Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

1977. április 10. KELET-MAGYARORSZÁG 9 1978 szeptemberétől: Állandó színtársulat Nyíregyházán Nyíregyháza kulturális éle­tében jelentős dátumként vo­nul be az 1977-es év. Néhány napja született meg a Kultu­rális Minisztérium döntése: támogatják a megyei és a városi szervek erőfeszítéseit egy önálló, hivatásos színtár­sulat létrehozására. Az idei művészeti he­tek egyik operaelőadása Melis György vendég- szereplésével. Szabolcsban 132 éves múlt­ra tekint vissza a színjátszás. 1894-ben avatták fel az ál­landó színházépületet, amely­ben a magyar színművészet legjelesebb alakjai léptek fel. Több évig különböző színtár­sulatok is „megragadtak” Nyíregyházán, de véglegesen nem sikerült itt tartani őket. A 90 ezer lakost elérő me­gyeszékhely kulturális fejlő­dése indokolttá tette, hogy a megyei és a városi tanácsi szervek kidolgozzák az ön­álló társulat megalapozásá­nak távlati tervét. Az első évad: húsz színésszel Emlékezünk még a megyei feladattervnek arra a lapjá­ra, amely óvatosan fogalmaz­va 1980-ra tette az időpontot. Addig kellett megteremteni az állandó társulat létrehozá­sának alapjait. Sokan ezt az időpontot is korainak tartot­ták, s egy régi. talán soha nem teljesülő álomnak minő­sítették a színtársulat meg­alakítását. Nagy „titoktartással” dol­gozták ki az illetékes tanácsi szervek a színtársulat létre­hozásához vezető lépcsőket. Érthető ez, hisz a közvéle­mény egy része kesernyésen fogadott minden bíztató és kevésbé bíztató hírt. Amíg nem tisztázták az anyagi, szervezeti, technikai és egyéb körülményeket, aligha lett volna értelme tovább szapo­rítani a találgatásokat. Több körülmény szerencsés találkozása hozta előbbre az időpontot. így vált lehetővé, hogy a Kulturális .Miniszté­rium évi 9-10 milliós támo­gatással lerakja a színház alapjait, melyhez évi 3-4 millió forintos saját bevételt terveznek a színház vezetői. Egyelőre húsztagú színész­gárdával indulna az első év­ad, de távlatilag a technikai és segédszemélyzettel együtt száz dolgozót alkalmaz majd a nyíregyházi színház. Új épületek a színház mellett Nem varázsütésre valósul hát meg a régi álom. A me­gyei és a városi tanácsi szer­vek várhatóan 2-3 millió fo­rintot áldoznak arra, hogy a színház alkalmasabbá vál­jék szerepkörének betöltésé­re. Szakemberek vizsgálják, milyen korszerűsítés, bővítés lehetséges a színpadon. A műhelyek, díszletek, a ruha­tár elhelyezésére újabb he­lyiségek épülnek a törzsépü­lethez. Távlati terv, hogy a színház szomszédságában épülnének meg a színészla­kások. Az önálló társulattal mű­ködő színház szervezetileg 1978 őszétől kezdi meg mun­káját, a saját darabok bemu­tatóira 1979-ben kerülne sor. Addig nagy erővel folyik a személyi és tárgyi feltételek megteremtése, s továbbra is szoros kapcsolatban marad a színház a legtöbb előadással vendégszereplő debreceni Csokonai Színházzal. Az új nyíregyházi társulat az első években prózai darabokkal mutatkozik be, a zenés mű­vek iránti igényeket tovább­ra is a debreceniek vendég­játéka elégítheti ki. Több ezer bérletes A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház az épület 14 évvel ezelőtti átépítése óta különösen nagy utat tett meg, hogy kialakítsa a szín­házba járó törzsközönséget. A kőszínházban egy-egy évad­ban 130-140 színházi előadást tartottak, amelyeken több mint 80 ezer néző vett részt. Az idei színházi évadra az állandó bérletesek száma több ezer. Az 1977—78-as évadban — az amatőrökből álló gyer­mekszínház előadásaival együtt — 171 színházi elő­adásra kerül sor. Ezenkívül 16 könnyűzenei ORI-, és 15 komoly zenei filharmóniai előadás, tizenöt színházi an­két, művész-közönség találko­zó, négy kiállítás és negyven különböző rendezvény is he­lyet kapott a programban. A várható nézőszám az idén: 120 ezer. Az áhított állandó társula­tot sokéves kitartó munka, a növekedő szellemi igény, a minisztérium bíztató támoga­tása és az okos kezdeménye­ző készség eredményezte a megyei és a városi szervek részéről. P. G. Dalczó Andrással nemrégen az öt- vissza az akadály oszlopaira. Tipiku- tusa válogatott keret lovasedzé- san segédmunkási feladat volt ez; ha­sén találkoztam. A másodedzőt he- , ... , . , . , , ,... lyettesítette, de gyakorlatilag a fiatal zafele Jovet meg «^kérdeztem tőle, jól öttusázók által levert akadályokat ál- van-e ez így? Eltűnődött, és így va- lította helyre, gerendákat rakosgatott laszolt: „ ... Azt akarod kérdezni, hogy öt világbajnoksággal a hátam mögött miért trógero- lok ? ... Jellegzetesen ama­tőr kérdésfeltevés... Tu­dod, sokan úgy gondolják, hogy én az öttusa professzo­ra vagyok és az lenne a dol­gom, hogy tanítsam a mai válogatottat. Pedig amit én tudok az öttusáról, az nehe­zen tanítható. Az nem any- nyira tanulás, mint vállalás kérdése. Sőt, a vállalás sem pontos: inkább alázatról van itt szó. A mai öttusázók kö­zött pedig ez hiánycikk. Agyafúrt kokszolásokon tö­rik a fejüket — így nevezzük az ajzószereket — mintsem alázattal tennék a dolgu­kat ... Én azért vállaltam el a trógerolást, mert ebből vi­lágosan láthatják, hogy én az ügy iránti alázatot ma sem felejtettem el. Erre a példá­ra most mindennél nagyobb szüksége lehet a magyar öt­tusasportnak.” A visszavonulásról így be­szélt: „Versenyzői pályafutásom elején azt hittem, akkor le­szek boldog, ha mindenkit legyőzök az öttusában. Az akkori legnagyobb ellenfél Novikov volt, később Onyis- csenko. Remek emberek vol­tak mindketten. Legyőztem őket. Persze ez így ostobán hangzik. »Ellenfelek-«, »le­győztem« ... ezek nem meg­felelő szavak. Számomra azok voltak az ellenfelek, akiket legjobban tiszteltem. Soha­sem haragudtam az úgyne­vezett »ellenfelekre« és ha valakivel harcoltam, az in­kább én voltam, saját ma­gam. A saját gyöngeségem, kényelemszeretetem, lusta­ságom, fáradságom, félel­mem. Magamat kellett le­győznöm ... Figyeld csak meg a súlyemelőket. Általá­ban haragszanak a súlyzóra. Gyűlölik, úgy néznek rá, mint valami fenevadra. Én ezt az érzést nem ismerem. Csak magammal szemben voltam szigorú, másokkal szemben mindig békességre, barátság­ra törekedtem, beleértve az »ellenfeleket« is. József Atti­la kötetét minden versenyre magammal vittem. Verseinek nagyobb fele úgy bennem van, mint az egyszeregy. »Az én vezérem bensőmből vezé­rel« ... ezt megpróbáltam szó szerint érvényesíteni... »El vagyok veszve, azt hiszem: hallom, amint fölöttem csat­tog, ver a szívem ...« Hány­szor éltem meg ezt, uramis­ten! Futás közben különö­sen ... Münchenben példá­ul... Zsivajgott az olimpiai stadionban vagy százezer em­ber, de én a szívemnek ezen a József Attila-i csattogásán kívül mást nem hallottam ... Látni is alig láttam valamit. Színes vattákat, mint amikor a havat szemedbe sodorja a szél... Látod azt kellene egvszer lefilmezni, mi* lát egy öttusázó a cél előtt... . .. Még ott, Münchenben volt egy pillanat, ami talán eldöntötte a további élete­met. Jelentéktelen pillanat, de én ott álltam közel ah­hoz, ami számomra megha­tározó élménnyé válhatott, ami abban a pillanatban tör­tént. Egy Stones nevű ame­rikai magasugró harmadik helyen állt a versenyben. A többiek már befejezték a versenyt, neki volt még egyetlen, utolsó ugrása. Ha sikerül, ő az olimpiai bajnok, ha nem, akkor Csak harma­dik. Néztem az arcát: kon­centrált, nekifutott, átjutott, de a sarka széle érintette a lécet. A léc megingott, habo­zott, majd leesett. Stones amikor ezt látta, nem vag­dosta magát a földhöz, mint ahogyan ezt mások tennék. Az arcán széles öröm, meg­könnyebbülés látszott, két karját föllendítette, mint aho­gyan a győztesek szokták, körbeszaladt a stadionban, boldog és felszabadult volt. Kosa Ferenc: A hatodik tusa' • Részlet a nyíregyházi születésű filmrendező Balczó Andrásról készü­lő filmjének vázlatából. Akkor nyilallt belém, hogy így vagyok én is: nem érde­kel már a győzelem, csak saját magammal szemben akarok bizonyítani, nem pe­dig mások ellenében. Lélek­ben megszűntem versenyző lenni. Ha szabad azt monda­ni, ember lettem, vagy szeré­nyebben szólva: végképp ki­öregedtem a kamaszkori ver­senyőrületből és felnőtté vál­tam ... Amikor hazajöttem, hónom alá vettem néhány könyvet és elhatároztam, hogy negyven napig elvonu­lok a világtól és megpróbá­lom végiggondolni a sorso­mat, eldönteni, mit csináljak ezután. Ebben a pillanatban a pilisi kis vadászházba vo­nultam el. Olvastam, írtam a naplómat és sokat gondol­koztam. Sok minden megfor­dult a fejemben, összeírtam vagy háromszáz oldalt. Meg­próbáltam kiönteni magam­ból vívódásaimat. A legna­gyobb drámát az jelentette számomra, hogy eddig vilá­gos volt a helyzetem, a pá­lyát kijelölték, a teljesítmé­nyeket pontosan lemérték, tudtam, hogy néhány millió ember szíve az enyémmel do­bog, azzal a tudattal éltem, hogy képviselek valakiket, sok-sok embert stb. Mármost, ha visszavonulok, kívül ke­rülök mindenen. Nemcsak a stadionokból, versenypályák­ról rekedek ki, hanem a szó szoros értelmében »eltűnök hirtelen, mint erdőben a vad­nyom« ... Eddig volt helyze­tem a világban, ezután nem lesz. Kóválygok majd a vi­lágban, mint gólyaszar a le­vegőben, teljesítményemet senki nem tartja majd szá­mon, nem is lehet lemérni, mit csinálok, arról az ifjúko­ri álomról, hogy a teljesít­mény igazságos megítélésé­nek lehetőségét ki kell csi­karnom a világtól, minden áron, most már le kell mon­danom. Nagyon sokat gondolkoz­tam erről az új helyzetnél­küliségről. Sokkal nehezebb próba elé állít majd, mint az ötpróba együttvéve. Ez lesz az én hatodik tusám . .. Ott fetrengtem a Pilis kö­zepén, a deszkapriccsen hánykolódva és véresre sirt szemmel végleg elbúcsúztam a versenyzéstől ... Hajnalban már nem bírtam tovább az egyedüllétet, elindultam fut­va valamerre az erdőben és addig szaladtam, amíg favá­gókra nem leltem. Éppen reggeliztek egy kis tűz kö­rül. Szalonnát pirítottak gombával és borozgattak. Odamentem, leültem közé­jük. Fejszével faragott ar­cuk volt, mindjárt befogad­tak, nem kellett magyaráz­kodnom. Egyik sem hallott rólam azelőtt, azt se tudták, mi az az öttusa. — Hát ma­ga? — kérdezték ... — Erre jártam, itt vagyok egy kis vadászházban... — Akkor üljön közelebb és vágjon ma­gának a kenyérből! Poha­runk nincsen, de nem va­gyunk szájfájósak! — ennyit beszéltünk, aztán segítettem nekik fát vágni. Annyira ki voltam éhezve emberek iránt, hogy boldog voltam ott kö­zöttük. Azóta is gyakran föl­járok hozzájuk, viszek nekik demizsonban bort, leülünk a tűz köré és megbeszéljük a favágó szakma gondjait, meg a világ folyását...” Balczó Bandival egy vá­rosban gyerekeskedtünk, együtt érettségiztünk, és vé­letlenül ugyanabban az egy­kori téglagyári gödörben ta­nultunk úszni. Ezeket a ná­das, békanyálas gödröket Bujtosnak nevezik a nyíregy­háziak. Az a város legszegé­nyebb része, ha esik az eső, a lakásokból seprűkkel, vöd­rökkel, lapátokkal kell kiza­varni a vizet, mert a Bujtos körüli utcák mélyebben fek­szenek, mint a város többi része, az agyagos talaj miatt arasznyira van a talajvíz szintje. Sétálgatunk Bandival a bujtosi gödrök gátjain. Em­lékszeme még a vizek nevei­re? így beszélgettünk. Balczó Bandi azt mondta: „... Igen, hogyne: ez itt a Lófürösztő, ez a Nagy Anyás, ez a Kis Anyás, az ott a két Csendőr-víz, emez meg az Oncsa-strand. Ott, ahol a nádasok között van ez a kor­hadt deszkalap, ott tanultam úszni. Sokszor töprengtem azon, miként lehetséges, hogy ez a semmi kis pocsolya két olimpiai bajnokot nevelt. Mitró Györgyöt, meg engem. Nem is olyan könnyű erre válaszolni. A szegénység az nagy hajtóerő, az biztos. Aki belekóstolt, ki akarja vere­kedni magát belőle. Ez a táj nem kényezteti el az embert. Ha az élete során nehézsé­gekkel találkozik, nem lepő­dik meg. Valamilyen, sza­vakkal -nehezen elmondható konokság van az itteni em­berekben ; büszkeség, bizo­nyítási vágy. Emlékszem, amikor visszavonultam, és ajánlatot kaptam Kanadából, hogy szerződjek át az ottani öttusacsapat szövetségi ka­pitányi tisztségére, nagy pénzekért, annyi pénzért, amennyit én egyben még sose láttam, akkor-ez a »kó- disbüszkeség« azt súgta *ne- kem: ne menj te Balczó Ban­di gazdagokhoz házitanító­nak, ne engedd magad meg­vásárolni, mert abban a pil­lanatban elfordulnak tőled azok, akik lélekben veled fu­tották a pályát, akiket te képviseltél... így történt, hogy szemrebbenés nélkül visszamondtam a nagy aján­latot. Pedig furcsa helyzet­ben vagyok mostanában ... Tagja vagyok az öttusaszö­vetség elnökségének, tizen­egyen vagyunk ott, én a sza­vazataimmal mindig magam­ra maradok tíz szavazat el­lenében. Például legutóbb azt javasoltam, hogy azok képviseljék öttusasportun­kat Montrealban, akik a leg­utóbbi három versenyen ösz- szesítve a legtöbb pontot gyűjtötték. Mert ez így volna igazságos. Persze, leszavaz­tak, azt mondták, ez képte­lenség. A válogatásnak sok­kal bonyolultabb szempontjai vannak, mintsem én gondol­nám. Én azt kérdeztem, mi­féle más szempont lehetsé­ges a sportban, mint a mér­hető teljesítmény? Erre meg­mosolyogtak, volt, aki röhö­gött is, majd szavazásra ke­rült a sor és 10:1 arányban magamra maradtam. Nem hagyott békén a dolog, el­mondtam érveimet, milyen rossz vért szülhet, ha a vá­logatás szempontjai nem igazságosak. A versenyzők teljesítményét kártékonyán befolyásolhatja az ilyesmi. Az igazságtalanság, az beha­tol az izmokba, a tüdőbe, a szívbe, az idegekbe. Vita tá­madt, új szavazás követke­zett, akkor már csak kilen­cen szavaztak ellenem, egy pedig tartózkodott. Nem va­gyok türelmetlen. Nagyon örültem annak az egy tar­tózkodásnak. Igen, ez jelenti a reményt. Az az egy ember valamit már megsejtett a vi­lágból, az öttusából, legköze­lebb talán már ketten le­szünk ... Nyugodt vagyok, nem hajszolok látványos . eredményeket, jól tudom, hogy ez a hatodik tusa nehe­zebb lesz, mint az összes töb­bi együttvéve... És már ré­gen is, ha nehéz versenyek idején megkörnyékezett a kétségbeesés, a fáradtság, a törülköző bedobásának lehe­tősége, mindig azt mondtam magamnak: olyan ez az egész, mint valami tengerjá­ró hajó; hányni lehet, de ki­szállni nem érdemes. Egyébként jól érzem ma­gam. Érettségi után tetőfedő inasként kezdtem az élete­met. Azóta bejártam a vilá­got, megtanultam küzdeni, győzni, veszíteni, vagyis bol­dognak lenni. Cs ráadásul most, hogy E visszavonultam, elha­tároztam, hogy családot ala­pítok. Júniusban megszületik az első gyermekem. Nagyon várom a pillanatot, mert szép dolog az aranyérem, de ha elképzelem, hogy belenézek majd a gyermekem szemébe, biztos vagyok benne, hogy el­törpül körülöttem a vi­lág... ”

Next

/
Thumbnails
Contents