Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-18 / 220. szám

1977. szeptember 18. „Á mi magyarunk" Emlékképek Zalka Hátéról A Vörös Hadseregben szerzett élményeim nagy hatással vannak rám. Ügy kellenek nekem a későbbi műveim számára, mint földnek az eső...” gy írt Zalka Máté Ogyesszától 1930 őszén. Az író egész alkotótevékeny­ségét áthatotta a Vörös Hadsereg iránti érzelem, melynek élete végéig hűsé­ges katonája marad. Tizennyolc éves volt, amikor kitört azl. világháború. Egy év múlva besorozták az osztrák—magyar hadseregbe. 1916-ban orosz fogságba esik. A fogság évei mély nyomot hagynak benne. Egy új világ tárul fel előtte — az egyre erősödő forradalmi mozgalom világa. Ebben az új környezetben kezdi fel­ismerni és megérteni az osztályellentétek igazi bélyegét. A forradalmi lendület magá­val ragadja a fiatal Zalkát. — A fiatal katonából — mondja magá­ról — háborúellenessé váltam... 1917 végén már bolsevik, vöröskatona és internaciona­lista vagyok... Hősiesen harcol a fiatal szovjet hatalo­mért, a szibériai tajgától — Ukrajna sztyep­péig, a Jenyiszejtől — a Don és a Fekete­tenger partjáig. Vorosilov parancsnoksága alatt harcol Kij évért, Perekop rohamáért Frunze vezeti. Kolcsaktól megszerzi az aranyvonatot. — A szerelvény biztonsága érdekében, — emlékezik Zalka Máté — azt a hírt ter­jesztettem el, hogy a szerelvény dinamitot szállít, s így nem mertek közelebb jönni az emberek. A szovjet hatalom aranykészletét Moszk­vába szállítja. Hőstettéért aranyozott dísz­kardot kap. A polgárháborúban tanúsított kimagasló tevékenységéért megkapja a Vö­rös Zászló Érdemrendet. A hadseregből történő leszerelése után Moszkvába érkezik, ahol különböző fontos beosztásokat tölt be, diplomata, majd a For­radalmi Színház (ma Majakovszkij Színház) igazgatója. Furmanovval a hallhatatlan „Csapajev” megírása idején barátkozott ösz- sze. Az egykori harcokról, az irodalomról folytatott végnélküli beszélgetések nagy sze­repet játszottak Zalka Máté munkásságában. A 30-as években az „Ifjú Gárda” folyó­iratnál dolgozik. Munkatársai így emlékez­nek róla: „Zalka Máté vidám, csodálatos ember volt. Minden találkozás vele szá­munkra ünnep volt. Szabadon beszélt oro­szul, egyhe akcentusa különös szint adott beszédének. Harci élményeiről beszélve szin­te ismét katona lett, akit éppen csak, hogy szabadságra engedtek.” Sokoldalú tevékenység jellemezte életét: Közép-Ázsia kolhozparasztjaihoz utazott, ta­lálkozott Ivanova-Voznyeszenszko—Furma­nov szülőföldjének — munkásaival, megláto­gatta az Ivanova közelében lévő internacio­nalista gyermekotthont, felszólalt az írók nemzetközi konferenciáján Harkovban... — Nem tudok csak írással foglalkozni — mondta. Csak kitérdeled a nadrágod és nem veszed észre, hogy elszakadsz az embe­rektől. Szoros baráti szálak fűzték Nyikoláj Osztrovszkijhoz, aki „a mi magyarunknak”, „Kedves Máténak” nevezte őt és azt tartotta D róla, hogy a bátorság és a forradalmi elkö­telezettség kimagasló példaképe. — Sok íróval találkoztam már — mond­ja Osztrovszkij —, közülük sokkal közeli ba­rátságban voltam, de senki nem volt olyan közeli számomra, mint Máté, a magyar... Zalka Máté sok művének témája a né­pek internacionalista barátsága. „A tajgák visszatérnek” című regényének alapját a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és az 1919-es magyarországi forradalom adja. — A magyar forradalmat leverték — mondja nehéz szívvel —, kihunyt, mint az üstökös, de az üstökösök visszatérnek! A Szovjetunió második hazája lett Zal­ka Máténak.-Itt találta meg otthonát, csa­ládját, szerzett sok-sok igazi barátot. De Ma­gyarországot változatlan hűséggel szerette. A haza — bizonygatta ő, — mindenki számára az első kell, hogy legyen. Nem le­het nem szeretni azt az országot, ahol szü­lettél, nem lehet nem tisztelni azt a földet, amely nedveivel táplált téged. Soha nem fo­gom elfelejteni a magyar napot, most is magam előtt látom a hazai eget, erdőt, az Alföldet... Magyarországon még a kegyetlen Horthy-fasizmus dühöng, amely engem — távollétemben — halálra ítélt. De meggyőző­désem, hogy hazám népe kivívja szabadsá­gát, és dédelgetett álma valóra válik, hogy részt vehetek ebben a felszabadító harcban. És akkor megfogom csókolni azt a szeretett földet és beszívom csodálatos illatát. Az első világháború eseményeit megörö­kítő alkotásai között legismertebb a „Dober- dó”. A regényt röviddel Spanyolországban történő utazása előtt fejezte be. — A spanyol háború olyan hatással van rám, hogy aludni sem tudok — mondja Zalka. Zalka Máté nem tudott távolmaradni a spanyolországi eseményektől. A legendás Lukács tábornok — így nevezték Spanyol- országban, a 12. nemzetközi brigád parancs­noka volt, amely mindig vonalban harcolt, fényes győzelmet aratott Madrid és Gvada- lajara alatt. Lukács tábornokot a hősök kö­zött is hősnek tartották. „... Zalka, aki a harcmezőn a legbátrabb és legállhatatosabb volt — meséli az ismert szovjet publicista, Mihalil Kocov —, a har­cok után elérzékenyült. Nemegyszer láttam szemében könnyeket, mikor a zászlóaljaktól visszatérve magában suttogta az elesettek neveit. Ilyenkor lett úrrá rajta az érzékeny­ség, az a végtelen emberség, amelyet itt Moszkvában ismertünk meg benne. Z alka Máté, — Lukács tábornok 1937. június 17-én esett el Hnesca alatt. Ez a nap Spanyolország egész terü­letén a nemzeti gyász napja volt. Hispánia népe saját nemzeti hősének tekintette őt. És az utókor nem felejti el őt. A filmet — Fedőneve Lukács — most mutatják be a Szovjetunióban. Vámosi Zoltán Egy művelődési ház avatása elé Csak a könyvtárba ? A nyíregyházi Tanácsköztársaság tér egyik tablóján járókelők ezrei láthatták már a fényképeket és a felírást: „Elkészült 1976- ban.” A fotók között egy érdekes formájú épület is látható: a Szarvas utcai művelődési ház. Az épület valóban áll — de még ma sem működik. Hosszú a története. 1974-ben kezdték építeni: körzeti párt- és művelődési háznak készült. Az ÉPSZER vállalta a tervezést (!) és a kivitelezést egy­aránt — ment a munka, ha zökkenőkkel is. 1975-ben azonban a város tanácsánál jelent­kezett a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendég­látóipari Dolgozók Szakszervezetének megyei bizottsága, hogy nekik pénzük és elképzelé­seik vannak egy saját művelődési létesít­ményre, ám ezidáig nem találtak lehetőséget annak felépítésére. Megegyezés született a tanács és a szakszervezeti bizottság között: az utóbbi ötmillió forintért megveszi ezt a művelődési házat — ha készen lesz. Ponto­sabban: kifizették a pénzt, és várták az át­adást. Időközben ez meg is történt (tavaly novemberben), ám egyrészt volt javítanivaló rajta, másrészt pedig csupasz maradt a nagyterem belseje. Ide eredetileg egy mozit terveztek — ezért egyeztek meg annak ide­jén úgy a moziüzemi vállalattal, hogy be­rendezik a helyiséget, mivel ő lesz a mozi üzemeltetője. A szakszervezet azonban úgy döntött: nem lesz mozi! így viszont nem volt, aki berendezze-burkolja a termet. Hosszas viták után végül is úgy határoztak: ők csináltatják meg, saját költségükön. így hát most ott tart a dolog, hogy november hetedikére fel­avatják az új művelődési házat. Ennyi eddig a rövid történet. Nem fo­gyott el azonban a gond most sem: mi is lesz tulajdonképpen ebben a művelődési házban — amelyet annyira hiányolt és várt a megyeszékhely déli városnegyedének la­kossága. Más a gazda — ez azt jelenti hát, hogy bár ott áll az épület, mégis művelődé­si ház nélkül marad a környék? Erre gon­dolva kötött a tanács egy szerződést a szak- szervezeti bizottsággal. Ebben megállapod­tak: a szakszervezeti művelődési ház köte­les ellátni a környéket is. Ennek egyik konkrét példája: a körzeti pártszervezet irodát kap, és lesz egy kisebb könyvtár. Nincs pontosan rögzítve azonban, hogy mit is jelent „a környék lakóinak kulturális el­látása”. Ezt a létesítményt mélyen áron alul vet­te meg a KPVDSZ, ezt ők is tudják. A mű­velődési ház ugyanis körülbelül tízmillióba került! Ez annyit jelent: a tanács igencsak rossz vásárt csinált, ha ötmilliót költött ilyen építményre, és a lakosságnak — a tanács gazdájának! — nincs sok haszna belőle. Egy­részt nagy kár, hogy nem lesz mozi: Nyír­egyháza ugyanis köztudottan nem dúskál mozikban. A védekezés: a mozilátogatók rongálják a berendezést, nem gazdái a ház­nak, mint a KPVDSZ-tagok, meg aztán ak­kor a szakszervezetnek kell alkalmazkodni a vetítésekhez a saját házában, márpedig eb­ben van rossz tapasztalatuk a Móricz Zsig- mondban működő mozi révén. Az egyébként tény: nemcsak a KPVDSZ fogja használni ezt a létesítményt — a többi szakszervezet, meg az SZMT is helyhiánnyal küzd! Abban azonban mielőbb jó volna meg­állapodni az illetékeseknek: legyen valami­vel több haszna — művelődési, szórakozási igényeik kielégítésében — a környék lakói­nak e művelődési ház létéből. Mert jó szer­vezéssel (fegyelmezéssel, ha kell!) igenis le­het rendet tartani, és az eddigi tapasztalatok azt mutatják: még nem nagyon kell attól tartani, hogy egy művelődési ház állandó zsúfoltsággal, a közönség túlzott érdeklődé­sével küzd... Sajnos. T. Gy. MEGYÉNK TÁJAIN Tunyogmatolcs O mikor először találkoztam ezzel a fa­luval. minden bizonnyal története legnehezebb napjait élte. A dátum­ra már nem emlékezem, hisz’ akor összemo­sódott a nap az éjjel; csak a hömpölygő, sö­téten sodró áradatot, a partjukat vesztett folyók vizét nem feledhetem. A falu sem fe­ledi. Olyan ez, mint gyerekkori kéz-, vagy lábtöréseink emléke: a csont már rég össze­forrt, de az ijedelem érzése végig kíséri éle­tünket. Ez a falu, pontosabban két falu: Tunyog és Matolcs, sok mindent kibírt már. Lelket nyomorító szegénységet Tunyog, tudatot ki­forgató viszonylagos jómódot Matolcs. S hogy a két ellentétes fogalom, a nincstelen- ség és a jólét mennyire azonos hatású lehet, arra bizonyíték ez a kettőből lett egy falu is. Tunyog az anya és Matolcs az apa, jót s rosszat egyképp örökített házassága gyümöl­csére. Mi sem természetesebb, hogy két téesz alakult, egy szegény és egy gazdag: a meg­különböztető jelzők azonban csak a tagság előző vagyoni állapotába vonatkoznak, mert eredményeik nagyjából egyformák; egyfor­ma gyengék voltak. A tunyogiak, a volt zsel­lérek, a hajdani nincstelenek, akik az „enyém” szó fogalmával nem lehettek tisz­tában, a „miénk”-et sem ismerték igazán; nem ragaszkodtak a földhöz, igaz, nem is értettek hozzá. A matolcsiak viszont — hi­ába ismerték a földművelés fortélyait —, csak az „enyém” szó jelentését tudták, de azt aztán nagyon... Szinte közhely: a közös tragédia össze­hoz. És játék a szavakkal: a víz volt a víz­választó; sok különbséget elmosott. A jólétben például nincs különbség. A Szamos holt ága már nem határfolyó, me­lyen innen és túl más világ van. A házak egyformán szépek, csak az árvíz után és óta több száz új épült. A lakók egymáshoz csi­szolódtak, az érdes felületek jórészt lekop­tak. Egy közigazgatásuk és egy szövetkeze­tük van. Mentalitásuk is hasonló: a szülők génjei sok jót is hordoztak magukban. Pél­dául a munka kényszerét. Kényszerét, mert szeretetről csak az egyik oldalon lehetett szó. Ott, ahol volt miért szeretni a robotot, mert a gazdag is robotolt, ha értelmét láthatta. A nincstelennek kényszer volt, mely ma sem hagyja nyugodni, de ma, ha portáján körül­néz, tudja miért hajtja magát. Mert hajtják magukat. A szövetkezetben is teszik amit kell. Javuló, de még most is gyenge a Zalka Máté Termelőszövetkezet jövedelme; ráadásul nem számítanak kedve­zőtlen adottságúnak, így az állam sem adja nekik azt, amit pedig — úgy érzik — meg­érdemelnének. Az úri huncutság kára ugyan­is mindmáig hat. Mert történt, hogy Köl­csey Ákos, aki a határ nagyobbik részét bírta, valós mértékének duplájában állapí­totta meg földjei aranykorona értékét: így ugyanis annak idején könnyebben adott hi­telt a bank. De maradjunk a mánál. A szövetkezet 2500 hektárjából 500 a háztáji; 970 tagjából 460 szaporítja a nyugdíjasok, járadékosok táborát. Ami pedig ebből fakad, részletezés­re sem szorul, hiszen máshonnét, ismert már. Főleg szarvasmarhát tenyésztenek, 900 darab éldegél belőlük a két szakosított tele­pen és az „intervenciós” üszőnevelő-telepen.' Ludjuk van ötezer, gyümölcsösük 120 hek­tár, a zöldségfélék pedig 60 hektárnyi föld­be eresztették gyökereiket. Első pillantásra érthetetlen: miért gyenge még mindig ez a téesz, hiszen „kurrens” dolgokkal foglalko­zik, a tagság dolgozik. Az okok némelyiké­ről szóltunk már, a kört azonban bővíteni kell. Még a két téesz idejében épült egy nagyzási hóbortra valló 100 vagonos almatá­roló, amit technikai okokból máig sem tud­nak használni, igaz, termelésük sem akkora, hogy ekkorára lenne szükségük. Most a ZÖDÉRT bérli évi 300 ezer forintért, amivel szemben az építésre kapott hitel évi 2,1 mil­lió forintos törlesztési összege áll. Értékesí­tési gondjaik is növekednek: „nem indul a belföldi alma, a léalmát a konzervgyárak nem tudják még fogadni, de akadozik a de­mokratikus export is” — részletezi az oko­kat az elnök, Kovács Miklós. Gondjuk tehát bőven akad, de ez mit sem változtat az ör­vendetes tényen: tavaly már nem volt vesz­teséges a szövetkezet. Mindenki azt mondja, dolgos emberek élnek itt. Nem vetik meg a munkát, egy­aránt munkálkodnak a háztájiban és a téesz földjein; szinte minden ház tanúsítja, nem eredmény nélkül. A bőség egyik jelképe — sokat is írtak már erről — a kerítés. Most azonban ne ezekről a látható objektumokról szóljunk, hanem egy másikról, amit a szö­vetkezet főkönyvelője, Pethő Sándor emlí­tett: a belső kerítésekről. Közérthetőre for­dítva a mondandót': a gazdagodás okozta el­zárkózásról, bezárkózásról, „a csak az enyém fontos” szemlélet kialakulásáról. Ennek egyik mércéje a közösségért végzett társa­dalmi munka, ami javult ugyan az elmúlt években, de azt mondják: még mindig nem eléggé. Az 1970—1972 közötti esztendőkre van magyarázat, az árvíz okozta sokk, ami­kor — ék ez érthető — elsősorban a saját portájával törődött mindenki. A jelek azon­ban azt mutatják, hogy a változás lassú. A háromezer lakos erejéből 1975-ben 300 ezer forint, ezidén pedig félmillió forint értékű társadalmi munkára futotta — futja — csak. Pedig szép ez a falu, érdemes, lenne több erőt megmozgatni felvirágoztatása érdeké­ben... És a kerítéseknél tartva, szólni kell egy másikról is. Egy fiatalember meséli: „Az egyik ifjúsági táborban dolgoztam és velem volt a kutyám is. Egyszer debreceni egyete­misták érkeztek. A kutya hirtelen csaholni kezdett, és ráugrott egy fiúra. Amikor köze­lebbről is szemügyre vettem a fiút, láttam, hogy cigány, mellesleg országosan ismert költő. Tudja — mondja büszkén — ez a ku­tya messziről kiszúrja már őket...” Mintegy ötszáz cigány él a faluban, s reájuk panaszkodnak sokan, legyen szó al­koholról, munkakerülésről, botrányokról, Az iskola igazgatója szerint; „Harminc százalé­kuk hajlandó a beilleszkedésre, a többi nem. Tavaly hét gyerek bukott meg, egytől egyig cigány valamennyi. Amint az iskolá­ból kilépnek a cigánygyerekek, újra az ott­hon hatása alá kerülnek és pillanatok alatt lekopik róluk minden. Az iskola tanulóinak egyharmadát adják, 130-an vannak, s közü­lük nyolcvannak kell most felszerelést vásá­rolnunk. Nem is az baj sokszor, hogy a szü­lők nem dolgoznak, hanem az, hogy képtele­nek a pénzzel bánni. Egyszer hopp, máskor kopp...” Akadt aki furfangos mosollyal említet­te: „Jó volt az árvíz, mert új telepet kaptak, szép házakat — és csak egy, a Holt-Szamo- son átívelő palló köti össze őket velünk!” Híd kellene ide — közösen épített híd, talán meg is épül egyszer, hogy egy három­ezer-kétszáz fős közösséget ne osszanak ket­té a kölcsönös — jóllehet nem ok nélküli — előítéletek. Hiszen egyharmaduk már érett az emberibb életre... Tunyogmatolcs képes lehet a felvirágo- zásra. Iskolája szép, tanerővel jól ellátott, és amit nem mindenütt mondhatnak még el: csak délelőtt és csak osztott osztályokban tanítanak. Épült közmű, épülnek a járdák is. Másfél kilométer készen van már, alig több mint egy kilométer vár még építésre. Most a szennyvízcsatorna létesítésének gondolatával foglalkoznak, s ha a megye is támogatja őket, ebben sem lesz hiány. ssan tehát, nem járnak már a sár­ban. Ha kultúrára is jut pénzük, a szellem sem marad éhkoppon, hi­szen nem az érdeklődés hiánya, hanem a helyiségek Ínsége hátráltatja elsősorban, hogy nem mindenki elégítheti ki kulturális igényeit. Néha toporogva várják a csopor­tok, hogy az előttük lévő menjen már, hogy ők is hódolhassanak kedvtelésüknek. Ez az önmagában nem jó helyzet egyvalamire mé­gis jó: minden statisztikánál hitelesebben igazolja, nem csak az anyagi igényeket is­merik már. SpeidI Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents