Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-13 / 61. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET ■■ 1977. március 13. o A mi Márciusunk 1 848 március 15-e nem egyszerűen a magyarországi polgári forradalomra és szabadságfaarcra -való emlékezés alkalma. Ez a nap Petőfi napja, az első modem hazai népmozgalom napja, a népforradalom szimbóluma. Nem abban az értelemben, hogy március 15-e követelései túlmutattak volna a középkoriságon, a feudalizmust felszámoló polgári forradalom követelményein, hanem abban, hogy ezeket a követeléseket sokkal radikálisabb formában fogalmazta meg, mint az átalakulást kívánók bármelyik más csoportja, s főként abban, hogy bizonyította, a polgári átalakulásnak is igazi lendítője, valóságos biztosítéka a tömeg- mozgalom, a nép. Március 15-ének ezt a jelentőségét érezte meg és fejezte ki Petőfi Sándor: „Míg az országgyűlés ott fenn. Mint szokása régóta Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra!” A pesti nép elemi erejű megmozdulásának napját, a népforradalom szellemiségét voltaképpen a hivatalos 48-as kormányzat sem vállalta. A nevezetes nap első évfordulóján, 1849-ben is inkább csak a radikálisok, a forradalmi baloldal, a nép emlékezett az egy évvel korábban történtekre. A forradalmi vívmányokat az emlékezők a pesti népforradalom eredményének tekintették. Amint az Alföldi Hírlap írta: „Ma éve honosult meg hazánkban a sajtószabadság, a jogegyenlőség, és töröltetett el az úrbéri viszony, hogy szabad legyen az igazat kimondani, s e honnak minden fiai egymásnak egyenlő jogú testvérei légyének." Március 15, napjának ez az összeforrott- sága a népforradalom eszméjével azután mindmáig meghatározta e nap további történelmi sorsát, utóéletét, egészen napjainkig. Az többnyire ismert, köztudott, hogy önmagára valamit is adó, valóban progresszív, forradalmi, politikai vagy szellemi mozgalom nem volt Magyarországon, amelyik ne tekintette volna méltó és tisztelt elődjének 1848 március 15-ét, illetve ne hangsúlyozta volna, hogy örököse és folytatója akar lenni, méltóvá kíván válni ahhoz, amit március 15-e jelképez, a népforradalom, a haladás és a hazaszeretet szelleméhez. De ha máshonnan nem, hát Ady Endrétől is tudjuk, hogy mindig voltak méltatlan „örökösei” is március 15. emlékének. Lényegében az volt az egész hivatalos Magyarország, egészen a felszabadulásig. A politikai életben, a hivatalos kormányzat és a törvényhozás berkeiben először a múlt század végén vetődött fel a forradalomra való emlékezés kérdése, mivel közeledett az 50. évforduló. Az országban feszült volt a légkör, erőteljes ipari munkás- mozgalom is volt, s elemi erejű vihar készülődött, az egész országon végigszántó agrárszocialista mozgalom. Ez az új, modern, már a szocialista eszmékkel vértezett, fel- töltött népmozgalom vállalta 48 és március 15-e örökségét és nyíltan ünnepelte Petőfi és Táncsics napját. Ennek a mozgalomnak a vitorláiból akarván kifogni a szelet, kezdeményezték a magyar parlament ellenzéki köreiben, hogy hivatalos nemzeti ünneppé kell nyilvánítani 1848. március 15-ét és erről törvényt is kell alkotni. Meg is született a törvény. Az 1898: V. te., mely nemzeti ünneppé nyilvánította 1848. április 11-ét, azt a napot, melyen V. Ferdinánd szentesítette a magyar ország- gyűlés által kidolgozott, s eléje terjesztett törvényeit, s mely törvények ellen nem sokkal később egy másik Habsburg, a Ferdi- nándot követő Ferencz József indíttatott fegyveres támadást. Nem elégedtek meg azzal, hogy április 11-én ünnepi ülést tartott az országgyűlés, hanem még hódoló feliratot is intéztek az uralkodóhoz, melyben a „nép és korona” szándékának egybeforrottságáról fecsegtek, meg arról, hogy mi* mindent köszönhet Magyarország, a magyar nemzet azóta is a dinasztiának, mely nélkül a nemzet jövője e< sem képzelhető. Nem célunk, nem szándékunk most itt kitérni arra, hogy a magyar társadalom, a magyar haladás erői számára 1848/49 lényegét továbbra is március 15-e’és nem április 11-e szimbolizálta, testesítette meg és ezt is ünnepelték. Hanem kövessük tovább nyomon március 15-e sorsát a hivatalos Magyarországon, a hivatalos magyar törvényhozásban. Két évtizeddel a szégyenletes 1898: V. te. megszületése után, az 1918/19-es forradalmak leverése árán hatalomra kerülő ellen- forradalmi rezsim talán még nagyobbat vétett március 15-e ellen, mint azt Bánffyék kormányzata tette. Mert a századforduló idejének hivatalos Magyarországa legalább kifejezésre jutatta, hogy nem vállalja március 15. szellemét, tartalmát, a népforradalmat, sőt kifejezetten elutasítja azt. Most a Horthy—Bethlen-féle ellenforradalmi, neonacionalista, fasisztoid rezsim éppen azzal állott elő, hogy ő vállalja március 15-e örökségét. Az új, az 1927.; XXXI. te. éppen azzal vált politikailag mérgezővé, szellemileg és erkölcsileg rombolóvá, hogy azt a látszatot keltette; Bethlenék vállalják azt, amit március 15-e kifejez. Talán ma már nem is szükséges arra utalni, hogy milyen mélységes szakadék választotta el társadalmi és politikai gondolkodásban 1848-at az ellenforradalom időszakától. Ezt Bethlenék is tudták. De a rendszer ördön- gős manővere lehetségesnek tartotta, hogy március 15-e valódi értelmének, lényének eltorzításával, szélsőségesen egyoldalú kommentálásával a néptömegek széles rétegeit befogják a saját hálójukba és felhasználják a revizionista-nacionalista célok szolgálatára. Nem volt szó ott szerintük sajtószabadságról, cenzúra eltörlésről, törvény .előtti egyenlőségről, közös teherviselésről, az úrbéri viszonyok eltörléséről, a politikai foglyok szabadon bocsátásáról, esküdtszékről, stb., csak valami megfoghatatlan, felfokozott nemzeteszméről, aminek semmiféle társadalmi, szociális tartalma nincsen. így, csakis így felelhetett meg március 15-e, mint hivatalos nemzeti ünnep Bethlenék céljainak. És ezt a rendelkezést megtoldották még egy másikkal is. Az 1927: XXXII. tc-kel emlékeztek meg Kossuth Lajosról, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vezéralakjáról. De Kossuth örökségéhez nem sok közük volt Bethlenéknek. Mit sem törődtek azzal, hogy Kossuth nemzeti politikáját is meghamisítják, akár a 48-ast is, de különösen azét a Kossuthét, aki a 48-as végzetes félreértést kiigazítani törekedvén hirdetője lett a Duna-völgyi népek konföderációjának, megbékélésének. Horthy és Bethlen parlamentjében alig akadt olyan ellenzék, amelyik érdemben szembe tudott volna szállani a történelem- hamisító törvényalkotások ellen. Ezzel elérkezett arra a mélypontra a hivatalos, ellenforradalmi Magyarország, amely az 1848 49. éVi forradalom és szabadságharc, de különösen március 15. szellemét lehúzta magához kegyetlen és veszélyes politikai céljai szolgálatába. Ebből a mélységből kellett a felszabadulás után — a törvényhozás síkján és eszközeivel is — visszaperelni és méltó kegyelettel megörökíteni 1848 és március 15-e emlékét és szellemét. Ennek minden politikai és erkölcsi előfeltétele és előzménye készen volt. Hiszen a magyar kommunista mozgalom sem feledkezett meg egy pillanatra sem a 48-as forradalmi örökségről. Annyira nem, hogy a magyar marxista történettudomány igen sokat tett már a felszabadulás előtt a forradalom és szabadságharc egész történetének méltó és igaz megvilágításáért. Elég itt csak Szabó Ervin és Révai József könyveire, tanulmányaira utalnunk. A magyar népi demokrácia törvényhozása a forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján találta meg a módot és a lehetőséget arra, hogy végre valóságos tartalmával idézze meg 48 emlékét és azt maga is vállalja. Az 1948: XXIII. törvénycikk nem kifejezetten március 15-e emlékét iktatja törvénybe és nyilvánítja nemzeti ünneppé, így fogalmaz: „Száz évvel ezelőtt, 1848. március 15-én kitört a magyar forradalom. Harcba indult a magyar nép függetlensége és szabadsága kivívásáért, az idegen uralom igájának lerázásáért, a jobbágyfelszabadításért. a feudális bilincsek összetöréséért." Kifejezi, hogy az országgyűlés a forradalom, a demokratikus eszmék örökösének és megvalósítójának tekinti magát. Vállalja a 48-as hagyomány és szellem megőrzését és azt „minden elnyomás elleni következetes harc és a népek közötti békés együttműködése jegyében fejleszti tovább”. Ennek a vállalásának a magyar népi hatalom eddig is eleget tett és a továbbiakban is eleget fog tenni. M i úgy emlékezhetünk az 1848-as tavaszra, hogy közben megteremtettük a magunk tavaszát is, egy sokkal korszerűbb, modernebb Magyarországot, amilyenről a 48-as, a márciusi forradalmárok legfeljebb csak álmodhattak. Hársfalvi Péter Szoborba faragott v ilág U. Szabó István nyíregyházi kiállítása ID. SZABÓ ISTVÁN: SEGÉDMUNKÁS Miért érzi otthonosan magát a látogató id. Szabó István Kossuth-díjas szobrász- művész nyíregyházi tárlatán? Az egyik látogató így érvelt, „Id. Szabó István szobrai emberformájúak, kidolgozottak, van arcuk, rendes kezük, lábuk. Nem úgy kell kitalálni, jelképek után — mit akar ábrázolni a művész.” Ez lenne hát az egyik nyitja az idős szobrászművész alkotó módszerének, felfogásának, akiről Váci Mihály így írt: „azzal keltette fel a figyelmet a kiállításokon, hogy bátran és rokonszenves hűséggel ábrázolta a dolgokat két kezükkel alakítók észrevétlen, szerény életét, a nehezebb terepre szorultak csontroppantó, de szótlan erőfeszítéseit...” Ezekkel a csendesen „figyelmeztető” figurákkal, az alkotásokból áradó „szelíd erővel”, művészileg megfogalmazott éilág- gal találkozik az érdeklődő a nyíregyházi városi művelődési központ kiállítótermében. Id. Szabó István nagy utat járt be, a munkások, a bányászok, a kétkezi dolgozók sorsát élte, vállalta. Szakadatlan munka, küzdés közben érlelte ki tehetségét. Ahhoz a világhoz, ahonnan indult és maradt is, alkotói felfogásában is hű maradt. Nem hódolt a különböző művészeti irányzatoknak, nem törekedett a megfejthetetlen jelképek, a sejtelmesség jelmezébe bújni. Élethű, realista alkotásokkal ajándékozta meg a közönséget, olyan művészi hőfokon és olyan értékeket sűrítve műveiben, mellyel egyaránt szól a műértő és a művészetekkel ismerkedő emberhez. Különösen megragadó a természet és az ember küzdelmének és összhangjának szoborban megfogalmazott ábrázolása. A Kapakovács, a Kétökrös szántás, a Lókapálás, az Aratás, a Rőzsehordó, a Dagasztó nő, a Hajt a kondás, a Terelés e témakör legmarkánsabb darabjai. Nyíregyházi tárlatán külön hely illeti meg a néprajzi-népművészeti ihletésű portrékat, — Karancssági, Karancsbelényi, Kazári, Vizslási menyecske, Első vőfély, Táncos pár című alkotásait. Figurális alkotásai közül kiemelkedik a Madách. Domborműveiben a társadalmi feszültségeket művészien ábrázoló Aratósztrájk, a Nyílhúzás. Egyetemes emberi mondanivalót sugárzó a Kenyér, a természet iránti vonzalmát sokszínűén mutatja be a szüreti kompozíció. S mi sem természetesebb id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész munkájában, mint a ragaszkodás a természet által felkínált, művészi megmunkálásra serkentő anyagokhoz. Dió, tölgy, körte, cseresznye, nyír. eper, juhar, alma, tujafa, tiszafa és cédrusfa éppúgy a művészi megformálás tárgyává válik, mint a bronz, a csont, a kerámia. A VMK-ban látható tárlat egyik érdekes darabja a Studium, amely félig a természet alkotta formák, félig a művész alkotó tehetsége által szoborrá váló művészi alkotás egyedi „terméke”. egyben bepillantást enged az alkotás bonyolult folyamatába. A Kossuth-díjas szobrászművész nyíregyházi kiállításán méltán mozog otthonosan a néző, olyan alkotásokkal találkozik, amelyek élethűségükkel párosuló magas művészetet tükröznek. Még teljesebb lenne ez a találkozás, ha egy útbaigazítás is segítségére lenne az érdeklődőknek és a szobrok mellé kerülne valamennyi alkotás címe. Még akkor is, ha a művek cím nélkül is beszélnek alkotójukról. P. G. Részletek V. S.-né naplójából ... Csak arra emlékszem, hogy amikor a negyedik gyereket szültem, és hazamenet a kórházból, a férjem megfordult az egyik feszes köpenyes fiatal ápolónő után, akkor valami megborzongott a bensőmben. Ezt a gyereket nem is akartam már, a hátam közepére sem kívántam még egy szülést, s ha azokat a védő tablettákat (vagy hogy nevezik őket) el tudná viselni a szervezetem, biztos, hogy teherbe sem estem volna. — Mégis. most. hogy már megvan, őrölni kell neki. Majd kialakul ez is. az úgynevezett „anyai érzés”. Egyelőre azonban csak a méhösszehúzók hatását érzem. Görcsölök, de ezt is kár említeni. A kórházban a nővérek sem tettek ellene semmit, legfeljebb ennyit mondtak: „így van ez kismama, tudhatná már, hiszen nem először szült.” — A többi beteg? Ki ilyen volt, ki olyan. Mindegyik a maga bajával foglalkozott. Legfeljebb az ágytálat tették egymás alá, mert ha a nővérekre vártak volna, a fele kórterem... Persze az ápolónőknek is volt loholni valójuk bőven. Négy, nyolc, tizenöt ágyas szobák. Némelyikbe még pótágyat is tettek. Beteg beteg hátán ... ★ Itthon legalább tisztaság van. Igaz, senki sem rakja elém az ebédet, el sem mosogatnak helyettem. Az uramról meg a pulyákról is gondoskodnom kell. Csak az a bögyös-faros ápolónő ne jutna folyton eszembe. Ő bizonyára nem szül majd négy porontyot az urának. Én milyen lány is voltam? Lapos elöl, hátul. Örültem, hogy ez a medve formájú ember nem hagyott cserben a gyerekkel. Végül még büszke is lettem, hogy tizennyolc évesen bekötötték a fejem. Az, hogy tekergett-e más nőnél is, miközben engem négyszer teherbe ejtett, soha nem jutott eszembe, csak akkor, ott, a kórház folyosóján. Mostanában kezdem nézegetni magam a tükörben is. — Lassan lelapul a hasam. Már elapadt a tejem is, de mintha az izmokat is elszívta volna a gyerek a mellemből. A lábamat is fásliznom kell, másként nem bírom az állást a pult mögött. Micsoda ronda kék dudorok. Egyik-másik pondróként ugrik ki a lábikrámból, á többi meg mint valami kígyó, tekere- dik. ★ Az az átkozott forgalom az élelmiszerosztályon. Csak legalább onnan tennének el, mert ott reggeltől estig véget nem ér a vásárlók sora. S még azt is elvárnák, hogy kedvesen kínáljam az árut, mert az igazi kereskedő az olyan. „Parancsol még valamit, asszonyom? Most érkezett friss felvágott...” — KM
