnánk, említsünk meg két olyan körülményt, melyet — ahogy mondani szokás — nem árt tudni. Csingiz Ajt- matov Lenin-díjas író, atoll művésze, de van filmes státusza is. Komoly funkciót visel a Szovjet Filmművészek Szövetségében (egyébként ilyen minőségben vett részt néhány héttel ezelőtt egy budapesti szimpozionon.) A másik tény: Ajtmatovnak — sok kortársával ellentétben — eddig kifejezetten szerencséje volt a filmmel. Szinte valamennyi fontos prózai munkája celluloidszalagrá került — méghozzá mesterek tolmácsolásában. AZ ELSŐ TANÍTÓ, a DZSAMILA SZERELME, A VERSENYLÓ HALÁLA nem akármilyen filmek voltak: hűséges „olvasatok” és egyszersmind kifejező eszközökben, formanyelvi kísérletekben gazdag mozgóképek, szuverén világképet és egyetemes mondanivalót rögzítők... Ha egy író filmjei „zsinórban” klasszismunkák, a hagyomány és a folytonosság dialektikája alapján — meg az úgynevezett papírforma okán — joggal várható a továbblépés. Hiszen már van miből meríteni. Van hová visszanyúlni. Van mit meg- szüntetve-megőrizni. Samsijevnek egy valami sikerült, egy valami nem. Filmje nem rossz, de nem is látványosan új minőség. Több a betű hű adaptációjánál, ám nem éri el az említett Ajt- matov-filmek színvonalát. Ami különösen jó: a szokások, az erkölcsök, a felfogások rajza. Az elmaradottság félreismerhetetlen jegyeinek — a tudatlanságnak, az előítéleteknek, a durvaságnak — jelzésszerűen megfogalmazott ábrázolása. Finom a gyermekiélek megjelenítése is (pedig a szenvedő kicsikről nehéz a halk poé- zis hangján beszélni). Samsi- jev kontrasztjai ugyancsak beszédesek, s voltaképpen erre épül a FEHÉR HAJÓ egész szerkezete. A gyerek mocsoktalan. A körülötte lévő emberek többsége — sajnos — nem az. A táj feleme- lően szép. És a gyönyörű természetben riasztóan sok a disszonancia. Sokáig folytathatnám az ellentétpárok felsorolását ... Aminek más a tartalma — és az értéke — a regényben és a filmben: maga a szimbólum. A fehér hajó szimbóluma. A gyerek álmaiban és ábrándjaiban felbukkanó úszó csoda a vágyak szárnyalását — vagy mondjuk azt: libegését — jelenti. Meg mást is: játékosságot, költőiséget, érzelmet. Nagyon nehéz „egy az egyben” lefordítani ennek a szép jelképnek a tartalmát. Nos, Samsijev lefordította. A képzelet hullámain suhanó fehér hajót beúsztatta a film vizeire és ezzel — megítélésem szerint — földre rántotta a lírát, mely a magasban szárnyalt. Mit kellett volna tennie? Sejtelmesebben, jel- zésszerűbben érzékeltetni a zord „itt” és a csodálatos „ott” ellentétét. A művészetben nem jó, ha minden kézzelfogható. Kivált nem a film világában, ahol a szemünk elé táruló látvány másféle jelentéseket hordoz, másféle emóciók kiváltója, mint — mondjuk — az irodalomban. Mindezt a fehér hajó példája igazolja. Makaszbek Muszajev operatőr látomásos művésznek bizonyult: kompozíciói egyszerre realisztikusak és poé- tikusak, földhözragadtak és szárnyalok. A kettősség: vezérszólam, annak ellenére, hogy egy kissé elválik egymástól a film cselekményrétegében a valóság és a legenda, a próza és a mítosz. Az operatőrnek az sikerült, amire a rendező csak törekedett — szinkronizálta, egymásra úsztatta a különféle tartalmi és hangulati mozzanatokat. A hetvenes években tucatnyi elbűvölő gyereket láttunk a moziban (köztük a mi Czinkóczi Zsuzsánkat). Most még egy nevet kell megtanulnunk: a Nurgazi Szadigalje- vét. Ö hordja a FEHÉR HAJÓ roppant filmépítményét a vállán. Dicséretére legyen mondva: egy pillanatra sem inog meg alatta. Úgy játszik, mintha nem is játszana. Ennél nagyobb dicséretet felnőtt művészről sem lehetne mondani. Veress József Az olajfestéket régóta ismerték — ezt használták bútorok, szobrok festésére, — a képekhez azonban a temperát használták. A tojássárgájával, enyvvel hígított tempera fedőfesték, gyorsan szárad, színei nem keverhetők, a kép ezért tiszta — helyi vagy lokális — színekből épül fel. Az olajfesték viszont lassan szárad, tehát sokáig alakítható, és színeit keverni lehet. Mindez alkalmassá teszi színárnyalatok és fények életteli jelzésére. A vékonyan felrakott festékréteg alól áttűz az alatta lévő szín, ami sajátos színhatásokat eredményez, ezt nevezik lazurfestésnek. A kemény és hideg hatású temperaképpel ellentétben az olaj- festmény színei puhák, melegek, tüzesek. Az új technikának nagy része volt a késői középkor sajátos realizmusának felvirágzásában. Hamarosan elA Magvető Könyvkiadó népszerű sorozata ezúttal egy, a négy évvel ezelőtti Pinochet-féle chilei fasiszta puccsról szóló dokumentumkötetet is kínál újdonságai között az olvasóknak. Ismert előttünk Chile utolsó évtizedének természetrajza, így a Huszágh Nándor fordításában most közreadott könyv csupán csak felfrissíti az emlékezetünket. Miről is van szó tulajdonképpen ebben a szemtanúk megszólaltatásának módszerével készült könyvben? Arról, hogy az 1970-es chilei választásokon alkotmányos módon megválasztott Allende elnök és a vele együtt hatalomra jutott Népi Egység Á Moneda-palota egy napja (Jorge Timossi: A történet első lapja — Allende elnök üzenete. Megjelent a Magvető Könyvkiadó „Tények és tanúk” sorozatának köteteként.) helyzete egy pillanatig sem volt rózsás. A választási vereség kábultságából rövid idő alatt magához tért és hama- ■'osan ismét egységbe ková- ^solódott reakció a kezdet kezdetétől perbe szállt a történelem logikájával, s az első pillanattól fogva azon mesterkedett, hogy visszaforgassa az idő kerekét. Mint tudjuk, nem is eredménytelenül. 1973. szeptember 11-én sikerült is visszaállítaniuk az óra mutatóját. A kudarcot vallott tankpuccs ellenére is egyre szélesedő sztrájkhullám, a munkások, a baloldali vezetők elleni sorozatos provokációk, és a szinte filmszerűen pergő utolsó napok fejleményei alapján erre számitani is lehetett. Magát Allendét sem érte váratlanul. Ö is tudott a készülő államcsínyről. Tervet is dolgozott ki megelőzésére. A neki bizalmat szavazó kétkezi munkásokhoz és a jobb érzésű értelmiségiekhez szándékozott fordulni a válságos órákban. Pozícióinak megerősítése érdekében népszavazásra kívánta bocsátani a vitás kérdéseket. Csakhogy túl késő volt már. Számítását keresztülhúzták a puccsisták. Elébe vágtak az események alakulásának. A szeptember 11-re meghirdetett elnöki bejelentéseknek elejét vették a tábornokok. Az utolsó nap nem egy titkáról lebbenti fel a fátylat Jorge Timossi könyve. Az ebből összeálló kép szerint azon a napon a kora reggeli órákban értesítették Allendét a készülő drámáról: a kibontakozóban lévő államcsinyről. Allende kivételes lelki nagyságára vall, hogy magára maradva sem veszítette el lélekjelenlétét. Azonnal riasztotta a testőrséget, ő maga pedig a Moneda-palotába hajtott, hogy a még mellette maradt néhány tucat közvetlen hívével, hivatalában védje meg a Népi Egység hatalmát. S noha a védtelen eszme már sokszor alulmaradt a nyers erővel szemben, de most — olvashatjuk Fidei Castro, a kötetbe is be válogatott beszédének idevágó részletét — elmondhatjuk, hogy .......a nyers erő sohasem tapasztalt katonai téren ilyen ellenállást a szellem embere részéről”. Az egyenlőtlen erők küzdelmének tudatában aggódva követtük az események alakulását, és bénultan fogadtuk a döbbenetes hírt: Allende elnököt meggyilkolták, a Népi Egység rendszere a sokszoros túlerővel szemben — minden hősies erőfeszítés ellenére is — alulmaradt. Ám a Moneda-palota valamennyi védője annak az embernek a határtalan hitével esett el, aki bizton tudja, hogy egyszer még e távoli ország népe is felülemelkedik a nyers erőszakon. Nemzedékek meríthetnek erőt forradalmi harcaikhoz Allendének az alábbiakban is idézett utolsó üzenetéből: „Bízzatok továbbra is abban, hogy előbb-utóbb megnyílnak a széles fasorok, amelyeken elindul a szabad ember, hogy fölépítsen egy jobb társadalmat.” E gészében véve ez a könyv is — miként azt a hatalomátvételt túlélő chilei hazafiak földalatti mozgalma, valamint az egyre szélesebb körben megnyilvánuló nemzetközi szolidaritási hullám — azt példázza, hogy ha a forradalmi eszme hadseregét meg is lehet tizedelni, nem lehet a tüzet fogott megújhodási mozgalmat egyszer s mindenkorra elfojtani. Tidrenczel Sándor KM 0
