Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-30 / 256. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 30. o Népművészeink ,, Valami pluszt adni...” Virágvilág „Ajánlás, özvegy Bácskái Andrásné, a népművészet mestereként jogosult képi el­adásra, amelyek őszinte em­beri megnyilatkozások, tehet­séges népművészre vallanak. Intézetünk 200—600 forintos áron vásárolja, gyűjtemé­nyünkben több képe van. Bánszki Pál művészettörté­nész, a Népművelési Intézet osztályvezetője.” Borzas fejek hajoltak az ir­kák fölé. Egyik-másik kis­lány vagy kisfiú a nyelvét is kidugta a- nagy igyekezettől. De sehogy sem akart formás­ra kerekedni az a fránya szil­ke a rajzfüzetben. A tanító néni békésen üldögélt a szé­kén, elmerengett, aztán eszé­be ötlött, hogy meg kéne etetni a csirkéket. „Gyerekek, maradjatok csöndben, mind­járt jövök.” Ahogy kitette a lábát, fölpattant a népes osz­tály fele, és a kis Láda Zsófi köré gyűltek. „Ezt is javítsd ki! Nekem is segíts már, Zsó­fi! Az enyém se akar sike­rülni!” Aztán visszajött a tanító néni és beletörődve vette tu­domásul, hogy a legrosszabb rajzolóknak is sikerült úgy- ahogy a feladat. Egy pillan­tást vetett. Láda Zsófira, és magában mosolygott a kis­lány komolyságán. Vékony termetű öregasz- szony igyekezett az udvar vé­ge felé, amikor a kutyák hör­gő-acsarkodó csaholása meg­állította. Visszafordult, és a legkisebb meglepetés nélkül nyitott kaput az idegeneknek, rögvest beljebb tessékelt ben­nünket. A szoba-konyhás öreg ház valamikor korcsma volt, van annak tán fél évszázada is. A szobába nyíló ajtón három fejszecsapás nyoma tanúsko­dik a békebeli virtusról. A kamra felől csirkekaparászás. hangok hallatszanak. — Kint volt az istállóban az öt csirkém. Tegnap haj­nalra három megfagyott kö­zülük. Ezeket behoztam hát. De tessenek bejönni, itt van­nak a képek. Azt a képet — int az asztal felé a konyhá­ban —, az este kezdtem el festeni. Most akarom majd befejezni. Halomban hevernek a rajz­lapok a szobában. Sorban né­zegetjük, egy-egy mondat magyarázatot fűz hozzá alko­tójuk. Kodály-portré. (Ebből már hetet festettem, azt hiszem, Kodálynénak is ajándékoztak belőle egyet.) Nagy tűz körül katonaforma emberek. (Negy­vennégyben az orosz katonák átázva tértek be. Egy jó nagy tüzet gyújtottam nekik, s kö­rötte szárogatták a ruháikat.) Egy színben dolgozó férfiak, asszonyok. (Ismerik a szecs­kavágót?) Lovagló nők-fér- fiak. (Néha ilyen bolondsá­gokat csinálok: ez itt a páva­körünk lóháton.) Férfiportré. (Húsz éve halott az öreg dok­torunk. öt festettem meg a múltkoriban.) Virágok, virá­gok, virágok. Fantáziadús ve­getáció a rajzlapon. Sosem-lá- tott-gyönyörű burjánzás. Or­gonák. Szegfűk. Orchideák? — Tessék, válasszanak egyet. Jó szívvel adom. Nem szoktam én pénzért adni. Nem is nagyon akadna vevő. Vi­szont a faluban szinte min­den házban van képem... Bácskái András 1936-ban el­vette az elhunyt felesége uno- kahugát. Négy gyerekkel ma­radt egyedül — asszony kel­lett a házhoz. Láda Zsófia nagy dolgot vállalt, amikor Bácskái Andrásné lett belőle. Huszonhat éves fejjel egy tíz­éves nagy fia lett, meg három kisebb gyereke. öt év múlva, 1941-ben a neve elé írhatta az özvegy szócskát — férje „tüdőfővést” kapott, és a betegség pár hó­nap alatt elvitte. 1952-ben meghalt a kiseb­bik lány. 1954-ben a másik lányt is eltemették. Anti, a nagyfiú ekkorra már kész emberré vált. Anyja be­íratta a gazdasági iskolára Nagykállóba, ma pedig agrár­egyetemi végzettséggel Sze­rencsen az állami gazdaság vezetője. Gyakorta hazajár feleségével, kislányával. A kisebbik fiú, József 1957- ben megbetegedett. Levegő- változás kellett neki. Anyja segítségével elköltözött Nagy­halászból. Vettek egy házat Tiszateleken, a folyó mellett. Ezért özvegy Bácskái And­rásné eladta a tehenét és a disznóit. Ucvse lett volna elég ereje, hogy ellássa őket, mivel teljesen maga maradt a ház­ban. — Amikor egyedül marad­tam, egy-két év után azon kaptam magam, hogy mint gyerekkoromban, teli a zse­bem ceruzával, tollal. És raj- zolgatok ide meg oda. Elein­te nagyon titkoltam. Nem mertem rajzlapot meg festé­ket venni a boltban. Mit szól­nak hozzá az emberek, * ha látják, mire költőm a pénzem. Gyerekeket bíztam meg a vá­sárlással, de azok meg sose azt hozták, amit kértem. Ügy- hogy elmentem magam a vé­gén ... — Ha jöttek hozzám, már a kutyák első hangjára a te­rítő alá csúsztattam a rajzla­pot. De még így is észrevet­ték a testvéreim, hogy miben sántikálok. Szidtak is eleget: azt a kevés pénzedet is ilyes­mire szórod?! Kétszázhatvan forint tsz-járadékom volt ak­kor. Ma ötszázegynéhány fo­rint. Ehhez jön a népművé­szet mestere címmel járó hét­száz forint. Ennyi a jövedel­mem. Meg a kert, háromszáz ölön gazdálkodom. De bizony már nehezen megy a kapálás, ásás a hatvanhét évemmel. — Most épp a pincébe in­dultam. Le akartam hordani tegnap a krumplit, hát látom: beszakadt a teteje. Ha rám­szakad, a kutya se veszi ész­re, hogy ott maradtam. Egy halom újság fekszik az asztal szélén. Közülük kikan­dikál a vaskos könyv felirata: Mindenki iskolája. Kis koto- rászás után friss, ropogós bi­zonyítvány kerül elő. özvegy Bácskái Andrásné az 1976— 77-es tanévben elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát. A legidő­sebb volt a dolgozók esti is­kolájában — és az egyik leg­szebb bizonyítványt kapta. — A nyolcadikos vizsgák előtt egy csomó dolog össze­jött. Mondtam is az iskolá­ban, hogy egy kicsit több idő kéne a tanulásra a vizsgák előtt, de nem lehetett. Mert ugye itt volt a ház körüli munka, meg a festés, meg a pávakörbe jártam hetente kétszer-háromszor, meg még a tanulás is... Ej, a csoda lepje be — hogy mit dolgoz­tam én azokon a leckéken! Egyig-kettőig égett a villa­nyom. a szomszédok kérdez­ték is, mit világolok én éjnek idején annyit. így aztán a he­tedikes vizsgához képest ron­tottam, mert csupa négyes lettem. Fehérre festett öreg szék áll a sarokban. Ecsetek fek­szenek rajta, alatta temperás- tubusok, vízfestékdoboz, kis tálka. Letelepszik a linóleum­mal borított padlóra az idős asszony (mindig így fest), uj- jai közt vörös tempera bugy- gyan ki a tubus száján. Fi­nom mozdulattal érinti bele az ecset hegyét, és oda sem ügyelve a rá szegeződő fény­képezőgépre, festeni kezd. Or­rára csúszik a pápaszem. Harsogó virágsor eleveníti meg a fehérre meszelt falú házak utcáját, özönlik a vi­rágmenet a kis templomocs- ka felé. A ráncos, erős kéz, mely annyiszor szorult ököl­be a tehetetlen fájdalomtól, mely nem véréből való gyere­kek fejét simogatta anyai sze­retettel, mely eke szarvát fog­ta, kapát markolt — a kéz most szárnyal. Felszabadultan és nevetősen pöttyinti a kerí­tések tövébe az újabb és újabb virágszirmokat, kotyog­nak a csirkék a kamrában, pattog a tűz a sparheltban, egy-egy szikrája lángot vet a tévéképernyő tükrében. Aztán ez a kép is bekerül a szobába, a többihez. És éjjel, amikor a láncra vert kutyák rezzenetlenül nyúlnak el az ajtó előtt, s az öregasszony a konyhai díványon évtizedekre álmodja hátra az időt, titok­ban megelevenednek a fehér házak. Danolászó lakodalma­sok vonulnak az utcán, büsz­ke paripák kényeskednek a szekerek előtt, ünneplős asz- szonyok és emberek sétálnak a templom felé, csodavirágok hajladoznak lábaik előtt. A szoba szúette gerendái alatt tarkán kavarog egy gyönyörű világ. Tarnavölgyi György özv. Bácskái Andrásné népművész. Pantomimstúdió Nyíregyházán — AMIKOR A NÉZŐ MAST IS MEG- ÉREZ amögött, mint amit a pantomimes egy cselekménysorban „elmutogat”, ekkor éri el az igazi eredményt a hazánkban még fiatal­nak számító művészeti ág. így foglalta össze tömören a pantomim lényegét Karsai János pantomimművész, a Népművelési Intézet négyfős pantomim-szakbizottságának tagja. A nyíregyházi Kun Béla Klubkönyvtárban már másfél éve működik egy pantomimcso­port, s művészeti szaktanácsadóként havonta jön Pestről Karsai János. A kis együttesről a tavaszi minősítő versenyen Debreceni Tibor, a Népművelési Intézet előadóművészeti osz­tályának vezetője azt mondta, hogy jobban dolgoznak, mint a pestiek. — A kiváló minősítés ellenére sem lehetünk elégedettek az eddigi eredménnyel. Ha nem is jellemző, mindenesetre még sokan „panto­mimnek” mondják a nevünket — folytatja Karsai János. — Nemcsak Szabolcsban, ha­nem az egész országban viszonylag ismeret­len művészeti ág a mienk. A pantomim a csönd, a testtartás és a gesztusok művészete. Sajátos kifejezési módjával tér el a színját­szástól és a tánctól. A „mimes” testtartása, arcjátéka, gesztusai teszik láthatóvá a látha­tatlan világban játszódó eseményeket. E mo­dern művészeti ágnak ma még kevesen hó­dolnak nálunk. A csehekkel összehasonlítva, mintegy 15 évvel vagyunk lemaradva mögöt­tük. Ott ugyanis kétévenként országos pan­tomimbemutatót tartanak s rangot jelent el­jutni oda. Nemrég rendezték meg Litvinov- ban, ahol személyesen is tanulmányozhattam az ott folyó munkát. Jók a mieink is, de az egész művészeti ágra értem a másfél évtize­des lemaradást. TAVASSZAL ALAKULT MEG az orszá­gos pantomim-szakbizottság a Népművelési Intézetben. Az a céljuk, hogy felmérjék a megyékben működő csoportok számát, tevé­kenységét, színvonalát. Szaktanácsokkal lát­ják el az együtteseket. Novemberben Bala­tonalmádiban rendeznek egy tanácskozást a megyei pantomimcsoportok tagjainak. Ez amolyan indításfélének is felfogható. Rend­szeresen akarnak ezentúl találkozni e művé­szeti ág művelőivel, vezetőivel. Az a cél, hogy ne csak néhány lelkes ember hobbyja legyen a pantomim, hanem megfelelő létszá­mú és tudású amatőr gárda álljon rendelke­zésre. így született meg az ötlet, hogy a nyír­egyházi pantomimstúdió legyen a tiszántú­liak módszertani központja. — Olyan vezetőket szeretnénk képezni — folytatja Karsai János —, akik a falvakban, városokban megalakuló együttesek munkáját helyesen mérnék fel, s innen hamarabb el­juthatnak Szabolcstól Békésig, mintha a pesti vezetőkre kellene várni. Januárban indul a kétéves pantomimegyüttes-vezetői képzés. Nyíregyházáról Kovács László — aki az it­teni csoport munkáját irányítja — és Fábián Gergely Zrínyi gimnazista megy a tanfo­lyamra. Ezt a művészetet nem adják egykönnyen. Legalább két év kell ahhoz, hogy valaki ne görcsösen a mozgásra figyeljen, hanem tud­jon valami pluszt adni az egyéniségéből. Itt nagyon fontos követelmény, hogy a külön­böző testrészeket egymástól függetlenül tudja mozgatni a „mimes”, s ehhez idő kell. Azt mondják, születni kell rá, mert jó adag hu­morérzék is szükségeltetik a produkciókhoz. Ezt pedig tanulni nem is lehet... Hogy mennyire „gyerekcipőben” jár ná­lunk még ez a művészet, bizonyítja, hogy az előadásukhoz szükséges technikai eszközöket sehol nem lehet kapni. Eddig egy maszek kozmetikustól szerezték be, de az felhagyott a pantomimkellékek árusításával. A létjo­gosultságuk elismerését is jelentené, ha meg­oldódna ilyen irányú gondjuk. Az is problé­ma, hogy az előadáshoz mimográfiát és tánc­írást kell készíteni. Az országban viszont mindössze két táncíró van ... KARSAI JÁNOS SZERINT az jelenti majd a továbblépést, ha az országban is le­hetőség nyílik pantomimversenyre, -bemuta­tóra és nálunk, Szabolcsban is kialakul — a jelenlegi, szólistaszerepre is alkalmas tagok mellett — egy olyan stabil, legalább 6—8 fős gárda, akik bármelyik produkcióban már legalább epizódszerepeket alakíthatnak. Tóth Kornélia Próbál a pantomimcsoport Karsai János művészeti vezető' irányításával. (Császár Csaba felvétele) Ketten a százezerből H atvan évvel ezelőtt győzött Oroszor­szágban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A világ első munkás-pa­raszt államának megteremtésében közvetle­nül részt vettek az első világháború egykori hadifoglyai, köztük százezer magyar interna­cionalista. A vörös magyarok százezer főnyi hadseregének Szovjet-Oroszországban vég­hez vitt dicső tetteit aranybetűkkel írták be a nemzetközi forradalmi mozgalom és a pro­letár internacionalizmus történetének köny­vébe. A százezer internacionalista között szá­mosán voltak megyénk fiai is. Közülük most kettőre, Henzsel Andrásra és Balogh Sándor­ra emlékezünk. Mindketten fegyverrel is küzdöttek annak a szovjet hatalomnak győ­zelméért, amelynek fiai 1944 őszén meghoz­ták megyénk népének is a felszabadulást. Henzsel András a nyíregyházi tanyavilág egyszerű fia 1896-ban született. Itt élte az el­nyomott, kisemmizett parasztok egyhangú életét. Az első világháború véres zivatara so­dorta az orosz frontra, ahol hadifogságba esett. A hadifogolytáborban ismerkedett meg a forradalom tanításaival. Amikor győzött a szocialista forradalom és a szovjet hatalom megnyitotta a hadifogolylágerek kapuit, fel­ismerte, hol a helye. És amikor elhangzott a felhívás: „Előre a vörösbarikádokra!”, egy percig sem tétovázott, hogy fegyverrel a kéz­ben vegyen részt a nemzetközi osztályharc nagy csatájában. Jelentkezése után a Szibériát felszabadító Ötödik Hadsereg 7-es különítményébe osztot­ták. Itt harcolt Kolcsak fehér bandái ellen, és vett részt az irkutszki csatában. Itt tanul­ta meg, hogy a „forradalom nem romantika, hanem rideg áldozatokat követelő útja a fel- szabadulásnak”. Megértette, hogy az oroszor­szági proletárforradalom győzelme a magyar nép forradalmának, szabadságának is záloga. Ezért küzdött életét nem kímélve a forradal­mat eltiporni akarókkal szemben. Ezért lett tagja 1919-ben az Oroszországi Kommunista Pártnak. Az iránta tanúsított forradalmi bizalom megnyilvánulása volt, hogy 1921-ben egy tá­vol-keleti határvédelmi alakulathoz vezé­nyelték, mint helyőrségi parancsnokot. Innen vitték Pétervárra katonai iskolára. Részt vett a Cseka forradalmi rendet biztosító tevé­kenységében, a békés építőmunka beindítá­sában. Munkájára a szovjet elvtársak számí­tottak, feladat azonban idehaza is volt. így 1922-ben ő is hazatért, magával hozva forra­dalmi tapasztalatait. A csóti megfigyelőtá­borban — ahol három hónapot töltött — si­került eltitkolni szovjet-oroszországi tevé­kenységét. Az ellenforradalmi rendszernek azonban örökre gyanús lett, és mint megbé­lyegzettet tartotta nyilván. Rendőri felügye­let alá helyezték, lakóhelyét egy évig csak külön hatósági engedéllyel hagyhatta el. Az eszmét azonban megölni már nem tudták, az elvetett mag szárba szökkent. A szigorú megfigyelés ellenére is szervezte a tanyavilág szegény parasztjait, tagja volt a Földmunkás Szervezet vezetőségének, hirdet­KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents