Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. június 18. Nem kegy J ön az elnöki meghívó: „Termelőszövetkezetünkben megrendezik az öregek napját..Az újságíró előre tudja, mivel ünnepelnek. Néhány szavas megemlékezés, egy tányér gulyás, egy rántottszelet és a borítékban 3—400 forint. „Örülnénk, ha kijönne az alkalomra a tisztelt szerkesztőség és esetleg képen is megörökíthetnék ezt a nem mindennapi eseményt, amelyhez hasonló nyolc éve volt utoljára községünkben ...” Első látásra örülök a meghívónak, hiszen a szövetkezet nyugdíjasai, járadékosai valóban megérdemlik, hogy megemlékezzenek róluk. Az a 10—20 ezer forint — amit erre a célra áldoznak — nem is mehetne jobb helyre, mint azok köszöntésére, akik ott voltak a közös gazdaság vajúdásánál, ringatták a tsz bölcsőjét, a kasza, kapa nem is régen volt világában adták oda erejüket, egészségüket. A máért. Ősi igazság: az öregek tisztelete nem csupán az idős nemzedékekért való. A fiatalabbi generáció közvetlen és jól felfogott érdeke is, hogy tisztelje a kort. Talán elsősorban a fiatalabbaké, a mai harmincasoké, negyveneseké. És nemcsak azért, mert ők következnek a sorban, mert majd őket is így köszöntik egykoron. Persze igaz, hogy a magunk későbbi megbecsülését csak akkor várhatjuk a tizen- és huszonévesektől, ha ugyanezt látják ma tőlünk. De ne folytassuk az eszmefuttatást. Válaszoljunk is mindjárt a magunk feltette kérdésre: kegy-e, ha egy falu termelőszövetkezete nyugdíjasnapot rendez? Az írás címéből is világos az újságíró véleménye, nem az. Vannak — talán még nem sokan, s talán nem is elvi meggondolásokból vezetve —, akik már ráébredtek e kérdéskör fontosságára. Van szövetkezetünk, ahol a vezetőség évente másfél milliót fordít idős tagjaira. Pedig a pénznek ott sincsenek bővében, s minden évben egy új, nagy gépet vásárolhatnának ebből a másfél millióból. Mondhatnók, nem minden szövetkezet bírja el az ilyesfajta megterhelést. Mondják is jó néhány helyen. Még 6incs igazuk. Mégis azok teszik jól, akik az embert állítják az első helyre, aki nélkül nem sokat ér a gép és a technika, bármilyen nagy és nélkülözhetetlen is a szerepe. Az ember pedig — ha furcsán hangzik is — ott kezdődik, ahol a róla való gondoskodás véget ér. Érezheti-e jól magát az a 70 éves, akinek a fja, unokája azért hagyta ott a falut, mert nem becsülték eléggé? Vagy lelkesen dolgozhat-e a szövetkezetben az a fiatalember, akinek a nagyszülei a harmadik kérvényre sem kapnak kis tehénkéjüknek takarmányt? Vannak és egyre többen — mégpedig fiatal szövetkezeti vezetők — , akik felismerték az emberi bánásmód és a jó munka ilyen összefüggéseit, akik a nehéz körülmények között lévő gazdaság átvétele után nem a holt anyag, hanem az élő ember sorsát kezdték rendezni előbb. Nagyon egyszerű dolgokat műveltek: a fiataloknak szórakozási lehetőséget teremtettek, a középkorosztálynak lehetőséget adtak a tanuláshoz, kedvet a munkához, az öregeknek minden gondja-baja a tsz hivatalos ügye lett. Szociális előadót is alkalmaznak, fizetnek csak azért, hogy rendszeresen látogassa a nyugdíjasokat, hogy ne legyenek télen apró tüzelőgondjaik, hogy beszélgessenek a közös dolgairól, hogy segítsenek megművelni a háztájit, eladni a kertben termett 2—3 mázsa almát. Nem történt csoda ebben a faluban sem, csak éppen megváltozott a légkör és alaposan megjavult a gazdálkodás. Visszatérve az írás elején említett meghívásra, amely az öregek napjára invitál, azt mondhatom, tulajdonképpen örülhetünk az ilyen ünnepségeknek. De... Csak akkor, ha ez a nap folytatása a többinek és nem pótolni akarja azokat. Nem csupán rendes ember, de bölcs ember is, aki nem a kirakatnak, hanem g szigorú valóságnak él, aki nem a forma kedvéért törődik másokkal. S bár példánk tsz-ekből való, mégis — egyformán érvényes igazság, íratlan szabály mindenütt, másutt is: az öregekkel törődni annyit jelent, mint törődni a saját jövőnkkel. A zért sem gyakorol kegyet az, aki egyszer egy évben elküld száz vagy kétszáz meghívót, mond egy szokványos tósztot, s még hálás tapsot is vár érte. Az ilyen ember kötelességének egy és a kisebbik részét teljesítette csupán. Végh János igazgatóval A vendéglátásról A Vágjunk a közepébe! Mit szólna Ön, ha ^ bemenne egy étterembe, ahol több a felszolgáló, mint a vendég és mégis megvárakoztatnák? — Felháborodnék. Korábban, amikor még csak mint vendég jártam néha az étterembe, magam is feldühödtem, ha negyedóráig észre sem vettek, hogy ottvagyok. A Ön most bizonyára nem tapasztal ilyet, mert a vendéglátó vállalat igazgatója. Mások viszont panaszolják, hogy Nyíregyházán úgy tűnik, a pincéreket nem is érdekli a forgalom. vei kicserélődtek az állóeszközök, .új gépeket állítottunk üzembe, — de ez nem jelentett mennyiségi növekedést, legfeljebb minőségit. Közben pedig az urbanizálódással, az idegenforgalommal, az étkezési kultúra változásával szinte ugrásszerűen nőttek a mennyiségi igények is velünk szemben. A Térjünk vissza az étkeztetésre, mert ez ^ mint említette, igen sok embert érint. Köztudott, hogy Önöknél jó ízű ételeket lehet kapni, néhány specialitásuk is van már. Elég sokan teszik szóvá viszont, hogy szemmel láthatóan csökkennek az adagok, ugyanakkor érezhetően emelkednek azok árai. Miért van ez? — Ez azért túlzás, bár gondok itt is vannak. Amikor már „hivatalból” is a dolgok, vagy közelebbről a tálaló lengő ajtaja mögé is nézhettem, akkor értettem meg: nem csupán és nem elsősorban a kényelem, vagy a közöny az oka, ha késik a felszolgáló. Bár az utóbbi években sok minden történt a fejlesztés érdekében, de még ma sem ritka az olyan tálalóhelyiség, ahol, mint mondani szokás, csak lapjával tudnak közlekedni a felszolgálók. Sajnos, mint az élet sok területén, a vendéglátásban is nagyon szegény örökséget kaptunk. Amikor 1950-ben megalakult ez a vállalat száz fővel, akkor mindössze egy olasz kávéfőző gép és két fagylaltgép volt a birtokában. — ön most bizonyára arra gondol, mint sokan mások, hogy nyakló nélkül nyerészkedni akarunk. Nyílt kérdésre, őszinte választ illik adni. Ezért mondom, hogy a mi vállalatunknak is nyereséget kell felmutatnia. Eleget kell tennie az állammal szembeni befizetési kötelezettségeknek, fejlesztési alapot kell képezni és így tovább. Tehát mi ráfizetéssel nem dolgozhatunk. Mégis téves az a feltételezés, hogy mi esetleg tisztességtelen haszonra törekszünk. Tavaly például 207 milliós forgalmat bonyolítottunk hálózatunkban és ezután mindössze 1,4 millió forint volt a nyereségünk. Bizonyára jobb munkaszervezéssel, még takarékosabb gazdálkodással ez a nyereség valamivel több is lehetett volna, ám az arány azt is mutatja, nem tartozunk a nagy hasznot húzó vállalatok közé. 0 Ha már a múltba nyúlt vissza, engedje meg, hogy felemlítsem: korábban sok kiskocsma volt, ami tehermentesítette például a kávéházat. — Sok emberben még ma is él a nosztalgia az egykori kávéház iránt. Úgy hiszem, nem baj, hogy ma már nincs annyi kocsma a megyeszékhelyen. Ami a kávéházat illeti: a múltban az 20—30 törzsvendéget elégített ki csupán, a város kispénzű, dolgozó rétege messze elkerülte. Vagy ott volt a sóstói szálló, ami a legjobb szándékkal is kis vendég- fogadónak volt tekinthető, korszerűtlen szobákkal, egy lovardaszerű kaszinóteremmel. S még egy adat: a régi Korona étteremben naponta legfeljebb 200 ember ebédelt, most viszont egy csendes napon is minimum 600 főnek kell tálalnunk délben. A Ha már a számoknál tartunk, mivel tudná jellemezni a vállalat mostani helyzetét? — Alakuláskor 10—12 üzletben százan dolgoztak, ma kilencven üzletben 1200 dolgozónk gondoskodik a vendégek lehető legjobb ellátásáról. Egyik legfontosabb feladatunk a közétkeztetés. Jelenleg üzemi és előfizetéses étkeztetésről gondoskodunk, több jelentős üzembe, intézménybe hordjuk naponta a nálunk készített ebédet. Naponta 10 ezer állandóan' nálunk étkezőt tartunk nyilván és körülbelül ezerre tehet» azoknak a száma, akik vendégként vagy átutazóban kérik nálunk az étlapot. Talán felesleges részletesen bizonyítanom, milyen nagy munkát jelent ez dolgozóinknak. Hozzáteszem, tanácsi segítséggel és saját erőből 1971 óta sokat javultak munkakörülményeink, de még most sem mondhatjuk el, hogy minden feltétel adott. Ebben egyetértünk, hiszen magunk is tapasztaltuk, hogy korábban mintha megfeledkeztek volna a vendéglátó-hálózat fejlesztéséről. — így nem értek egyet a megfogalmazással. Szerintem 1970 előtt sem feledkeztek meg az illetékesek a fejlesztésről, inkább az az igazság, hogy sokkal fontosabb dolgokra kellett — és kell még ma is — a pénz itt a mi megyénkben. Ahonnan 30 ezren ingáznak, ahol először munkahelyet, kereseti lehetőséget kellett teremteni, aztán lakást,, utat, orvosi rendelőt, ott nem lehetett elsődleges feladat elegáns szállodák, éttermek építése. Amikor megérett a feltétel és egyre szorítóbb gonddá vált a vendéglátás, akkor nem sajnálták a súlyos milliókat. így épülhetett az új Szabolcs Nyíregyházán, a Szat- már-szálló Mátészalkán; fiatalodhatott meg a Krúdy-szálló Sóstón, létesülhettek éttermek az új lakónegyedekben és korszerűsíthettük az elavult boltjainkat. . De azt mondta, hogy mindezek ellenére még ma sem rózsás a helyzet. — Mondtam, mert ez is az igazsághoz tartozik. Még a jelentős előrelépést hozó fejlesztéseknél is szükségmegoldásokra került sor. Például ma már az új Szabolcs is szűknek bizonyul. Vagy említhetem a mátészalkai szállodát, ahol nincs egy fürdőszobás vendégszoba sem, ahol a recepcióban van a bárpult, s a vendégeket csak egy nagyteremben tudjuk kiszolgálni. Most alakítunk itt ki tíz zuhanyozófülkét... Ez a dolog egyik oldala. A másik gond az, hogy bár 1974 óta jószeriA Ez valóban meglepő. Mégis engedje meg, ^ hogy közbevessem: a vendéget nem a milliók érdeklik, hanem az, hogy ami tavaly még 12 forint volt, azt miért adják az idén 14 forintért, vagy még többért? — A kérdés jogos, hiszen az embereket legközvetlenebbül és mindennap az érinti, mennyit kell kiadniuk a pénztárcából az ebédért vagy a vacsoráért. Jól tudjuk ezt mi is, hiszen az életszínvonal-politika a mi munkánkban mindennap kifejeződik. A példánál maradván: nem szabad kifelejteni aszá- mítgatásból, hogy egynéhány központi árrendezés — mint például volt tavaly a húsáremelés — bennünket sem kerül ki. Nekünk is drágábban adják a rövid karajt vagy a belsőséget, tehát ennek valamiképpen mutatkoznia kell az étlapon is. Aztán tovább: ha rossz a termés zöldségféléből, a kereslet-kínálat törvényei nálunk is lecsapódnak. Csak közbe vetem, hogy minden olyan árrendezésnél, amely a dolgozók széles rétegét közvetlenül érinti, az állam a költségvetés terhére visszatérítést ad. így volt ez a húsárak emelésekor is. Mármost furcsa dolog volna, ha az étteremben újabb dotációt nyújtana az állam, mivel a mi vállalatunk állami vállalat. A Ez logikus, meg is értik az emberek. w Most már csupán arra kíváncsiak, kik és miféle szisztémával alakítják Önöknél a napi árakot? — Vártam ezt a kérdést. Nálunk árterv szerint dolgozunk és minden osztályban meg van az árkalkuláció maximuma. Mind az ártervet, mind pedig az árkalkulációt meg kell küldeni felettes szervünknek, a megyei tanács vb kereskedelmi osztályának, ahonnan ezt helyi ellenőrzés után továbbítják a Belkereskedelmi Minisztériumba. Tehát kizárt dolog, hogy mi partizánkodjunk az árakkal. Első fokon a megyei tanács, országos szinten pedig a minisztérium ellenőrző munkája a garancia arra, hogy indokolt és reális árakkal dolgozzunk. Még valamit ehhez: amikor az ártervet készítjük, abban rögzítjük, hogy minek kívánjuk emelni az árát. Ugyanígy kell kimutatnunk, hogy mely áruknak és szolgáltatásoknak csökkentjük a díját. Tudniillik — a központi árrendezésen kívül — a mi „házi” árkalkulációnk végeredménye csak nulla lehet. Tehát amennyivel emelünk, annyival kell csökkentenünk. A Ne vélje akadékoskodásnak, hogy meg- ^ kérdezem: ellenőrzik azt is, hogy lent, az éttermekben megtartják-e az ártervet, az előírt kalkulációt? — Általában és túlnyomórészt igen. De előfordul, hogy nem. Külön csoport rendszeresen és alaposan ellenőrzi ezt a munkát és nem vagyunk szégyenlősek, ha szabálytalansággal találkozunk. Tavaly például a figyelmeztetéseken, a fegyelmiken kívül négy embert elbocsájtottunk büntetésként, de volt rá eset, hogy büntető eljárást kezdeményeztünk az igazságszolgáltatásnál. Volt példa arra is, hogy már eleve a mi árkalkulációnkat kérdőjelezték meg felettes szerveink. Ez persze elenyésző része az ármunkának, s ne vegye dicsekvésnek, ha azt mondom, túlnyomó- részt e téren sincs problémánk. A Ha már az áraknál tartunk, hadd ves- w sém fel, hogy viszonylag kevés Önöknél az olcsó áru. Arra gondolok, hogy például miért nem lehet Önöknél egyszerű * paprikás krumplit kapni, olcsó kolbász- szál? — Ha nem lehet kapni, az baj. Tudniillik minden osztályba sorolt éttermünkben kötelező az olcsó menü, ezenkívül ki kell szolgálni a vendéget, ha paprikás krumplit, vagy lapcsánkát kér. Bisztróinkban egyébként mindennaposak az egytálételek. A Tavaly Szegeden betértem egy kis ven- w déglőbe, ahol minden egytálétel ára 10 forint volt. Úgy is hivták ezt ott, hogy „Tízforintos étterem”. Mi a véleménye erről? — Szimpatikus ötlet, megígérhetem, hogy valami hasonlót mi is hamarosan csinálunk. Én is tudok ilyen példát mondani. Sok város megirigyelné, ha olyan süteményesboltja lenne, mint amilyen nekünk van, ahol a saját készítésű süteményt csaknem önköltségi, reklámáron adjuk. Évente több mint húsz alkalommal rendezünk bemutatót és vásárt csökkentett áron, ezáltal tavaly például csaknem 100 ezer forint haszonról mondtunk le, ennyivel ajándékoztuk meg a vevőinket. Aztán másik érdekesség: adunk mi zsíros kenyeret is, ha kér a vendég. így például a Kolumbiában rendszeresen felszolgáljuk. A Korábban tetszetős volt, hogy egyik- w másik étteremben rendszeresen hol halászlé, hol hurka-kolbász vacsora volt. Miért szűnt ez meg? — Mondhatnám azt, hogy azért, mert nincs rá igény. De inkább az az igazság, hogy nem jó a mi vállalati propagandánk, nem tudunk mi még igazán reklámot csinálni, felkelteni az érdeklődést. Erre mindenképpen nagyobb gondot kell fordítanunk a jövőben. A Több mint ezer dolgozójuk van. Meg- w felelő képzettséggel rendelkeznek? — Egyre több jólképzett szakemberünk van. Most már jó körülmények között, a kereskedelmi oktatási központban képezhetjük az utánpótlást. Töljb fiatal, tehetséges felszolgáló érettségi után főiskolát végzett, vagy oda jár, ők már vezetői megbízatásnak is eleget tudnak tenni. Mégis azt mondom; nem állhatunk meg, hiszen a vendég mindig a felszolgáló után ítéli meg az egész vállalatot. Tavaly a vendéglátó főiskola diákjai „tesztelték” a vállalatot, s nemcsak próbavásárlásokat végeztek, ételmintát vettek, hanem a dolgozókat is figyelték. Tehát tudományos igénnyel akarjuk mi a munkát és az embereket szervezni, s elérni, hogy a vendég valóban jól érezze magát. Gépesítjük az ügyvitelt, tehermentesítjük a boltok, vezetőit, hogy még jobban oda tudjanak figyelni nemcsak a választék bővítésére, hanem a felszolgáló öltözékére, modorára is. A Indokolt ez, hiszen a felszolgálók köz- w tudottan jól keresnek. — A borravalóval együtt, ami bizonytalan. Nálunk alacsonyak az alapfizetések, ezért rendkívül fontos jól odafigyelni a bér- fejlesztésre. Elsősorban a szakácsokéra, a konyhai kisegítő személyzetére, akik a jelenlegi körülmények között nagyon megterhelő munkát végeznek. Most a műszakpótlék valamit lendít rajtuk, mi pedig a vállalati fejlesztésnél elsősorban ezeket a dolgozókat igyekszünk anyagilag is jobban megbecsülni, mert bár ők a háttérben mozognak, de munkájuk nélkülözhetetlen. A Nyíregyházán kívül hol vannak még w jelen? — Mátészalkát már említettem. Mostanában tárgyalásokat folytatunk Nyírbátorral, ahol bár az ÁFÉSZ épít vendéglátókombinátot, de a nagy idegenforgalom miatt mi is segíteni szeretnénk ételbár és más helyiség kialakításával. Negyedik városunkban, Kisvárdán jelenleg nincs boltunk és tervünk sem a fejlesztésre. Saját fejlesztési alapunk rendkívül terhelt, így csak arról lehetne szó, hogy Kisvárda erősen besegítene például helyiség kialakításába. Úgy tudom,, itt is az ÁFÉSZ igyekszik megoldani a gondokat. Jelentősebb fejlesztés csupán a régi Szabolcs felújítása lesz. Q Köszönöm na interjút. Angyal Sándor rVasárnapi UNTERJÜ KM
