Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. június 5. Kizárás A szakközépiskolát végzett K. I. esztergályost kizárták a szocialista brigádból. Azért, hogy versenyben maradjanak az ezüst fokozatért. Ebben a sok kérdőjel mellett „csak” az a meglepő, hogy — mint hallottam — nem a brigád akarta így. Nem önszántukból döntöttek. Rábeszélték őket. Az üzemvezető javasolta a kizárást. Ö viszont feljebbvalójára hivatkozott. Annak volt az ötlete, miután az üzemvezető elmesélte neki, hogy gondban vannak K. I. miatt, aki valamilyen hibát követett el. Így oldották meg a „gordiuszi csomót”. Most már értékelhető a brigád, talán még az ezüstplakett is dukál nekik — egy ember, egy jókezű, talán kicsit vétkes fiatal szakmunkás kizárása árán. Arra senki nem gondolt, vajon hogyan érintette a felületes döntés K. I.-t? Hosszúra nyúlna elmesélni, valójában milyen gyerekes dolog miatt került „feketelistára” a halk szavú fiatalember. Lényegében az történt, hogy egyik este szóváltásba keveredett a munkásszálló portásával. Írásbeli figyelmeztetés lett a vége. Ilyen ügyekben járatlan lévén (ez volt első esete!), nem fellebbezett. A tapasztaltabb szakik, köztük a vezetők is megnyugtatták, hogy nem olyan ügy ez, aminek valamilyen hátrányos következménye is lehetne. K. I. megnyugodott. Csakhogy amikor szóba került, hogy értékelni fogják a brigádok vállalásait, egy „nagyokos” ügyet csinált az írásos figyelmeztetésből. A brigád kizárását okozó pont lett belőle. A fiatal szakmunkást életének első nagy csalódása érte. Nem tudja magának sem elfogadhatóan megmagyarázni, miért történt, ami történt. Ez lenne a szocialista brigád? Nem lehet a mozgalom célja, hogy amikor a legnagyobb szüksége lenne a segítségükre, akkor fordítanak neki hátat. Nem hittek talán neki? őszintén elmondta pedig, ami történt. > Sokasodnak a kérdőjelek. Néhány száz forintért? Az elismerésért? Az ezüst fokozatért tették? Mindez többet érhet egy embernél? Nemcsak K. I. kérdései ezek. Legutóbb, a szocialista brigádvezetők országos tanácskozásán is sokan és sokat beszéltek a mozgalomban fellelhető formalizmus veszélyeiről. Arról, hogy nem lombéiban nevelt, steril embereknek találták ki a mozgalmat. Helytelen lenne várni, hogy csupa angyal kerül a szocialista brigádokba. Ha csak ilyen szelektálás révén lehetnének tagjai emberek a brigádoknak, vajon miféle célt tűzhetnének maguk elé. Hibátlan emberek nincsenek! Az emberi jellemeket formáló kohókra, a szocialista brigádokra azért is van nagy szükség, hogy szocialista típusú munkássá gyúrjanak olyanokat is, akik esetleg más kollektívákban elkallódnának. Sok olyan fiatal munkás van, mint K. I., akik már az új társadalom időszakában születtek. A mi neveltjeink. Felelősek vagyunk értük. Felületes megítélések, jogtalan büntetések miatt meghasonulhatnak önmagukkal, eltávolodhatnak céljaiktól, a mozgalomtól, vagy félreértik ánnak nemes rendeltetését. Szégyenkeznie kell. Erre ítélték. Ki akar lépni első vállalatától, melyhez munkás életét kötötte. Nem tudom, gondoltak-e minderre azok, akik az írásos figyelmeztetést a kezébe adták?' \ Egy dolog izgat: a brigád. Miért nem álltak ki K.'I. mellett? Ettől még értékelhették volna teljesítményüket, s nem forgott volna veszélyben az ezüst fokozat sem. Tudták, hogy valójában semmi olyant nem vétett a fiú, amiért kizárásra ítélték „felülről”. Csak velük mondatták ki a válást K. I.-től. Vagy mégis többet érne néhány száz forint, mint egy ember? dr. Barth a Sándorral az Ötvenesekről Szokatlannak találja-e. ha most megkérdezem Öntől: hogy van? — Nem találom szokatlannak. És köszönöm kérdését, nagyon jól érzem magam. Azok. akik az ikszeken már túl vannak, nem tekintik közhelynek ezt az érdeklődést. Természetesen egymás között. És ha beszélgetésük során további kérdések és válaszok következnek, egyik sem banalitás. Nagyon is valóság van a sokszor sajgó derekat, a fáradó lábakat emlegető zokszó mögött. Eleinte furcsa volt hallani felnőtt emberektől a bátyámozást, meg a „Sanyi bácsit”. Szép felnőtt lányok kezicsókolomját is apró sóhajtással veszi tudomásul az ember. ^ Jelent-e mindez valami felriadást? — Feltétlenül jelent, még akkor is, ha a legtöbb ötvenes nem sokat meditál ezen. Tudomásul veszi a hamarabb érkező fáradtságot és hosszasabban készülődik neki egy- egy nagyobb feladatnak, holott azelőtt magabiztosan legyintett a komolyabb erőfeszítések előtt. 0 Sajátos testi és lelki tünetek ezek? — Minden bizonnyal. Az öregkor már egy kicsit ide veti az árnyékát. Pedig érett középkorúak vagyunk, az öregkor még messze van. Az átlagéletkor kitolódásáról beszélő statisztika: valóság! Helyesnek tartja-e ebben a korban valamiféle másfajta életfilozófia kialakítását? — Egyáltalán nem új dologról van szó. Az életmód maga: filozófia. A fiatalság jellemzőinek megőrzése, a hasznosan tevékeny életmód — ez talán a tömör recept. Ez egy kicsit ellentmondásosnak tűnik. Hogyan gondolja ellensúlyozni az ötvenesek által észlelt fiziológiai és lélektani jelzéseket? — Nem állítom azt, hogy nem kell törődni ezekkel a jelzésekkel. Csak annyira kell odafigyelni, amennyire rájöhetünk a jelzések valódi értelmére. Történetesen arra, hogy nagyobb gondot kell fordítani az egészséges életmódra. Egy-egy alapos orvosi vizsgálat nem árt ebben a korban. De a sokszor teljes összevisszaságban szedett gyógyszereknél többet ér a mértékletesség az étkezésekben, az egészséges mozgás (én a minden szombati szaunázásra, masszázsra is esküszöm). Ami pedig a tevékeny életmódot illeti: nemcsak testi, de szellemi edzésre is szükség van. Tagadhatatlan, hogy az ötvenesek szellemi teljesítőképességük magaslatán vannak. A megszerzett tudáshoz sok tapasztalat, „életbölcsesség” is járul. Az is igaz, hogy a szellemi képességek nem csökkennek a fizikai erővel egyenes arányban, az értelmi képesség nem öregszik, hacsak valamilyen kóros elváltozásról nincs szó. De mindezek ellenére a „recepthez” tartozik a szellemi aktivitás megőrzése. Magamon is tapasztalom, hogy az ötvenesek érdeklődési spektruma szélesebb és ez annál jobban szélesedik, minél több idő telik el. A nagyobb kedv az újságokhoz, könyvekhez — növeli a bölcsességet. Nyugaton most divatos „midlife crisis” emlegetni. Mi erről a véleménye? — Válság az élet közepén, erről van szó. Ott is fiziológiai, lélektani és társadalmi okok felsorolásával indokolják — és talán tudatosan fel is nagyítják ezt a válságot, amely néha jó „sztorikat” produkál a bulvárlapok hasábjaira. Kudarcot vallott középkorúakról van szó, akikről kiderül, hogy eddig még nem sikerült megvalósítani céljaikat, és ezután már az idő is ellenük dolgozik. A kudarcok után vagy a kapkodás, vagy az egykedvű beletörődés következik, fenyeget a feleslegesség érzése, lelassul a fizikai-szellemi aktivitás, a belső értékrend felborul. ^. Nálunk talán nincs hasonló példa? — Ezt nem állítom. Tunya és „vékonyszellemű” emberek, akik távol álltak fiatalabb korukban is az aktív hivatástudattól, nálunk is vannak, ötvenéves korukra rádöbbenhetnek arra, hogy bizony csaknem ..üresjáratban” ment el fölöttük az idő. Egy végtelenül megúnt foglalkozás csak a tulajdonuk és egy megúnt feleség. És felriadásukban megpróbálnak szabadulni vagy az egyiktől, vagy a másiktól. Kapkodva igyekeznek valamit még összekaparni, nem is mindig a becsület és tisztesség útján. Ügyvédi gyakorlatomból lehetne néhány példát hozni a fiatalabbak kedvéért elválók pereiből, a gáládul ügyeskedők ellen indított eljárásokból. Csakhogy ezekért nem a társadalom a felelős. A mi társadalmunkból adódó különbségek az ötvenesek esetében is más szituációkat teremtenek? — Ez természetes. A tudomány fejlődésével az egész világon egyformán hullott le a lepel az öregedés mechanizmusáról a molekuláris biológia szintjén. Ami más: az a környezet, maga a társadalom. A mi mai ötveneseink, a mai derékhad szerencsés indítású volt. Tizenévesek voltunk még, alig a huszadik év határán, amikor az ember Számára a legideálisabb környezel kezdett megszületni és velünk együtt, a kezünk nyomán vált mai társadalmunkká, az ember kiteljesedésének minden lehetőségével az igazi emberi jogok társadalmává. A Ebben a mai derékhadban Ön tevékenyen töltötte az évtizedeket? — Akárcsak ezer és ezer kortársam. És azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy sohasem éreztük magunkat feleslegesnek. Tennivaló mindig volt bőséggel, de a sikerélmény sem hiányzott soha. A munka iránti teljes odaadás iskolájában nőttünk fel. És ez nehéz, de nagyon szép iskola volt. Amit csináltunk, az ma már szinte történelem. És mi is e történelem szereplői voltunk és vagyunk. Én magam 1945 márciusában léptem be a kommunista pártba és a nyíregyházi második kerület pártszervezetében kezdtem el dolgozni kultúrfelelős és propagandistaként. 1947-től a városi pártbizottság káderese, majd propagandistája voltam Pálíy Ernő városi párttitkár „keze alatt”. Szép és harcos évek voltak. Harc a hatalomért, a dolgozó emberek új társadalmáért. Kemény munka a gazdasági alapok megteremtéséért, újjáépítés, államosítás, a termelés szervezése. És mindenkor az emberek sok-sok problémájának megoldása. A Emlékszem, nagyon sokan keresték fel akkor Önt gondjaikkal, bajaikkal. — Igen, sok embernek segítettem. És nagyon örülök ma, hogy ezt nem felejtették el. Rengeteg ismerős köszönt ma is, nagyon sokan emlékeznek „Hosszúbartára”, és remélem, nemcsak azért jegyeztek meg jó emlékezetükben, mert egy kicsit hosszúra nőttem. Mindig vonzott az olyan pozíció amelyben emberekkel kellett foglalkozni. Nagy öröm volt számomra, hogy azoknak, akiknek szükségük volt rám, mindig segíthettem. Ez az életprogramja nyilvánvalóan ma sem változott? — Természetesen nem. Egyszer s mindenkorra elköteleztem magam az emberek szolgálatára. Pártmunkásként, később különféle beosztásokban „tartottam” ezt a szolgálatot. Több mint másfél évtizedig egy ipari vállalat munkaügyi osztályvezetőjeként dolgoztam' a termelőmunkát végző emberek közvetlen közelében. Levelező hallgatóként végeztem el a jogi egyetemet és már hosszú évek óta jogászként dolgozom. A Ügyvédi gyakorlata során találkozik-e a középkorúak gondjaival? — A polgári peres ügyek közül talán a kártérítési perek tapasztalatai azok, amelyek figyelmeztetnek valamire. Az egyik dolog az, hogy többségben vannak például az üzemi balesetet szenvedettek között a középkorúak, mégpedig olyan kialakult helyzetben, hogy a jogos kártérítésért sokszor kell kemény harcot vívni a kibúvókat kereső vállalatokkal. A Ön szerint a munkahelyek légkörében w van valami, ami hátrányos a közepkorúakra? — Ilyen kiemelten talán nem lehet általánosítani. Ahol a munkahelyi demokrácia körül bajok vannak, ott a problémák sorába komplexen beletartoznak a középkorúak, az ötvenesek és az ennél idősebbek, a közvetlenül nyugdíj előtt állók és — a nyugdíjasok problémái is. De úgy hiszem. ez egy másik interjú témája lehetne. Annyi kétségtelenül megállapítható, hogy a munkahelyeken nem igen kategorizálnak életkor szerint. Bár az ifjúságról — éppen az ifjúságpolitikai határozat nyomán — több szó esik, az idősebbek sajátos, éppen az életkorukból fakadó problémáiról annál kevesebb. Nem várható el, hogy a munkahelyek vezetői mindenkor pszichológusként, netán gerontológusként „lelkizzenek" az öregedő dolgozókkal. De mindenképpen nagyobb figyelmet, több törődést érdemelnek. A Eszerint nem tartja elegendőnek a törzs- gárdatagsággal járó elismerést? — Nem csupán erről van szó. Az embernek kell mindenkor a középpontban lennie, minden összefüggésében és minden helyzetében. Nemcsak vezető és beosztott, de mondjuk fiatal és idősebb dolgozó viszonylatában is sokszor elhangzik, hogy „nézd csak. a vén rigolyás már megint kukacos- kodik”. Vagy legyintenek egyet, hogy „hagyd rá, bántja a klimax”. Pedig a legtöbbször egyáltalán nem műtyúkszem az, ami az idősebbeknek sajog. A Nem gondolja, hogy inkább valamiféle nemzedéki ellentétekről kellene itt beszélni? — Nem lehet ilyen irányba „kihegyezni" a problémát. A mi korosztályunk zöme tisztában van helyzetével. És természetesnek tartja az utána következő fiatalabb korosztályok törekvéseit. Sőt mi több: jó apaként adja át tapasztalatait. Inkább a féltés az, ami megszólal benne, ha a fiatalabbaktól hánya- vetiséget, nemtörődömséget lát. Mindannak a féltése, amit kortársaival kemény munkával elért és amiért még mindig teljes odaadással dolgozik. Alapossága, akkurátussága, kifejlődött bölcsessége nehezen tűri el a he- behurgyaságot. Azt hiszem, összegezésül bátran kimondhatom kortársaim nevében is: becsülen- dők a derékhad tavgjai minden esetleges „be- szúródásukkal” egyetemben. Bölcs tanácsaikra, alaposságukra, alkotó erejükre nagy szükség van és lesz még sok évig. Ön szerint van-e még mindig határozott cél az ötvenesek előtt? — Frázisként hangzik talán, de nem az: cél nélkül élni nem lehet. A mi céljaink kialakultak, határozottak és változatlanok. És itt nem elsősorban a személyhez, a családhoz kapcsolódó célokról van szó. Azokat erre az időre általában már elérte az ember. Stabil család, felnőtt gyermekek, unokák. Lakás, egy kis hobbykert valahol, az autó sem luxus ma már. Én is úgy vagyok vele, mint minden bizonynyal sok más kortársam: amiből van, minek kellene hajtani még egy után? Marad a teljes energia a hivatásra, arra, hogy amíg erejéből telik, alkotó munkát végezzen az ember. ^ Vajon minden kortársa így gondolkodik? — De szép lenne, ha így lenne! Beszéltünk már azokról, akik életük ötvenedik éve után döbbennek rá arra, hogy bizony sok minden nem sikerült. Csak éltek, „voltak" lagymatagon egyik napról a másikra. Ha annyi bölcsesség ragadt rájuk, hogy ezt „felfedezzék”, még mindig nem elérhetetlenek az álmok. Pánik, kapkodás nélkül. De van még egy másik típus: az örök „kapargató kurták", akiknek soha semmi sem elég. Ha házuk van, másik kell a gyereknek. Ha autójuk van (amit eddig is sűrűn cseréltek), legyen még egy, akár az unokának is. Ha víkendház van, legyen a legszebb, a legdrágább kerítése. Ha lúd, akkor legyen a legkövérebb. Aztán ezeket az „ambíciókat" egyszer csak kettétöri a szívinfarktus, a kiverekedett másodállásokat, mellékmunkákat, titkos fusikat eltörli egy idegösszeomlás. Mert bármennyire is mondjuk magunkról, hogy álljuk még a sarat, az erőnkkel élni kell, de visszaélni nem szabad! A Gondolt-e Ön arra, hogy — már bocsásson meg ezért a kérdésért — mennyi van még hátra? — Azt hiszem ezt a kérdést is bölcsességgel kell elviselni. Nagy hiba lenne bárkinek is azon töprengeni ötvenévesen: mennyi van még hátra? Inkább azt csodálja az ember, hogy már mennyi elmúlt — és milyen gyorsan! Őszintén megmondom, szépnek tartom azt, ami volt. Nem tagadom meg azt, amit csináltam. Lehet, hogy sok mindent másképp tennék a mai eszemmel. Azt szokták mondani: ami volt, azt láttuk. Ami még előttünk van, azt majd meglátjuk. De persze tudatosan megyünk tovább. 0 Köszönöm az interjút. Pristyák József Wvasárnapi^ ^HVlTERJúj
