Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 30. Képzőművészetről képben A szobrászat technikái A szobrászat — plasztika — ágai a dombormű — relief — és a körszobor. A faldíszítő szobrokat és. az életnagyságánál nagyobb emlékműveket a monumentális szobrászat, az otthon díszítésére szolgáló kis méretű szobrokat pedig a kisplasztika körébe soroljuk. Akárcsak a kör alakú domborműves érem és a négyzet — vagy szabálytalan alakú plakett műfaját. Manapság is készítenek ilyeneket valamely esemény emlékére, kitüntetésként s jutalmul az arra érdemeseknek. Az alakos kisplasztika rendszerint derűs tárgyú, dekoratív — díszítő jellegű — ábrázolás. A kisszoborral bensőséges, közvetlen kapcsolatban van tulajdonosa, a közeli nézésre való mű megformálása ezért többnyire aprólékos. A szobrászat ősi anyagai, a kő, a bronz és a fa mellett itt gyakori az elefántcsont, a porcelán és a kerámia. Az utóbbiakat sokszorosítják és gyakran festik. A szobrászat anyagai és technikái változatosak, s ezek mindegyike eleve megszabja a mű stílusát. A különféle kövek — mészkő, gránit, márvány — összefoglaló mintázásra késztetik a művészt, mert a túlságosan kiágazó tagozatok könnyen letörhetnek. A kőanyag ezért nem alkalmas hevesebb mozgás ábrázolására. A jó kőszobor körvonala nyugalmas hatású, tömbje zárt, s többnyire monumentális — emlékműszerű — hatást kelt. Az ókor és a középkor mesterei festéssel is fokozták a kőszobor szépségét. Színezésük jelképes és dekoratív volt; a hajat például aranyra, kékre festették, a testet puha testszínnel, az öltözéket változatos színekkel élénkítették; de sohasem törekedtek „valósághű” hatásokra, ami a panoptikumok „élőszobrait” olyan riasztóan ízléstelenné teszi. A ránk maradt ókori márványszobrokról az idő lekoptatta a festéket. A földből előkerült antik remekművek színtelensége nyomán a reneszánsz mesterek is mellőzték a kőszobrok festését, ami idővel általános szokássá vált. Ez a „tévedés” nem volt káros a szobrászatra. Rávezette művelőit a kőanyag sajátos szépségére. A modern művészek a durvább, érdes és szavakban KOVÄCS MARGIT: Anya gyermekével. Színes kerámia. A kisplasztika stílusa részletező. * felületmegmunkálást kedvelik. A régi mesterek viszont gondosan csiszolták a márvány felületét; a puhán domborodó és mélyen vésett formákat különös élettel telíti a fény és árnyék váltakozása. A fémöntés felfedezése nagy jelentőségű volt a szobrászat fejlődésében. Ennél az eljárásnál a művész először agyagban elkészíti a szobor mintáját, amiről negatívot vesznek, és erről öntik ki a fémpéldányt. A könnyű — néhány milliméter vastagságú — szobortestet belül me- revítőrudakkal erősítik meg, ami biztosítja a még oly szerteágazó tagozatok szilárdságát. A bronzöntés technikája lehetővé tette a hevesebb mozgás ábrázolását, ami többnyire a küzdelmes, drámai témák velejárója. Alkalmazásával nagymértékben bővült a szobrászat tárgyköre, egyben formai lehetősége is. A bronzszobor felületét oxidáció révén idővel zöldesfeketévé változtatja a patina. Ennek hatására a részletek egybemosódnak, viszont annál nagyobb szerephez jut a szobor körvonala s az általa határolt árnykép, a sziluett. Artner Tivadar BORICS PÄL; Pingvinek. A köztéri szobor formái összefogottak. FILMJEGYZET A szinkronról ÉRDEKES BESZÉLGETÉS fültanúja voltam a napokban. Két fiatalember beszélgetett a Száll a kakukk fészkére című filmről. Mindketten áradoztak. Ez nem lepett meg, de egyikük malí- ciózus megjegyzése annál inkább. Az illető ugyanis szó szerint ezt mondta: „Láttam a filmet eredeti hanggal is Budapesten — meg most szinkronizálva. Ég és föld különbség, persze az angol szöveg javára.” Ha feltételezem, hogy az ifjú mozirajongó ragyogóan beszél angolul, véleményét megalapozottnak tekinthetem. Csakhogy a kritikai megállapítást valószínűleg nem hitelesíti a nyelvtudás. Másról van szó. Szemléletbeli problémáról. És talán egy kicsit sznobizmusról is. A Száll a kakukk fészkére szinkronja szerintem jó. Helyenként ugyan kicsit iro- dalmiaskodó a szöveg, de a „magyarítás” egészében véve sikerültnek mondható. Persze, nem ez a kérdés lényege. Hanem az, hogy szükség van-e szinkronra — kivált az olyan remekművek forgalmazásakor, amilyen Milos Forman megrázó drámája? Már az is furcsá, hogy a kérdés felmerülhet. Nálunk ugyanis a szinkron már régen „nagykorú” és a tehetséges rendezők, szövegírók, hangmérnökök a legfogósabb feladatokat is magas színvonalon oldják meg. Debrecenben a szinkronizált filmek seregszemléje általában nagy szakmai — és közönségsiker — jegyében folyik. A televízióban szinte csak magyarul beszélő filmeket vetítenek. A szinkronnak már jelentős irodalma is van: nemrég látott napvilágot egy testes tanulmánykötet a Filmtudományi Intézet gondozásában. Mi szól a szinkron mellett? Mindenekelőtt a kultúra demokratizmusának elve. A szinkronizált film összehasonlíthatatlanul több nézőhöz jut el. Az élmény — a befogadás — hatásfoka is nagyobb, ha nem kell a feliratok olvasásával bíbelődni (gondoljunk az idős mozilátogatókra, akik nem is vállalkoznának erre). És az .sem mellékes szempont, hogy míg a szinkron a teljes szöveget visszaadja, a feliratok a dialógusoknak csak harmadát- felét tartalmazzák.’ Szól-e valami a szinkron ellen ? IGEN. TAGADHATATLAN, hogy a színészi alakításnak fontos összetevő eleme a hang. Az árnyalatok színe, a szövegmondás eredetisége. Nagy szerepjátszó egyéniségeket jó „eredetiben” hallani, meg az sem lehet vitás, hogy az idegen nyelvet tudók (és tanulók) sokat hasznosíthatnak a német, orosz, angol stb. filmszövegből. Ez a két körülmény semmiképpen sem módosíthatja a szinkronra adott „igen” szavazatunkat. A réven ugyanis többszörösen megtérül, ami elvész a vámon. A szinkronizálásnak fentébb említett előnyei feledtetik azt, hogy egy-egy kiváló színész nem a saját hangján szólal meg a filmben. Visszatérve a Száll a kakukk fészkére című filmre, Jack Nicholson, a főszereplő kongeniálisan alakít. A hangjával is, hiszen skálája rendkívül széles: a féktelenségtől az ellágyulásig, a kérkedéstől a megadásig, az erőszakosságtól a szemérmességig, a tanácstalanságtól az elszántságig terjed. A remek amerikai színész nem egyszerűen beszél a filmben. Van, amikor nyerít. Vagy hörög. Vagy üvölt. Vagy sóhajt. Hanglejtése aszerint változik, hogy kivel áll szemben. Nehéz szinkronfeladat egy ilyen nagyformátumú színész „bőrébe bújni” és mondataival teljesen azonosulni. Csákány Márta Ujréti Lászlóra osztotta a szerepet. Választása sikeresnek bizonyult: a játék és a hang nem válik el egymástól. Felelősséggel állítom, hogy nincs „ég és föld különbség” az eredeti film és a magyar változat között — az angol szöveg javára. Andrej Tarkovszkij mestermunkáját, az Andrej Rubljov-ot többször it láttam a moziban — eredeti hanggal. A nyelvet is értem. És ennek ellenére élményt adott a televízió a szinkronizált Andrej Rubljov-val. Nem más filmet láttam, de bizonyos részletekre és összefüggésekre nagyobb figyelmet fordíthattam. Egyáltalán nem érzem istencsapásának, hogy a modern filmművészet eme remeke most már tud „magyarul”. Egyszóval: szinkronpárti vagyok, s gondolom, a nézők többsége egyetért velem. Persze nem szabad elfogultnak lenni. Bizonyos műfajok, zenés filmek stb. esetében célszerűbb feliratokat készíteni, mint szinkront. A magyar gyakorlat ezt a szokást szentesítette. És az sem lenne rossz, ha esetenként — a Száll a kakukk fészkére példájára — láthatnánk-hall- hatnánk az eredeti verziót is. összehasonlítás céljából, nyelvtanulási szándékkal. EBBEN A KÉRDÉSBEN igazat adok a fiatalembernek, aki arról beszélt partnerének, hogy vetíteni kellene egyes filmeket a szinkronizálás előtt. Ez azonban pénztől, helyiségtől függ — meg attól is, van-e rá tömegigény? Bízzuk a kérdést az illetékesekre — és egyelőre örüljünk annak, hogy a szinkron ilyen nagy szerepet játszik a filmkultúra terjesztésében. Veress József KÖNYVESPOLC Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül K árolyi Mihálynak a „Tények és tanúk” -sorozatban megjelent kötete révén a Magvető Könyvkiadó rangos sorozata kínálja újabb kiadványát a könyvpiacon. Olyan személyek adnak hitelt e tételes állításnak, mint a kiváló turkológus hírében álló Germanus Gyula, s a nagynevű költők társadalmát reprezentáló Füst Milán, illetve a közvetlen közelmúlt olyan izgató egyetemes és magyar történelmi témái, mint a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert Dolores Ibárruri vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre viharos életútja. Ezekhez, csatlakozik a világpolitika irányítóinak közelében élt és a magyar sorsot egykor személyesen is döntően formáló Károlyi Mihály magyar nyelven csak mostanában napvilágot látott önéletírása. Századunk históriájának kevés hozzá fogható egyénisége akadt. Kortársai közül pedig az egy Bajcsy-Zsilinszky Endrén kívül talán senki sem volt képes a saját múltjával való hasonló mértékű leszámolásra, mint ő. Maga a feudális Magyarországból érkező Károlyi Mihály is megerősít bennünket ebbeli hitünkben. 'S legpregnánsabban talán éppen akkor, amikor ő tesz igen figyelemreméltó kísérletet roppont végletek között ívelő életpályájának periodizálására. A visszaemlékező által előadottak szerint politikai fejlődésének első szakasza akkor kezdődött, „ ... amikor — olvashatjuk az ismertetett könyv 230. s következő oldalán — 1912-ben lemondtam az OMGE elnökségéről, mert felismertem a latifundiomok káros befolyását, és láttam, hogy kollégáim csak saját érdekeiket védik. Akkor értettem meg a demokratikus Magyar- ország szükségességét. Pacifistává, majd ezen keresztül szocialistává az első világháború hatására lettem... A háború alatt tapasztalt kiáltó igazságtalanságok ... kiváltották belőlem azt a morális felháborodást, amely nélkülözhetetlen feltétele volt az új meggyőződésem kialakulásának”. A több mint ötven évvel ezelőtt megjelent „Egy egész világ ellen”-en és a tizenkét évvel ezelőtti „Válogatott írásai”-n túlmutató új vonása a „Hit, illúziók nélkül”-nek, hogy a „Vörös Gróf” ez utóbbi könyvében rávilágít újabb kori történelmünk egy külön, s ezzel kapcsolatban saját politikai fejlődésének harmadik stációjára. A Károlyi bibliográfia ismeretében nem meglepő, hogy pontosan ez: a Mindszenty- és a Rajk-perrel kapcsolatban tanúsított magatartásáról írott önvallomása a könyv legtöbb újat tartalmazó fejezete. A mégoly közömbös olvasó sem futhat át minden rokonszenv- megnyilatkozás nélkül azokon a sorokon, melyeket a Rákosi-éra koncepciós perével kapcsolatban írt. Olvasása és ítéletalkotásunk közben majd szem elől tévesztjük, hogy az eredetileg angol megrendelésre készült mű szerzője kisebb engedményekre kényszerült. Annál is inkább, mivel az elsősorban a kiadónak tett engedményből fakadó anekdotázó hajlam, a kifejezetten személyes vonatkozású epizódok ezúttal nem rontják az írásmű hitelét. Ellenkezőleg, szerencsésen oldják fel a múltidézés kelletlen szárazságát. Nem véletlen tehát, hogy még a hidegvérű angolok érdeklődését is felcsigázta. A Károlyi özvegyének írt egykori levelének és az egyik angol lapban közzé, tett kritikájának tanúsága szerint maga Bertrand Russel is „lebilincselően érdekesnek” találta. Hasonló értelemben foglalt állást mellette Taylor, a neves angol történészprofesszor is. N em is kell ahhoz szaktekintélyekre hivatkozni, hogy kellően méltányoljuk Károlyi Mihály szellemi frisseségét, emlékekben feloldódó sorainak objektivitását, s nem utolsósorban még történelmi mértékkel mérve is jelentős felismeréseit. Tehetjük ezt már csak azért is, mert — noha „csak” memoárral van dolgunk — e megindító önvallomás szerzőjére nem érvényes az a mondás, hogy az emberek csak akkor kezdenek el emlékiratot írni, amikor már mindent elfelejtettek. E tekintetben szolgáljon az olvasó megnyugtatására, hogy — az ő szavaival szólva — ,,... életünk sok viszontagsága ellenére is meg tudtunk őrizni rengeteg ... dokumentumot..., s ezekkel fel tudom eleveníteni emlékeimet”. Tidrenczel Sándor
