Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-17 / 167. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET MILYEN LEGYEN A NŐ: A TÁRS, A BARÁT, A FELESÉG, AZ ANYA? ÁLTALÁBAN ILYENFÉLE FOGALMAK TARTOZNAK A GYENGÉBB NEMHEZ: LEGYEN SZÉP, CSINOS, VONZÓ, ÁPOLT, TOVÁBBÁ KEDVES, GYENGÉD, FIGYELMES, TÜRELMES, ESETLEG JŐ HÁZIASSZONY, AKI KIVÁLÓAN FŐZ, MOS, TAKARÍT, GYEREKET NEVEL. A LEGTÖBB ASSZONY — MUNKA, CSALÁD, TÁRSADALMI FUNKCIÓK, STB. — MELLETT NAPJAINKBAN SEM MOND LE A FAKANÁLLAL EGYÜTT JÁRÓ SZIMBÓLUMOKRÓL. S MINDEZEK MELLETT MÉG JÓ LENNE MEGFELELNI A KORSZERŰ KÖVETELMÉNYEKNEK IS, VAGYIS ANNAK, HOGY A FENT FELSOROLT TULAJDONSÁGOKON FELÜL MÉG LEGYEN TÁJÉKOZOTT, SZAKMAI- LAG-POLITIKAILAG — ÁLTALÁNOSAN MŰVELT. NYÍRBÁTORI RIPORTUNKBAN AZT KUTATTUK, HOGYAN, HÁNYADIK MŰSZAKBAN LEHET EZT MEGOLDANI? o Nótin Jánosné raktáros 1968-tól dolgozik a Minőségi Cipőgyár gyáregységében. Alapító tag. Azok közé az emberek közé tartozik, akik mellett könnyen felvidulunk, jó kedélye elfogyhatatlan. Már közelebb volt az ötven- hez, mint a negyvenhez, amikor elhatározta, hogy beül az iskolapadba. — Miért tanul? — Hogy miért? Mondjam azt, hogy azért, mert nagyon hiányzott ez a tudás? Nem így van. Itt a raktárban kések, kaptafák között nagyon jól elboldogulok kisebb bizonyítvány- nyai is. De már évek óta jártak a nyakamra. Meguntam. Mondjuk meg őszintén, sokan nem azért kezdünk bele, mert jaj, de nagyon szeretnénk tanulni. Bíztattak a munkatársak — tessék csak megpróbálni, másnak is megy, magának is menni fog. — Mit szóltak hozzá otthon? — Az elején örültek. Mert az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy mind a két gyermekem tanult velem, egyidőben. A nagyobbik lányom az óvónőképzőt végzi levelezőn, most van a félidőnél, a kicsi meg most kapta meg Hajdúböszörményben az óvónői diplomát. Mindenki munka mellett. Ehhez a vizsgaidőszakban még hozzájön a három unoka, mert hol is lennének másutt, mint a nagymamánál? Itt ledolgoztam az első műszakot. Otthon jött a második a háztartásra, a családra. A gyermekeket én vigyáztam, s elláttam a családot úgy, hogy ne érezzék, én is vizsgára készülök. Vagyis mindenkiért én álltam a sarat. Közbe-közbe már azt forgattam a fejemben, otthagyom az egészet, mert mi szükségem van rá? De akkor a kicsi lányom szólt rám: „Anyu, csak még most az egyszer, erre a vizsgára menj el. Segítek tanulni.” — S most, vizsga után? — Nehéz volt, de megérte. Huszonhatan végeztük el a hetedik osztályt. Szeptembertől indul a nyolcadik. Most az a kérdés: lesz-e elég erőm? Mert ha már elkezdtem, be is kellene fejezni. Kádár Gyuláné kilenc év alatt, amióta a cipőgyár dolgozója, végigjárta a gyár szinte valamennyi „munkaiskoláját”. Leveleki Istvánná — Hogy történt? — Ipari tanulóként kezdtem, szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebemben a szalagra kerültem. Utána beugró lettem, afféle mindenes. Mindig oda osztottak be, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rám. Huszonkét évesen lettem csoportvezető, majd művezető, több mint negyven olyan kezdő munkás irányítója, akik a szakmáról alig-alig tudtak valamit. — Ezért kezdett tanulni? — Nem. Az a legnagyobb bajom, hogy könnyen zavarba jövök. Sokszor nem tudom, hogyan magyarázzam meg, mit akarok. Ezért is vágtam neki az iskolának, mert azt reméltem, talán megtanulok fesztelenebbül beszélni. Érre volna a legnagyobb szükségem, hogy ne jöjjek zavarba. Be kell vallanom, hogy nekem ez a tanulás egy nagy lemondás is. Dönteni kellett: iskola, vagy gyerek. Mert a kettő együtt nem megy. Az iskola lett az első, két év múlva fogok érettségizni. — Fáradtnak látszik. — Nem csoda, Elég fejfájós vagyok, az üzem meg huzatos, hamar megérzem. Aztán meg ez a mai nap se volt valami üdülés. Sok az új ember, nincs még összeszokva ez az új gárda. Az egyik embernek elég, ha megmutatom, hogy fogja a bőrt, milyen fázis után milyen következik. A másik nem szól, nem kérdez, de érzem, hogy huszadszor is vissza kell mennem hozzá, mert még mindig nem az igazi a munkája. Nem hiszem, hogy innen bárki kipihenten menne haza. Fáradtan veszem a könyvet a kezembe, tanulni is többet kell, mint amire számítottam. Mégsem szeretném feladni. Sőt, szeretnék még egyéves technikus kiegészítő vizsgát tenni. O Leveleki Istvánnét és egy munkatársnőjét még ma is úgy emlegetik a ruházati szövetkezetben, hogy ők voltak ketten az első fecskék. — Mit jelent ez? — Azt, hogy egy szép napon összebeszéltünk Szentmiklásinéval és elmentünk a szakmunkásképző iskolába. Megkérdeztük, hogy belőlünk is lehet-e még szakmunkás? Merthogy nem voltunk már húszévesek, sőt Kondor Sándorné a kétszer húsznak utána lehetett volna számolni. Mondták, hogy hat hónapig járni kell a foglalkozásokra, aztán vizsgadarabot készíteni, s végül vizsgázni. Ha csak ennyi az egész, gondoltam, szakmám lesz. De mikor megmondták, hogy 15—17 éves gyerekekkel fogunk együtt tanulni, vizsgázni — abba belesápadtam. Legjobb volna visszalépni. Mégis maradtunk, sőt fejenként ötszáz forintot fizettünk ki azért, hogy tanulhassunk. A mostaniaknak már a szövetkezet fizeti a hozzájárulást. — Mi volt a legnehezebb? — Azt tudomásul venni, hogy a kamasz gyerekekkel együtt fogunk beszámolni, velük mérik össze a szakmaismeret, a 6zakrajz- tudást. Egy zakót vittem vizsgadarabnak, abba kapaszkodtam. Mert valljuk be, mi nők nehezebben szánjuk rá magunkat, s ha igen, még akkor is nagyobb az idegesség, az izgalom, a félelem. — Hogy fogadták otthon, hogy a mama iskolába jár? — Mind a négyen egyszerre vizsgáztunk. A lányom a gimnáziumban, a fiam velem egyszerre kapta a szakmunkás-bizonyítványt, ö esztergályos, én férfiszabó lettem. A férjem akkor végezte a nyolcadikat. Okos munkaszervezéssel elosztottuk az időnket — jusson mindenkinek könyvekre is. A család lendített rajtam, mert nem mást, magamat kellett meggyőznöm. Hogy ne szégyelljek ennyi idős fejjel iskolába járni. Mindenkinek ajánlom, hogy tanuljon, ha mást nem, az én példámból: én azóta vagyok igazán elégedett ember. O Kondor Sándorné anyagkönyvelő, a MEZŐGÉP gyáregységének üzemgazdasági csoportvezetője alaposan rácáfol arra a fogaNótin Jánosné lomra, ami a könyvelőkről, a névtelen, szürke emberek ezreiről a köztudatban él. Immár nyolcéves könyvelői gyakorlattal vallja, hogy ez is színes, érdekes munka. Csak az a lényeg, mondja, hogy az ember értse, amit csinál. — Mi a szép benne? — Amikor ide kerültem, s láttam a temérdek papírt, az engem is elborzasztott. Aztán rájöttem, hogy az érettségi ehhez igen-igen kevés. Kétéves közgazdasági kiegészítőre jelentkeztem, Mátészalkára. Ügy tudnám a tanulás eredményét összefoglalni, hogy hozzásegített észrevenni a sokszor lélektelennek tűnő munka mindennapi értelmét. Egy vállalat nyereségessége-veszteséges- sége, igaz, nem múlik rajtunk, könyvelőkön. De hogy rendszeresen felmérhető, ellenőrizhető, számonkérhető legyen a múlt és jelen, abban már van szerepünk. — Ügy hallottuk, ezt az iskolát újabb követte. •% — A másik már egészen más jellegű Erdélyi Józsefné volt. A marxista középiskoláról van szó, amire ritkábban kerül úgy az ember, hogy feltétlenül ez a célja. Engem is kijelöltek — és vállaltam. Nem akkora lelkesedéssel, mint a másikat. Utólag visszagondolva mégis jó Volt. Valami kényszerített lépést tartani a napi politikai eseményekkel. Mert közben megszületett Editke, s azt egyetlen asszonynak se kell magyarázni, hogy a nyolc óra és a gyereknevelés, meg ,a családi teendők után egy újságot elejétől végig elolvasni meredek dolog. — És most, hogy a kislány már iskolás nagylány lett? — Ma még elég, amit most tudok. De ki tudja, meddig elég? Szeptembertől — ha sikerül — újra beülök az iskolapadba. Mérlegképes könyvelői tanfolyamra készülök. Most már lesz rá időm, mert a lányom egyre önállóbb, a férjem pedig leveszi a vál- lamról a háztartás gondjainak egy részét. o Erdélyi Józsefné cipőfelsőrész-készítő a cipőgyári modellérián, jelenleg egy ötpáras kontramintást készít. Hosszú utat tett meg attól, hogy belépett a cipőgyár kapuján szakma nélkül, addig, hogy ma a modellrészleg dolgozója. Négyéves gyakorlat után jelentkezett a gyár felhívására: szeretne szakmunkásvizsgát tenni. Azóta — ugyancsak munka mellett — leérettségizett. Közben egy sereg társadalmi funkciót is betölt és két gyermek anyja. — Hányadik műszakban tanult? — Számoljuk ki. Nyolc óra itt benn. A második műszak a családé. Vásárlás, vacsorafőzés, két gyerekre mindennap van mosni- való, a lakásban soha sincs vége a hálátlan házimunkának. Ebből a másodikból is elveKádár Gyuláné szék, mert elvállaltam néhány megbízatást. Ezeket csak elsorjázom: Hazafias Népfrontelnökségi tag vagyok, a szakszervezetben ifjúsági felelős, a pártszervezetben alapszervezeti csoportbizalmi, a járásbíróságon népi ülnök. Ami ezek után marad, az az én időm.' — Hogyan telik el egy átlagos napja? — Korán kelek, mert megszokta a család. hogy a reggeli már készen van, mire felébrednek. Útnak Indítom a gyerekeket az iskolába, fél nyolcra jövök dolgozni. Ötkor végzek, s úgy intézem a délutáni dolgaimat, hogy lehetőleg ne érezzék a gyerekek: elfoglaltságom miatt nem tudom kikérdezni, mi újság az iskolában? Vacsora után a gyerekek azonnal lefekszenek, nálunk nyolc órakor vége van a napnak. Utána jöhettek a könyvek, hogy az iskolában ne kelljen magyarázkodni; miért nem készültem. — Megvan a szakma, az érettségi. Tervez-e még valamit? — Tulajdonképpen már megelégedhetnék ennyivel. De ha visszagondolok; megelégedhettem volna azzal is, hogy volt egy jó munkahelyem, elég jó keresetem, szép családom. Talán, ha nem kezdem el a szak- munkás-tanfolyamot... De azóta egyre jobban érzem, mennyi minden van még, amit meg kellene ismerni, tanulni. Van, aki megkérdezi: miért kell még egy papírral több? Szerintem a papíron bármi lehet, a bizonyítvány bármiről szólhat, ha nincs gyakorlati értéke. Engem érdekelt, amit tanultam. Ami most hiányzik, az a politikai tájékozottság. Szeptembertől marxista középiskolába megyek. ★ Asszonyok vallottak munkájukról, tanulmányaikról, előbbrejutásukról, terveikről. Refrénszerűen visszatért valamennyiüknél az asszony változatlan főszerepe a családi tűzhely körül. Emellett igyekeztek lépést tartani a korral. Az egyik könnyen tanult, a másik kínlódva, az egyiknek a hat hónap több erőfeszítésébe került, mint a másiknak az érettségi. - Egyikük az áhított gyermekről mondott le az iskola kedvéért, a másik azért várt az iskolával, mert előbbre valónak érezte anyai szerepét, s vannak, akik ezt összekapcsolták. Igyekeztek számtalan szerepüknek megfelelni. Mindenre jutott idejük, mert úgy akarták. Szöveg: Baraksó Erzsébet Fotók: Gaál Béla KM ' 1977. júilus 17.
