Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-29 / 125. szám

KM 1——(f

ÜNNEPI KÖNYVHÉT, 1977

z ünnepi könyvhét — a könyv ünnepe. Több Lh mint száz, erre az al- nalomra megjelent mű sorakozik a sátrak, pavilonok polcain, ki-ki kedve szerint válogathat közülük. Kulturális életünk kiemelkedő eseménye ezúttal is széles skálát kínál a klasszikus és új magyar irodalom alkotásaitól kezdve a világlírán át az ismeretterjesztő szakirodalomig és a könyvritkaságokig. Nagy érdeklődés kíséri az antológiákat. A Szép versek 84 költő legszebb darabjait gyűjti egybe, a Körkép 24 szerző elbeszélését közli, a Rivalda a múlt színházi évad drámáinak javát tartalmazza, hetedszer jelenik meg az Irószemmel, kilencedszer a szovjet írók antológiája, most Téli köd címmel. A vers- és drámakötetek, a mai magyar elbeszélések és regények, a klasszikus és modern külföldi szerzők művei, a történelmi, néprajzi, ismeret- terjesztő és művészeti témájú könyvek, a gyermekirodalom, valamint a jelentős politikai és szociográfikus könyvek alkotják a sort. Az új irodalmi felfedezéseket a mai magyar irodalom alkotásaitól reméljük — ebből a termésből válogatunk, s közlünk részleteket.

A vágányok között kiömlött egy tócsányi olaj, meggyújtják, az esőcseppek sisteregve forrnak a lángokon, de a munka nem áll meg.

— Az eső nem számít?

— Az eső? Itt télen is dolgoznak, mikor egyméteres hó lepi el a rakományt.

Az egyik kocsiból papírfát raknak át, felkapaszkodom az ütközőre, és nézem a munkát. A magyar kocsi falai mellé rönköket állítanak, megépítik a „koszorú”-t, az egész rakomány keretét, a többi fát fektetve rakják be, hosszúságuktól függően egy vagy két sorba.

— Milyen fát jobb rakni? A kicsit vagy a nagyot?

— Az egyméteres fa a legjobb, a kétméteres még elmegy, a három méternél hosszabb rönkökkel már sok a baj, akad olyan is, amelyik a százötven-kétszáz kilót fölözi.

Ketten emelik ki, egy embernek adják kézre, s az a magyar vagonban a helyére dobja. Vigyázni kell, hogy az ember mindig a fa felé toljon, mert ha maga felé húz, a rönk meggurul és összelapítja, akit eltalál.

— Hány tagból áll egy brigád?

— Hatból.

— Mind egyformán keresnek?

— Igen, a bérezés közös.

— És mindenki egyformán is dolgozik?

— Muszáj. Ha az egyik félreáll, a másikra nagyon sok jut.

— Meddig lehet bírni ezt a munkát?

— Aki tíz-tizenkét évet dolgozik ilyen munkán, az kikészül. Egy idő után köny- nyebb beosztást kell kérni, mert táppénzből, nyugdíjból élni nagyon keserves.

Az eső egyre sűrűbben esik, de a rakodók nem hagyják abba a munkát.

— Nagy esőben beállhatunk száraz helyre, de hosszú esőben dolgozni kell, ruhát váltunk, és megy tovább a verkli.

— És legalább a sarat le tudják mosni magukról?

— Vannak itt lavórok azokban lehet.

Mikor legközelebb elmentem, akkor sem tudták a fekete hajú lány címét.

Végül nem sikerült meglátnom a gyereket. Hagytam, hogy vért vegyenek tőlem, untam a hiábavaló járkálást.

Közben a kórházban valaki ajánlotta, hogy hozzásegít ~ egy kizáró vércsoportlelethez. Ismer valakit, aki elintézi az Intézetben. Körülbelül ötezer forint.

Nem volt annyi pénzem. De kísérletet sem tettem a megszerzésére. Több oka is lehetett ennek. Már régen észrevettem, hogy elromlik a közérzetem, ha olyasmit teszek, amit gazságnak tartok.

Elvileg nem ítélek el semmilyen bűnt, de mindenféle fiatalkori sérüléseim következtében kegyetlenül szégyenkezem, ha vétek valami nem is tudott, hanem csak érzékelt összhang ellen. Mintha valami olyasmiben hinnék, hogy a legkülönbözőbb dolgokban törekvés él, hogy valami végtelenségig ható illeszkedéssel megvalósítsák azt a rendet, ami maga a puszta létezés. A lehetőség a létezésre. Maga a világmindenség, amely szükséges a

legapróbb eseményhez és a legapróbb esemény, ami fenntarthatja vagy megbonthatja a világmindenség létezésének lehetőségét.

Vagyis, nem próbáltam ötezer forintot szerezni, mert tudtam, hogy a gyerek az enyém is lehet. De megrendített — mert ilyen ártatlanul ostoba vagyok —, hogy ötezer forinttal, egy ilyen csekély összeggel a sorsnak lehet más utat szabni.

Idézést kaptam az apasági tárgyalásra, de nem mentem el. Gondoltam, még úgysem sikerült vért venni a fekete hajú lánytól és a gyerektől.

Már otthagytam a klinikát, és éppen nem dolgoztam, összetalálkoztam egy régi osztálytársammal, aki ivássai foglalkozott. Egy ideig vele együtt csináltam, amíg rá nem jöttem, hogy milyen nehéz szakma.

Késő éjszakákon feküdtem le, és korán ébredtem, mert csak gyötrődtem az ágyon. Tudtam, hogy más vagyok, mint amilyenné lettem. A szűk, ócska poloskás lakásunkban, a kamrában aludtam. Egy hajnalon, 4—5 óra lehetett, éktelenül zörgettek odakint.

Virágh Árpád feküdt az ágyamon, télikabáttal letakarva. Szeme lehunyva, két keze keresztbe téve a mellén. Egyébként lelógatta volna, de valaki megfogta, és keresztbe tette. Ugyanaz a valaki, aki gondosan összehajtott újságot tette cipője alá. Aki idehozta.

Közelebb mentem. Az ágy körül keringtem. Egyszer csak felnéz. Azért egyszer mégiscsak felnéz, és kitör belőle a nevetés.

— Haha! Ez aztán jó tréfa volt!

— Pazar tréfa volt, Virágh úr! De most már másszon le innen!

Rákoppintottam a cipő orrára. Úristen, micsoda hatalmas cipő! Valóságos csónak. Mondja, hányas lába van magának, Virágh úr? És miféle újságot dugtak a talpa alá?

Lehajoltam. Elkezdtem olvasni, úgy a cipője körül. Német szöveg. De hiszen ez a Pester Lloyd! Ez a háziújságja, Virágh úr? A Lejb- zsurnálja? Nem is hittem volna. Kulturell Artikel... no nézd csak! Feuilleton von Alexander... A többi már nem látszik a cipőtől. A fene a cipőjét, Virágh úr!

Megfogtam a lábát.

Gyors, alattomos mozdulattal rántottam egyet a bokáján.

— Mondhatok valamit? Nem sértődik meg? Maga még csak a kezébe se vette a Lloydot! Bele se nézett egy ilyen novellába, tárcanovellába. Gőze sincs ilyesmiről. És akkor a cipője alá dugja! A sáros cipője alá! Hát mit gondol maga?!

A lábát rángattam. Ki akartam tépni alóla az újságot. Sehogy se sikerült. Té- pet papírfoszlányok röpködtek az ágy körül. Ö meg mintha felült volna. De csak azért, hbgy mindjárt vissza is feküdjön.

Föléje hajoltam. És majdnem rázuhantam.

Az a dús, vörösesszőke szakáll, néhány ősz szállal! Az a csontfehér homlok! Az arc is olyan fehér és szigorú. Nem, ez nem Virágh Árpád. Aki itt fekszik télikabáttal letakarva, senki más, mint maga a nagy Liszauer. A bódésok atyja.

De csak ment, ment, hosz- szú léptekkel, mint a tapasztalt kirándulók. Annál inkább meglepett egy golyó- szóró-sorozat mögöttem. Jeru- hám lőtt, és amikor megfordultam, újra lőtt, s láttam, hogy a fegyver a konvojra irányul. Elkaptam a fiú nyakát, és megpróbáltam elrántani a golyószórótól, de nem eresztette el a fegyvert, a szorítástól fulladozva megint lőtt, a sorozat csak akkor halt el, amikor Jakovval közösen rántottuk hátra, és- a Vickersnek vágtuk. Oved Ser- man elkapta, s leültette szépen a gépfegyver mellé. Azután közel hajolt a fiú méltatlankodástól elferdült ábrázatához, és megsimogatta az arcát:

— Mit álmodtál, gyermekem!?

Jeruhám torka kiszáradt, s olyan volt a hangja, mint amikor késsel kaparnak egy tányért.

— Arabok — nyikorogta.

— Láttam őket...

— Nem láttál te semmit, gyermekem — mondta Oved, s egy pillantást vetett felénk

— mi az ördögnek osztanak ilyen idiótákat az őrségbe.

— Te rossz gyerek — emelte föl a mutatóujját. — Háborúba akartál keverni bennünket Nagy-Britanniá- val.

— Meg Írországgal — mondta Hanan Gafni.

Jeruhám összekuporodott a Vickers mellett, átkarolta a térdét, s többet föl se nézett. Kicsi és védtelen volt a két nagytermetű gazdafiú között.

— Ez egy kis jeke — mondta tárgyilagosan Jakov Gomberg.

Jekéknek a német zsidókat csúfolták. Jeruhám apja Németországból vándorolt be. Walter Kaufman volt a falu állatorvosa, hamisítatlan jeke. Heidelbergben tanult, s minden istállóban elmondta, hogy ő Heidelbergben tanult. Ha a teheneken kívül senki más nem tartózkodott az istállóban, akkor is elmondta.

... amikor (amaz emlékezetes délelőttön) a telefonhívás nyomán rendhagyó módon nem délután, hanem délelőtt jöttem be hozzád. Ugyanitt ültem a megszokott helyemen, csak akkor nem volt elfüggönyözve az ablak, és sugárzott be rajta a kora ta-- vaszi fény. Ahogy megérkezve, bekémleltem a cirklin (akkor is), mindjárt láttam (amit a telefonból is tudtam), hogy ma nem mindennapi nap van. Ameddig csak bírtad, s voltaképpen máig is (ez is csodáid közé tartozik), külsődet (vagy annak illúzióját) ugyanolyan gonddal őrizted, mint belső tartásodat. Nem fordultál el a kegyetlen tükörtől. Hanem egyenesen szembenéztél vele. Mint egy mindennapos kivégzőosztaggal. Mint azok a hősök, akik még a szemüket se engedik

bekötni.

(Bár a te szemed jó előre gondoskodott arról-, hogy

azért be is legyen kötve. Lehet, hogy mindig is úgy érezted, kivégzőosztaggal nézel szembe, csak mi nem láttuk rajtad, sőt mosolyogtunk olykor elviselhetetlennek érzett optimizmusodon, amelyet talán éppen valami elviselhetetlen sötétenlátás öltött magára. Ezen, mint annyi mindenen, még gondolkodnom kell.)

Többször végignéztem itt, amint egy-egy fontosabb (és nem is csak női) látogatód érkezése előtt, nagy nehezen feltápászkodva az ágyból, hosszú perceket töltöttél a tükör előtt sírnivalóan kóc- szerűvé vált hajad rendbe (?) hozatalával. Most már a cirklin keresztül láttam, hogy előre felkészültél, — nem az én várásomra, hanem annak a várására, aminek tanújává vágy inkább szereplőjévé kellett lennem.

„Kedves testvérem!

Hatvanból írok, a csatlakozásra várva. Szörnyű szégyenként éget, hogy leköptelek. De téged legalább any- nyira emészthet árulásod. Én azt hittem, mi ketten megtartjuk egymást bármilyen viharban. Ha nem érzed, mire vetemedtél velem szemben, kár minden szóért. Azt hiszed, ha engem, mint a közös múlt tanúját, megtagadsz, már nem kell elszámolnod

senkinek? De igen!" önmagadnak! Mert az életed egyben sors is! Minél később ismered ezt fel, annál kevésbé találsz majd mentséget. És ettől fogva nemcsak te nem vagy mellettem, én sem tartok veled. Bárhogyan lesz, a mi útunk már nem vihet egy irányba. Én mindennel számot vetettem. Ott a vasúti megállóban még gyűlöltelek, most már, meghiggadva, csak szánlak. Tudom, mindannyian korcsulunk, de csak kevesek jutnak el a tudatos árulás aljasságig.

Testvéred: Argyelán Győző.”

Kong a lépcsőház.

Már a kapu alatt mellbe vágott a szag. Hányinger és undor a torkomban.

Első emelet.

Ez az időszámítás előtti lépcsőház. Sötét, omladozó. A grádicsot proliivadékok koptatták simára és gödrösre, nemzedékek porladoznak már a temetőben, akik valaha itt caplattak fel ledögleni egy éjszakára: reménytelen lélekkel, a fáradtságtól szűkké vált szemmel, s a vágyakat elűző, mert rettenetesen üres beteljesültség érzését indukáló alkohollal a hasban, szinte már a lélekben. Botorkáltak itt, gyerekkortól a halálig, hordozták magukban az

Osztály látszólag semmire sem jó, szunnyadó, az idők végezetéig elaltatott küldetését, az ígéretet, amely nem tud beérni. Úgy élték itt a mindennapjaikat, hogy elfelejtettek boldogok lenni, mert azt hitték, élet az, amit élnek. Pontosabban: a frászt hitték! Ok is látták, akárcsak én... Na, mit láttak, amikor már kilátni is alig érdemes? Mert hova láttak az ablakukból? — a szomszédéban a maguk nyomorúságába.

Az életemmel emlékszem Kuba szigetére, nem turista, nem riporter, nem újságíró, nem diplomata voltam ott,

kubai voltam. Egy újjászülető ember, aki már élt egyszer. Azon a szigeten még egyszer elkezdődött minden: a hullámzás, a csillagok, a2 arcok, a szavak, és újra elkezdődtek az emlékek is.

Egy kép csak — gondolat nem kell hozzá —, és ott vagyok újra azok között az ősdéli, játékos arcok között, ott vagyok a fehér strandok hullámoktól márványos, nehéz homokján, ott vagyok a hegyek nézésében, a hullámok hallásában, a pálmák érmeiben csillogó verőfény reaktori hőségében. A cien- fuegosi öböl fényeit figyeltem, és észrevettem a nappal és az éjszaka átmenetének egyetlen pillanatát: a víztükör dinamitos ezüstje hirtelen megfeketedett. Ezt gondolhattam egy másik nap kezdetének, és gondolhattam a napok végének is, az első és a végleges szaka jelének. A város lakói már alszanak, nem tudnak erről a pillanatról, tegnapok és másnapok eseményeivel álmodva, eszméletlenül fekszenek számomra ismeretlen társaik meleg teste mellett. A nagy tengeri csendben éreztem őket, a lélegzetek, a vérkeringések összefüggő, érintkező áramkörét — az enyémre nem -váró. többi életet —, mely a közel pásztázó hullámok enyésztő-kiteljesedő holdjaira vetítve: megnevezhetetlen, behúnyt szemű arcokra esett szét.

Visszatérni és még egyszer szemben állni a hullámmalommal, elmerülve az aszt- rognózis naív empíriájában, békében kézbevenni egy kihalt kagyló évszázados mész- lakását, és visszavetni az élettelen formát a zúgó, órát- lan vízbe, ahonnan valamikor kisodródott. A legmélyebb tervek szépsége abban rejlik, hogy nem valósulnak meg. Reméljük, hogy ez nem igaz. Aki egy éjszaka, mert nem tud elaludni, egy csillagot néz: az a múltat, a régent látja, valami holt fény távoli pontját, ami csak most érkezik el a pupillájáig. Egy olyan égitest energiajelét látja, amely talán már nem is létezik. Ilyen — a befejezett mostot látja — a tudat „szeme” is, amikor az emlékezet tartamaira néz, amelyeknek már nincs anyaga, csak időtlen képe van.