Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-07 / 185. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. augusztus 7. Látszatok M i a látszat és mi a valóság? Ho­gyan lehet kettéválasztani őket, hogy a valóság mutassa meg ar­cát? A minap az egyik vállalat nem ép­pen dicsekvésre méltó munkahelyi vi­szonyait ecsetelte ismerősöm. Elég sok súrlódást okoznak a vezetés gyengesé­gei, amelyek kihatnak a munkatársi, em­beri kapcsolatokra is. A szőkébb vezetés jónéhány tagja hónapok óta nincs be­szélő viszonyban egymással, csak ér­tekezleteken érintkeznek, a hivatalos hozzászólások ürügyén. S mit látok az elmúlt napokban? A vállalat, amelyről szó van. lefoglalta az egyik nagy étterem valamennyi helyi­ségét. „Zártkörű rendezvény” — adta tudtul a tábla az érkezőknek. Kivilágos, kivirradtig tartott a vállalati „össznépi összeborulás”. Minden jelesebb szerv képviselő­jét meghívták a törzsgárda „bulira”, hadd lássák a vendégek, milyen jó kol­lektíva ez, milyen jó a vezetés, a mun­kahelyi légkör. Aki csak ebből ítélné meg a vállala­ti szellemet, jócskán tévedne. Nem tel­jesen egyedi a példa, előfordul több munkahelyen: ha összegyűlnek a gon­dok. rossz a hangulat, előveszik a szak- szervezeti bizottságot, miért nem szer­vezi meg a rég óhajtott közös szalonna­sütést? Ilyenkor valóban megoldódnak a nyelvek. Az egyik ilyen szalonnasütés­sel, slambucevéssel egybekötött „kol­lektív rendezvényről” hallottam a nagy újítást: a vállalat vezetőjének a pohár bor mellett mindent meg lehet mon­dani — állítják a szemtanúk. Tulajdon­képpen ezek helyettesítik a termelési tanácskozásokat, ahol jórészt száraz szá. mok és mély hallgatás üli meg a lelke­ket. Hogy mennyit fogad el a pohár mel­letti „beolvasásokból” az idézett vállalat- vezető. arról nem szól a krónika. De so­kan megnyugodva józanodnak ki az üzemi buli után, úgy érzik, kiöntötték a bánatukat és meg is hallgatták őket. Hasonlóan idegileg felfrissülve ér­keznek haza szokásos fél évi kirándulá­sukról egy másik munkahely dolgozói. Itt a kirándulásokban vélik megtalál­ni az egymáshoz közelítés csodaszerét. Hogy ugyanennél a „cégnél” hosszú ideje állandósultak a folyosói intrikák, értekezleteken pedig előre kiosztott for­gatókönyv alapján „szerepelnek” a fel­szólalók. mindez azt jelzi, hogy sok az eltakarítani való. Ennek elvégzésére azonban a jelenlegi vezetés — amely saját hiúságában, csalhatatlanságában fürdőzik — képtelen. Az a néhány őszin­tén szókimondó dolgozó pedig, aki még­sem röstell önálló véleményt mondani — vergődik, vagy egyfajta belső emig­rációba vonul, s már az is közömbösen hagyja, hogy a háta mögött ellenzékinek nevezik. Nagy az erejük a látszatoknak. Isme­rünk munkahelyi középvezetőket, akik a közvetlen vezetést azzal gondolják meg­teremteni, hogy keresztnevükön szólít­ják a beosztottakat. Ezzel minden el is rendeződött, önálló véleményre, kri­tikára nem alkalmas ott a levegő. Akadnak persze másfajta látszatok is. Egy örökké morgó, hangos, sőt ese­tenként nyers munkahelyi vezetőre pa­naszkodtak egy időben a dolgozók. S amikor szóvá akartuk tenni, hogy ez ma már nem elfogadható stílus, a pana­szosok tiltakoztak a leghevesebben. „Nála rendesebb embert nem ismerünk. A tűzbe tennénk érte a kezünket, mun­kás szíve van annak” — magyarázták meg egyszerű szavakkal. Egy másik él­mény egy vidéki riportúton ért. amikor a gazdasági vezető következetesen csak a vezetéknevén szólította főmérnökét, így: „Kovács, intézze el ezt a dolgot.” Rideg és lekezelő modor, az ilyen vezető nem lehet szimpatikus — vélekedtem tűs. tént. Később meggyőződhettem róla, hogy a felszín olykor becsapja az em­bert. Ez a vezető nagyon is tiszteli mun­katársait. még ha nem is tanulta meg, hogy a név mellé illik hozzátenni: „elv­társ”, vagy „úr”. Életünk látszat és valóság hálóival van teleszőve. Érdemes, sőt szükséges szétválasztani a kettőt, nem csak igaz­ságérzetünk. hanem a helyzet helyes megítélése miatt is. Juhász Istvánnal, a kisvárdai Rákóczi Tsz elnökével INTERJÚ a vezetes felelősségéről Valaki azt mondta, hogy Juhász István sikerember, mert minden megszerezhe­tő dicsőség odakerült már a kisvárdai Rákóczi Tsz-hez. Egyetért ezzel a meg­állapítással? — Nem tudom, mit jelent a sikerember kifejezés. Egyet biztosan tudok: a szövetke­zet eredményei semmivel sem születtek meg könnyebb körülmények között, mint másutt. Sőt. Itt-ott talán még nehezebb is volt. Az viszont igaz, hogy elég sokszor — hétszer — lettünk megyei elsők, de hát ezeket a sike­reket sem adták ingyen. Tizenhetedszer aratnak most együtt, s ön azóta irányítja ezt a gazdaságot. Mi az, amire még nyugdíjas korában is em­lékezni fog? — A megalakulás. Negyvenegy éves vol­tam 1961-ben. Parasztember gyereke, aki igen fiatalon megismerte a földművelés ke­serveit. Akit az élet korán rákényszeritett ar­ra, hogy ha mezőgazdasági munkából akar megélni (márpedig én abból akartam, a világ minden kincséért sem adtam volna, ha a ló gyeplőjét megfoghattam), annak keményen és okosabban kell gazdálkodni. Középparaszt voltam, aranykoszorús gazda. Abban az idő­ben ez nagyon sokat jelentett egy egyéni pa­rasztnak. Ott tanultam a műtrágya haszná­latát, a gyümölcsös telepítését, a korszerűbb állattartást, a permetszerek használatát. A gyomirtást is én alkalmaztam először Kis- várda környékén. De most a kérdésére. Hoz­zám több agitátor járt, mint másokhoz. So­kat vitatkoztunk az akkori párttitkárral, ta­nácselnökkel. Őszinte legyek? Nem akartam belépni. Ök azt mondták, hogy mások rám várnak, én meg azt, hogy se első, se utolsó nem akarok lenni. ^ Mi történt ez után? — Beléptem. A közgyűlésen három jelölt közül engem választottak meg elnöknek. De ha valaki azt mondaná, hogy azt az évet még egyszer csináljam végig, nem vállalnám. Olyan nagy volt a viszálykodás, hogy ál­momba se jöjjön vissza. És már nem a föld miatt. Ott kezdődött a baj, amikor a lovakat is be kellett hozni. Házról házra járni, leltá­rozni. összeírni a felszerelést, a, vetőmagva­kat. Hiába mondtuk: kifizetünk mindent, nem bíztak benne, őszintén szólva, mi sem. Mikor kitavaszodott, megbeszéltük, hogyan fogunk dolgozni. Hogyan, mikor, mivel kez­dünk. Sokan nem tartották be a szavukat, csak az egyéni érdekeiket nézték. Nem bíz­tak az emberek a tsz-ben, a háztájiban in­kább. ^ Mikor következett be a fordulat? — Már az első évben. Nagy szó volt, hogy minimális pénzt tudtunk fizetni. Igaz, az egy munkaegység értéke alig érte el a húsz forintot. De értéke volt. Hatvankettő­ben harminchét, hatvanháromban már öt­ven forintot adtunk a munkaegységre. Ez volt az igazi fordulópont. Az, hogy évről év­re jobb lett. ^ Emlékszik az első aratásra? — Ezt sem fogom elfelejteni. Olyan volt, mint apáink idejében. Kaszával, sarlóval. A munkaegység csúf neve nálunk az volt: vo­nás. Egy hold levágásáért adtunk; tíz vonást és egy mázsa terményt. De az emberek nem a vonásban bíztak, hanem a terményt akar­ták. Nem voltunk könnyű helyzetben. A já­rási vezetők azt kifogásolták, sokat fizetünk. A tagok me£ azt, hogy keveset. így kerül­tünk két tűz közé. A Ismeri azt a nótát, hogy tsz-elnök, ha felül a lovára? — Hogyne. Nekem is szokták a tagok muzsikáltatni, ha megyünk valahová, úgy, hogy: „hátrateszi a kezét, azt a retkes két kezét...” de úgy látom, nem azért, mert ha­ragszanak. Eleinte sok haragost szereztem magamnak. És ott volt a baj, hogy a jó ba­rátoknak, akikkel együtt legényeskedtünk, akikben bíztam, kellett az első fegyelmit ki­osztani. Mert ilyen is volt. Előkerült a bor, a pálinka, az ment, nem a munka. Az egyik jó barátom fogatos volt. Le kellett e miatt vál­tani a fogatról. Haragudott rám majd egy évig, a fizetése vagy tizennégyezer forinttal lett kevesebb ez idő alatt. A végén úgy meg­emberelte magát, hogy a vezetőség alkal­masnak látta főraktárosnak. Ez az eset csak egy a sok közül. fk Ma más körülmények között kell gaz­dálkodni, mint tizenhat éve. A megvál­tozott helyzethez kell alkalmazkodni az irányító munkának is. Ez hogyan sike­rül? — Sokat jelentett, hogy már a megala­kulás évében is tapasztalt szakember volt a főagronómus. Bevezette például a műtrágyá­zást, sokaK ellenére. És neki lett igaza. Ma­gam is sok szövetkezetnél jártam, mivel ve­tőmagtermelő gazdaság lettünk, sokat lát­tam, tapasztaltam. Mindenütt lehetett tanul­ni, hogyan csinálják másutt az országban, hogyan lehet többet és olcsóbbat létrehozni. Már az első években szerződést, kötöttünk egyetemistákkal, főiskolásokkal, igyekeztünk saját magunknak képezni szakembert. Leg­többjük ma is itt dolgozik. Jól megállják a helyüket. Nehezebb is a munkájuk, mint ré­gen, mert ma a vegyszer kapál. Vannak táb­láink, amelyekhez kézzel hozzá se nyúlunk. És az új technika nagy odafigyelést, szaktu­dást kíván. Mert nem csak hasznot hozhat, de kárt is tehet. A Az Önök területe nem a legideálisabb. Termésátlaguk ugyanakkor a jobb föl- dű Békésben vagy Hajdúban gazdálko­dó szövetkezetekével vetekszik. Hogy tudják ezt elérni? — Ha meg akarunk élni, sokkal többet kell dolgozni. Munkaigényes növényeket — például burgonyát, almát, zöldségféléket — kell termelni. Nekünk még az egy-két hol­das parcellákat is jól meg kell művelni. Na­gyon kell vigyázni, hogy egy talpalatnyi te­rület se maradjon műveletlen. Sokféle a ta­lajtípus, ki kell választanunk, melyiket mi­re lehet a legjobban felhasználni. Hogy mi­ből születik a nagyobb jövedelem. így értük el, hogy búzából tíz éve negyven mázsát ter­melünk hektáronként. Ennél többet már alig lehet kihozni ebből a földből. Olyan helye­ken is termelünk búzát, amelyekről koráb­ban mi sem hittük volna. Bebizonyosodott, hogy a homok is megtermi a búzát, csak jobban kell előkészíteni és művelni. A Ez azt jelenti, hogy az embereken sok múlik. Ki lehet tehát kapcsolni a me­zőgazdaságban az időjárás okozta ne­hézségeket? — Kikapcsolni semmiképpen. A mező- gazdaság más mint egy ipari üzem. A termés fölött nálunk nincs tető. 1973-ban kimagasló termést takarítottunk be, s még hetvennégy­ben is elfogadhatót. De hetvenhat őszén már jött a sok eső, s csak nagy költséggel tud­tunk betakarítani. Tavaly olyan gyenge ter­mésünk volt burgonyából (143 mázsa), ami­lyen soha azelőtt. Ebben az évben tavasszal fagy, májusban aszály, aztán viharkárok. Ilyen a mezőgazdaság. De ehhez hozzá kell szokni, efölött nem szabad keseregni. Meg kell tenni, amit tehetünk. £ Mit tehetnek az idei károk pótlásáért? I — Sokat. Másodvetéssel hasznosítjuk a területeket. A költséget kicsit rövidebbre fogjuk. Csak arra költjük a pénzt, ami na­gyon fontos. Gazdaságunkat három üzemág­ra szakosítottuk. A növénytermesztésben a burgonya játssza a fő szerepet. A gyümölcs- termesztésnél az alma dominál. Az állatte­nyésztésnél a sertésre helyezzük a fő súlyt, azon belül is a törzstenyészetre. Saját pél­dánk mutatja, hogy ha az egyik ágazatnak nem sikerül, kisegíti azt a másik. Természe­tesen akkor, ha jól csináljuk. 0 Mi a véleménye a piaci viszonyokról? — Valamikor egyéni koromban, ha nem sikerült a piac, legfeljebb az asszony szidott. Ma a tagság előtt kell számot adni és ez jó­val nagyobb felelősség. Az új szabályozókról először azt hittük, új gondot csináltak velük. Rájöttünk, hogy éppen ellenkezőleg: rendet akarnak. Mindent a helyére kell rakni a gazdálkodásban, de főleg a könyvelésben. Mert nem elég csak a vakvilágba termelni. Olyat kell előállítani, amire szükség van és annyiért amennyiért megéri. A termelés ma már megy. Az értékesítés ettől'bonyolultabb. De mi mindig úgy termeltünk, hogy termé­keink 80—90 százalékát leszerződtük és hosz- szú távon ez kifizetődő. A Ha azt kérdeznék, mi az aminek a leg­inkább örül, mit válaszolna? — Hogy ebben a hatalmas versenyben benne tudunk lenni. Hétszer nyertünk orszá­gos termelési versenyt. Ettől is fontosabb, hogy a tagságnak jó a munkakedve, szíve­sen dolgozik. £ És mi az, amiért még dolgozniuk keli? — Utolérni az állami gazdaságok szint­jét. A mi munkánk olyan, mint a pékeké. Ha megvan a jó kovász, ki kell belőle sütni a kenyeret. És jó kenyeret kell sütni. Egyre jobbat A Van téeszünk, ahol a vezető panaszko- w dik a tagságra, s megfordítva... Erre mit tud mondani? — Az a véleményem erről, hogy ott va­lamelyik részről baj van. És elsősorban a vezetőnél van, hiszen neki kell keresni az összhangot, rábírni a tagot a munkára. Azért vezető. Feleljen meg a hármas követelmény­nek. Persze vigyázni kell, hiszen szembe le­het állítani a tagságot a képzett, becsületes vezetővel is. Nálunk szerencsére semmilyen hatóságnak nem kellett beavatkozni a tizen­hat év során. Nem mintha nem találtak vol­na hibát a munkánkban, de igyekeztünk ki­javítani. Pedig valamikor az volt rólunk a vélemény, hogy mi leszünk a járás legrosz- szabb szövetkezete, mert itt az emberek ném szeretnek dolgozni. Bebizonyítottuk az ellen­kezőjét. 180 forintot keres naponta egy át­lagdolgozó. Pedig kis téesz vagyunk, mind­össze ezernyolcszáz hektáron. Kellene a föld a zökkenőmentes termeléshez és friss mun­kaerő is, hiszen az alapítók lassan nyugdíjba mennek. Gépesítéssel is pótoljuk a kiesett létszámot, öt éve hozott közgyűlési határo­zat: a tagnak jelentkező egy évig szerződés­sel dolgozik és csak ezután döntünk ügyé­ben. Pedig Kisvárdán sem könnyű emberhez jutni. Sok a munkahely, s hogy mégsincs nagy létszámhiányunk, azt a megfelelő jöve­delemmel, az emberekkel való törődéssel pórbáljuk megoldani. Mert a munka itt vál­tozatlanul nehéz. Esik az eső, éget a nap, hi­deg van. Amikor az iparból délután szépen felöltözve megy haza a fiatal, nálunk a tar­lón és a földön dolgozik, néha napi tizen­négy órát is. És úgy alakul a mezőgazdaság, hogy egyre kevesebb a szabad idő. A Ezek szerint csak a külső szemlélő látja úgy, hogy néhány kombájnnal le­aratnak és vége a nagy munkának? — Tagjaink tudják a legjobban, hogy ez nem így van. Háromszázhuszan dolgoznak nálunk. Ezt a létszámot úgy kell foglalkoz­tatni, hogy mindenfelé jusson, de sehová se feleslegesen. Már télen megtervezzük az éves feladatokat, az emberek és a gépek fog­lalkoztatásának pontos menetrendjét. Ennek köszönhetjük, hogy egészen őszig mindent el tudunk végezni saját embereinkkel. Csak az almaszedéshez kell segítség. Mitől lehet ma egy közös gazdaság ki­váló? — Természetesen a hozamoktól. De egy­re inkább számít a minőség. Nem mindegy, hogy belföldi vagy exportalmát, étkezési vagy vetőburgonyát, kenderből madáreledelt vagy vetőmagot, hízósertést vagy tenyész alapanyagot állítunk elő. És sorolhatnám to­vább. Óriási különbség van az árban. Ha a minőségnek ilyen nagy a szerepe, mit tesz ezért a kisvárdai Rákóczi? — Bizony sokat számolgatunk, hogy mi­ből mennyit érdemes termelni. Szerintem, akinek nincs előzetes kalkulációja, aki csak belevág, hogy majd lesz, ahogy lesz, az a vé­letlenre bízza a sorsát. Manapság nagyon meg kell küzdeni a többért, a jobbért. Ezek nélkül nem lehet szó biztos és jó fizető piac­ról. A Ahogy tudom, Önök soha nem voltak w veszteségesek. Mi ennek a titka? — A többi között — vagy talán elsősor­ban — az, hogy nem osztottunk ki mindent. Mi bankhitelt csak akkor veszünk fel, ha beruházunk. A saját pénzünkkel gazdálko­dunk. Tízmilliós biztonsági tartalékunk van ebben az évben is. Van tsz, amelyik úgy gondolja, ad majd az állam. Rosszu, gondol­ja. Az ilyen vezető napjai meg vannak számlálva. Sosem a tagságot, mine’ g a veze­tőt váltják le. Másrészt az ilyen tsz keze meg van kötve. A Juhász elvtárs három év múlva megy nyugdíjba. Nyugodtan hagyja majd itt a szövetkezetét? — Ha egészségem és a tagság is megen­gedi, szeretném ezt a tsz-t úgy i t hagyni, hogy ne mondják, „az öreg begy ipesedett.” Rekonstrukciót kezdtünk, új technikát veze­tünk be. Nem lesz gond, hogy honnan hoz­nak tsz-elnököt, főagronómust. Itt vannak az utódok, nyugodtan rájuk lehet bízni a gaz­daságot. Ma ötvenmillión felül van az éves termelésünk, a tsz közös vagyona a tizenhét évvel ezelőtti félmillióról hetvenmillióra nőtt. A szakembereink is ritka rendes em­berek. Biztosan jobban is csinálják majd, mint ahogy én tudtam. £ Köszönöm az interjút. Kopka János KM rVasärnapil e

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents