Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
1977. május 1. Q KM ÜNNEPI MELLÉKLET Az okos munka EGY ÍV, emlékműve CMTlßly összeköt A z új világgazdasági rend napjainkban /| gyakran emlegetett fogalom. Viták is folynak arról, hogy kialakításában milyen módon vegyenek részt a fejlett gazdaságú országok, és mi vár e munkában a fejlődő világra. Felkerestük dr. Szentes Tamást, a Marx Károly Közgázdaságtudományi Egyetem világgazdasági tanszékének tanárát, hogy tájékoztasson bennünket e folyamatról, a nemzetközi programokról és ezek alkalmazhatóságáról. — Az új világgazdasági rend kibontakoztatásának nemzetközi akcióprogramját 1974-ben az ENSZ VI. és VII. rendkívüli közgyűlése dolgozta ki. Ezt követte a nemzeti államok gazdasági jogainak és kötelességeinek kartája, amelyet az ENSZ 1974. decemberi rendes közgyűlésén szavaztak meg. Ezek a fejlődés sok részletét, célszerű irányait tisztázzák. E dokumentumok, s az ezekre épülő magatartásnormák a világgazdaságban tevékenykedők számára kétségkívül történelmi mérföldkövet jelentenek. Hiszen első ízben került átfogó kritika alá, most már nemcsak a marxisták részéről, a fennálló világgazdasági rendszer, a maga teljességében. Az új világgazdasági rend gondolata azonban sokkal korábban felvetődött már. így pl. U—Thant ENSZ-főtitkár egyik 1964-es beszédében. Az új dokumentumok azonban sok új pozitív elemet tartalmaznak. És ezekben a világgazdaság megreformálásának szükségességét, már azok is elismerték, akik korábban ellene voltak. Ez nagy fordulat. Ezek az új dokumentumok persze 1974-ben születtek, tehát az olaj és több más alapvető nyersanyag „árrobbanását” követően. Amikor is több fejlett tőkésállam tapasztalhatta a világgazdaság fennálló rendjének káros hatásait, feszítő ellentmondásait. — Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben felvázolható-e a jelenlegi és a korábbi időszakok fejlesztési törekvései közti fő különbség? — Nos, a fejlesztés első évtizede, a 60-as évek elejétől számítva átütő sikert nem hozott. A fejlődő országok gazdasági szintje nem közeledett a fejlett országok csoportjának színvonalához. Ebben az időszakban a fejlődő országok megsegítésének legfőbb eszközét szinte kizárólag a tőke „áttelepítésében” és a pénzügyi segélyekben, támogatásokban látták. A fejlődő országokba települő tőke, túlnyomórészt az úgynevezett működő tőke, tehát az olyan pénz, amely az elmaradott gazdasági országokban telepített gyár, vasút, bánya, vagy üzletház „képében” jelenik meg, — a dolog természetéből következően továbbra is jelentős mértékben e tőke tulajdonosait gyarapítja. Az ő érdekeiknek megfelelően alakítja a fogadó országok gazdasági szerkezetét. — A segély sem ér önmagában sokat. Hiszen itt az is a kérdés, hogy az adott ország mennyire „fogadóképes’*, a nemzeti kormány mire használja fel a segélyt, pontosabban, mibe fektetheti, milyen technikát, technológiát vásárolhat érte. Az élenjáró technikát esetleg azért sem vehetik meg, mert az adott ország gazdaságában hiányzik az ahhoz szükséges szaktudás. Lényegében tehát elmondható, hogy a fejlesztés első évtizedében az egyoldalú gazdasági függés felszámolása, a nemzetközi munkamegosztás szerkezeti módosítása és a fejlődő országok belső gazdasági, társadalmi átalakulásának gondolata, így együtt, kevéssé kapott még hangsúlyt. — A legújabban megfogalmazott és deklarált elvek között azonban, most már, így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben, ott szerepelnek az olyan lényeges követelmények is, mint például az az elv, amelynek értelmében az egyes nemzeti államok szuverén rendelkezési joggal bírnak saját természeti kincseik felett, és élhetnek az államosítás jogával is. — Ezek mellett az új világgazdasági rend eszméjének sarkalatosán fontos új tétele, a fejlődő országok iparosításával együtt, a technikai, technológiai együttműködés szabályainak kidolgozása és érvényesítése. Lényegében tehát a technológiai monopóliumok és a technikai függés felszámolásának gondolata. — Egy sor iparágat és technológiát áttelepíthetnek a fejlett világból a fejlődőbe, például különféle összeszerelő iparágakat, vagy a textilipart, vagy az élelmiszeripart, de ezektől a gazdasági különbségek nem csökkennek feltétlenül. Hiszen ezek nem alapvető ágazatok. Reális ez a veszély? — Természetesen. Az UNCTAD (a fejlődő államok nemzetközi szervezete) koncepcióiban is megfogalmazódott. E szerint a technológiai monopólium, a technológiai függőség megszüntetése feltételezi, hogy a fejlődő országokban is kialakuljanak az olyan iparágak, amelyek nemcsak átveszik, hanem termelni és fejleszteni is képesek a korszerű és a helyi adottságokhoz illeszkedő technológiát. Ehhez, kézenfekvőén, ki kell alakítani a korszerű fejlesztési, kutatási bázisokat is. — Az európai szocialista országok, hazánkkal együtt, évtizedek óta ezt a megoldást helyezik előtérbe: tehát a tudományos, műszaki, gazdasági együttműködés bővítését és elmélyítését a fejlődő országokkal, főként — ezen belül is — a szakemberképzésben nyújtva segítséget és általában a műszála tudományok átvételében. Hogyan tehető ez még eredményesebbé? — Ahhoz, hogy a kívánt eredmények megszülessenek, nem elég a szocialista országok, vagy az egész fejlett gazdaságú világ igyekezete, jóindulata, — a fejlődő országok belső erőfeszítése is nélkülözhetetlen, a belső gazdasági és társadalmi haladás. — A fejlődő országok csoportját persze nem szabad úgy tekinteni, mintha ezen belül nem léteznének különbségek. Valójában a harmadik világ országai között nagy eltéréseket találunk a társadalmi és gazdasági fejlettségi szintben, reformokra való hajlandóságban, és a technikai fejlődéshez rendelkezésre álló nemzeti adottságokban is. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tekintetében például, a harmadik világ első és az utolsó helyeken álló országai között, nagyobb a különbség, mint az USA és a harmadik világ vezető — többnyire olajban gazdag — államai között. Itt tehát sokféle érdek létezik s az új világgazdasági rendért valóban az egész világ progresszív erőinek munkálkodása szükséges. — Vagyis az új világgazdasági rend csupán világkereskedelmi reformokkal és garanciákkal aligha alakítható ki. A különbségek egyébként sem a kereskedelemben, hanem az anyagi javak termelésében fennálló eltérésekből születtek s a jelenlegi munkamegosztás mellett fenn is maradnának. — Pontosan így van, ezért az európai szocialista országok szakemberei, hazánk képviselői, a különféle nemzetközi fórumokon síkra is szállva ezen álláspontjuk érdekében, — a nemzetközi munkamegosztás szerkezetének és a fejlődő országok belső gazdasági-társadalmi struktúrájának gyökeres' átalakítását tartják az egyetlen olyan megoldásnak, amely valóban elősegítheti egy új világgazdasági rend létrejöttét. — Mindez tőkés alapon elérhető? — Ma már a világgazdaságban nemcsak a tőkésországok „játékszabályai” érvényesülnek, s bár ma még a világban a tőkés viszonyok vannak túlsúlyban, a világgazdasági kapcsolatok átlakításának folyamata — nemzetközibbé válása, korszerűsödése, az érdekek közeledése egymáshoz — elindulhat, előre is haladhat, de persze egyáltalában nem ellentmondások, sőt: nem vargabetűk nélkül. Gerencsér Ferenc Kissé kihívóan nézegeti magát a tükörben. A foncsort barnára vakította az iszap, mégis szépnek mutatja. Szoknyája kék, pettyes pontok szegik a szélét. ívesen karcsú a háta, mint egy lányé, kecses és magát kitartó, olyan mint Róza, aki nem hagyja magát. Két erős lábán betonflórharisnya. Bordái játékosan szépen kúsznak felfelé, lefelé. Ügy áll a vízben, mint tavaszi időt köszöntő, vízbegázoló süldőlány, kinek per- kálalsója villan a fényben. Parttól partig Híd ő, a Szamoson. Mondják becsi hídnak, mások angyalosinak, s van, aki angyali becsűnek nevezi. Mi a híd? — hangzik a kérdés, s felel rá hidász, falusi ember, kompresszorkezelő, diszpécser, raktáros, tanár és sofőr. Műtárgy. Közlekedést segítő. Százmilliós beruházás. Ütrövidítő. Közhasznú létesítmény. Ut folytatása a víz fölött. Egyenes, két part között. Egyenes, két part között. Két pont között a legrövidebb távolság. Pálya, amely összeköt. Összeköt embert emberrel, út lé- lélektől lélekig, összefűz falut és falut, tsz- majort és központot. Gyorsabb segítségével az út innen oda, hamarabb jutni temetésre és lakodalomba, boltba és iskolába, állomásra és országhatárra, udvarlásra és meccsre. Valami, ami összeköt. Megint építettünk valamit, ami közelebb hoz embert emberhez. Csodálatosat és modernet. Mi is lehet szebb, mint olyat teremteni, ami nem elválaszt, hanem közelít. Parttól partig, falutól faluig, országtól országig, földrésztől földrészig. Egy híd, egy mikrohíd a mindenség hidjai közül, egy valóság, ami jelkép is. Egymást metsző tengelyek Hívségesen tart a karcsú leányhát, állok a híd közepén. Egy technikai bravúr alkotta szilárd talajon. Pár hónapja még a hídpályák egymás felé mozogtak, hogy aztán vasfogakkal marjanak bele egymásba, elválaszthatatlant hozva létre. Állok a híd közepén, egy pontban. Jobbra-balra fut a stabil, az állandó, a csak anyagában-bensőjében mozgó, különben álló, terhet váró, mozdulatlan. Elöl és hátul fut a víz. A víz, amely mindig ugyanaz, s mégis percenként más. Herakleitosz mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Pontosan itt: nem nézhetsz kétszer ugyanabba a Szamosba. Mozgás és változás, az örök megmásulás tükre tehát előttem. Olyan ez, mintha egy koordináta közepére jutottam volna, ahol az ember, a teremtő, alkotó ember állandót húzott volna a mozgó fölé. Egymást metszik a tengelyek, s ebben a térben sűrűsödő pillanatban ott az ember örök kérdése és töprengése a változásról és örökről, arról, hogy a Szamos már akkor volt, amikor a hídról szó sem esett, sőt, amikor még hidak sem voltak. Abban és mégis másik Szamosban nézi magát a híd, és csak tudni, de nem érezni, a test benn remeg, mozog, rendeződik, él. Erő Mint paraszt citera húrját, úgy pengeti a szél a korlátot, muzsikál a híd, dalol a lány. Húrpengésre lombsusogás felel, víz- csobbanás rá a taktus. Könnyed, szép, s szinte várni, mikor kél táncra. De nem teszi, tart, észre sem véve a súlytalannak könnyűlő terhet, az embert. De milyen új brummazza hallik? Hat szörny kél útra, egymás mellett szorosan, mint a falanx. Súlya egynek 25 tonna. Megremeg a test. Erőszakot tesz rajta az erő. Jönnek a gépek, s a műszer mutatója lassan mozdul. Lassan, szinte alig láthatóan. A leányhát nem görbül. Az anyag belső rendje, az azt rendező emberi tudás kivédi a támadást. Mennek a szörnyek, elnyomják a citerapengést s túlérnek a hídon. Talán határa sincs annak, mit bír — mondja valaki. Egyszázötven tonna sem hajtotta meg a gerincét. Csak megremegett. És ekkor az öreg, aki mindennap kijött Tatá’r- falváról nézni, mint épül a híd, imigyen szólt: „Most már én is át merek menni kerékpáron rajta.” Mert mit is tudunk mi súlyról, erőről? Mit mond nekünk a tonna, a tíztonna? Saját súlyunk, s a néha emelni kényszerített a végső érték. A lábak a mederben tucat méterre süly- lyednek. Megvetik magukat erősen, vascsontvázuk betonhússal fedett. Mohón falta a zsalú az ezerköbméternyi anyagot, s így nőtt lentről felfelé erővé, mely tart fentről lefelé tartó súlyt. Emberi agyak, mesteri kezek, merészen álmodok, pontosan számolók, szorgosan lapátolok, döngetőgépet kezelők diadaloszlopai mind. Az ünnep Elkészültét virággal köszöntötte a galagonya, menyasszonyi fehérrel. Az irigyek üzenetét hozta a kikirics, az apró kékek híd- ruhaszínt öltöttek. A füzes barkája komolyak szürke ünneplőjét vette fel, s még a kidőlt odvas fa feketéje is tisztelgés előtte. Aztán a zöld, az ezernyi, a diadalmas, a haragos, a harsogó s lágy, a még barnával cimboráló, az estüstfátyolt bontó. Két és fél évvel ezelőtt, amikor csak hozzákezdtek, a sárgák, a bronzok, a hervadók köszöntötték, s néhány rőt mondott csak bíztató: „Jó kezdetet!” Aztán a gyalog átbaktató 365 méternyi lépése verte a taktust: kipp-kopp, mindennapra egy méter, ebből a csodából, ennyi az enyém, a tiéd, az övé, a miénk, kipp-kopp itt a hidunk, rajta végig vígan futunk. És jött a szénásszekér, csodálkozó lóval, ki látta magát az alacsony korláton át a vízben, s talán mélyen megbotránkozott: csak ennyi az egész? A főkötős néni csak ennyit mondott: Uram Isten! Akik építették, már elmentek innen. Naponta hetvenen voltak ők, a sokat tudók, a sokat építők, a sokat próbáltak. Hidászok, művet alkotó ácsok, legújabbat próbáló műszakiak. Az összeszokottak, kik már ismerik az anyag minden fortélyát, sírását, nyögését, a vas csikordulásának muzsikáját, egymás pillantását, a bolond víz szeszélyét. Csak azok maradtak, akik még szépítik és csinosítják, születésnapra öltöztetik öt. A hídnál is erősebb, az ember lassan elköltözik innen. Győzött változó és állandó fölött, megkötötte az anyagot, megteremtette az árnak ellenállót, a Szamos fölött ívelő új szivárványt. A munka újabb emlékműve született Szatmárban, a Szamos fölött, kit már most is lánynak becéz mindenki. Akiknek cél volt, átadják majd azoknak, kiknek eszköz lesz, tízezernyi szálat áteresztő, ösz- szefonó, sodró ívelés. Az lesz, aminek szánták: híd. Bürget Lajos (Gaál Béla felvétele)
