Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-20 / 67. szám
1977. március 20. KELET-MAG Y ARORSZÁG 3 Kölcsönös bizalom Finomkötöttáru Mátészalkáról Többszörösen előrehozott határidő mellett épül a Budapesti Finomkötöttárugyár mátészalkai gyára. A BFK már 600 dolgozóval rendelkezik, köztük 130 szakmunkással, amely az idén újabb 200 fővel gyarapodik. Több száz azoknak a dolgozóknak a száma is, akik alapítástól kezdve itt tevékenykednek. A város három különböző pontján régi épületekben működik részlegük. Tanulnak, és már termelnek is. A Kossuth utcai konfekcióüzemben belföldi megrendelésre lánykablúzokat, fiúnadrágokat, valamint fürdőnadrágokat készítenek felnőtteknek és gyermekeknek. A napokban kezdik meg 9 ezer darab lánykaruha gyártását szovjet megrendelésre. Elek Emil Simon Gyuláné betanított dolgozó összevarró géppel végzi a munkáját. Már a betanulás alatt is szalagrendszerben dolgoznak a lányok, az asszonyok. Kell-e a túlóra ? Tanulságos tapasztalatok a HEZOGEP-nél A PART VEZETŐ SZEREPE az intézmények és szervezetek szerteágazó rendszerén keresztül érvényesül. Alkotmányunk is kimondja a munkásosztály pártjának vezető szerepét hazánk társadalmi, politikai életében. Am mindenfajta szervezeti-intézményi rendszernél jobban biztosítja e szerep valóságos érvényre jutását az a kölcsönös bizalom, amely az utóbbi két évtizedben alapvető jellemzője a párt és a munkásosztály a párt és a dolgozó nép viszonyának. E bizalom folyamatos fenntartása, szüntelen erősítése az egyik legfőbb vonása az MSZMP munkastílusának. A párt abból indul ki, hogy a szocialista társadalom csak az egész nép tevékenységének eredményeként jöhet létre, a nép megérti és kész vállalni az ebből eredő feladatokat. A párt ezért nem kívánja rákényszeríteni elgondolásait a tömegekre, hanem meggyőzés útján alakítja ki az egyetértést. Az eszmecserékben a vezetés nemcsak kifejti a maga elgondolásait, hanem meghallgatja és gondosan mérlegeli a tömegek véleményét is. A pártnak ez a munkastílusa, a párt részéről megnyilvánuló bizalom — mint két évtizede folyamatosan tapasztaljuk — bizalmat szül a másik oldalról is. E politikai vonal alapján a pártonkívüliek, a legszélesebb rétegek meggyőződhetnek róla, hogy a párt nem uralkodni akar a nép fölötti hanem szolgálni kívánja felemelkedését. A vezető szerep a mi felfogásunk szerint — mint ezt Kádár János nem egyszer hangsúlyozta — szolgálat, a munkásosztály, a nép ügyének szolgálata. A párt iránti bizalmat éppen az tartja fent, hogy az emberek a mindennapi gyakorlatban állandóan érzékelhetik ezt a törekvést. SÜLYOS TÖRTÉNELMI TAPASZTALATOK alakították ki pártunkban ezt a szemléletet. Az ifjabb nemzedékek már nem emlékezhetnek rá — s már csak ezért is tanulságos felidézni —, hogy az ötvenes évek első felében a vezetés a gyanakvás és a bizalmatlanság szemüvegén keresztül tekintett a tömegekre, sőt a párt kádereire is. A szektás politika mély árkot ásott a párt és a néptömegek közé. Ezt az árkot azután ellenségeink olyan szakadékká mélyítették, amelybe kis híján sikerült be- letaszítaniok a magyar népi demokráciát. A válságon az MSZMP éppen azért tudott viszonylag rendkívül gyorsan úrrá lenni, mert az ellenséggel szembeni határozott fellépést párosította a tömegekbe vetett mélységes bizalommal. Ha fellapozzuk a Központi Bizottság akkortájt született határozatait, kiolvashatjuk belőlük a szilárd bizalmat abban, hogy az ellenforradalmi demagógia által megtévesztett tömegek képesek lesznek felismerni az igazságot, meglátni a szabadság, a demokrácia, a nemzeti érdekek jelszavaival fellépő ellenséges e^k valóságos természetét és céljait. A történelem igazolta ezt a várakozást. Olyan tanulsága ez fejlődésünknek, amelyet soha nem felejthetünk el, nehezebb időkben éppoly kevéssé, mint amikor viszonylag jól mennek a dolgok. Mert ez a kölcsönös bizalom olyan erkölcsi-politikai tőke, amely napos és borúsabb időben egyaránt elengedhetetlen feltétele a zavartalan fejlődésnek. JÓL LATJAK és tudják ezt ellenségeink is. Nem véletlen, hogy a szocialista országok ellen most folyó nyugati kampányban a fő cél a párt és a nép kapcsolatának aláásása, az ékverés, a bizalmatlanság felszítása. Hazánkról e kampányban viszonylag kevés szó esik, de a szándékok) iránt mi sem táplálhatunk illúziókat. Ám azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy minden ilyen törekvés homokra épül, éppen mert szilárdan őrizzük a párt és a nép egymás iránti bizalmát. Ez a bizalom könnyíti meg a szótértést olyan esetekben, amikor egy-egy intézkedés kedvező hatása csak távlatilag érvényesül, vagy amikor szükséges, de kihatásaiban ellentmondásos lépésről van szó. Kényesnek tűnő politikai problémák megoldását is segíti, kedvező hátteret, alapot biztosítva ehhez. Gondoljunk csak olyan kérdésre, mint hazai árrendszerünk, árpolitikánk. Ismeretes, hogy a mi viszonyaink között közgazdaságilag az olyan árrendszer az ésszerű és indokolt, amely lehetővé tesz bizonyos ármozgásokat. Tény, hogy az ilyen árrendszer politikailag több gondot okoz, mint ha — „kerül, amibe kerül” alapon — a költségvetés magára vállal minden többletköltséget és így akadályozzuk meg az árak változását. A párt mégis a gazdasági ésszerűség mellett döntött, azt az utat választva, hogy az életszínvonalat növekvő árszínvonal mellett emeljük. Bízott a közvélemény ítélőképességében, s a tapasztalatok szerint ez a várakozás nem bizonyult megalapozatlannak. Nemcsak a politikai vonalon múlik azonban a kölcsönös bizalom fennmaradása. Minden pártszervezet, minden kommunista felelős érte a maga területén. Különösen fontos szerepet játszik itt a párttagok, a kommunista tisztségviselők személyes magatartása, stílusa, életvitele. Tudjuk, hogy senki nincs eleve beoltva olyan „betegségekkel” szemben, mint az úrhatnámság, a gőg, a hatalmaskodás, s mindig kísértő veszély a kioktató stüus, a türelmetlenség, a restség az érvelésre és a vitára. Márpedig az efféle magatartás súlyosan árthat a bizalomnak. Ezért is kell fellépnünk ellene, bármikor és bárhol is ütné fel a fejét. A TÖRTÉNELEM MEGTANÍTOTT BENNÜNKET, hogy a párt csak a nép támogatásával, a nép pedig csak a párt vezetésével érheti el céljait. Ezek a célok ma hazánkban egybeesnek. Ebben az azonosságban gyökeredzik és ezt erősíti tovább a párt és a nép történelmi tapasztalatokra épülő kölcsönös bizalma. Sokat túlóráznak a Nyíregyházi MEZŐGÉP Vállalatnál. Az elmúlt évben egy munkás átlagosan 60 túlórát teljesített. A szakemberek az idén is számítanak túlórára, szerintük egy dolgozó átlagosan 40 túlórát teljesít majd. Hogy a „fájront” utáni munka mennyire befolyásolja a dolgozók hangulatát, arról két beszédes szám is tanúskodik. Tavaly 74-en indoklás nélkül léptek ki a vállalattól, 86-an „egyéb” okok miatt kérték a munkakönyvüket. A téma nap, mint nap foglalkoztatja a vállalat 2735 dolgozóját, részben ezért érdeklődtünk az okokról és a megoldásról. Akadozó anyagellátás A múlt évben 0,6 százalékkal nőtt a túlórák száma. Összesen 132 ezer túlórát teljesítettek a munkások. A megoszlás közel sem egységes. Javult a helyzet a mátészalkai, a nyírbátori és a nagykállói gyáregységben, stagnált a túlóraszint Nyírteleken, romlott a statisztika a nyíregyházi, a baktalóránt- házi, a fehérgyarmati és a tiszavasvári gyáregységben. Az okok is eltérőek. A bak- talórántháziak megyén kívül építő és szerelő tevékenységet vállaltak, s a vállalkozás meghaladta erejüket, felkészültségüket. A lemaradást túlórákkal igyekeztek megszüntetni, — nem mindenütt teljes sikerrel. Indokul a profilrendezést hozták fel a nyíregyházi, tiszavasvári, és a fehérgyarmati gyáregységben. Kétségkívül: az átszervezés, a profilrendezés átmeneti nehézségekkel jár, objektív és szubjektív okok fékezhetik a termelés lendületét. Az objektív okok közé tartozott a tervdokumentációk átadásának késése, az anyagellátás akadozása. Szakmunkáshiány Szinte valamennyi gyáregységben gondot jelentett és gondot jelent bizonyos szakmákban a kvalifikált szakmunkások hiánya. A szükségesnél kevesebben vannak a forgácsolók, hiányukat néhol, betanított munkásokkal pótolják. Hiányoznak a minősített hegesztők, 15 hegesztőt a közeljövőben küldenek minősítő vizsgára. A felsorolt indokok ellenére állíthatjuk: jobb szervezéssel, lendületesebb munkával csökkenteni lehetett volna a túlórák számát. Túlórapótlék címén 956 ezer forintot fizettek ki a múlt évben. Ez a bértömeg 1,1 százalékát emésztette fel. A vállalat dolgozói egyébként 5,4 százalékos bérfejlesztést kaptak 1976-ban. De a csaknem egymillió forintnyi pótlékból nem részesült valamennyi dolgozó, így az összeg kifizetése elégedetlenséget, bizonyos feszültséget okozott. Az intézkedés nem volt radikális, nem minden dolgozót köteleztek túlórára, csak az mehetett haza, aki például óvodazárás után nem tudta megoldani gyermeke elhelyezését. Több műszakot! A vállalat termelési értéke a vártnál kevesebb volt, a határidőknél is előfordult némi lemaradás. A túlóra, ez a szükséges rossz nem oldott meg mindent. A csökkentés érdekében a vállalat vezetői már tettek néhány intézkedést. Januárban módosították a kollektív szerződést, a módosítás jelentős műszakpótlékot „hozott” a több műszak érdekében. A szervezési, a munkaügyi és a termelési osztály mindenütt keresi a lehetőséget a több műszakos termelésre. Harminchat nagy értékű gép dolgozik a vállalatnál, s azt akarják, hogy legalább ezek a gépek termeljenek három műszakban. Vállalati szinten tavaly 1,69 volt az átlagos műszakszám. Azt akarják elérni, hogy az idén 2 műszak legyen az átlag. Eredmény, hogy a fehérgyarmati gyáregységben máris három műszakban dolgoznak. Az említett osztályok azt is vizsgálják: lehet-e csökkenteni a meósok, a tmk-sok, illetve az improduktív munkát végzők számát. Ahol lehet, ott átirányítják őket termelő- munkára. Harmincnégy „hiányszakmás” ipari tanulóval tanulmányi szerződést kötöttek, ezek a tanulók azonban csak egy-két év múlva állnak az esztergapadok, a gya- lupadok mellé. Az ország vasasüzemeiben átlagosan ezer teljesített munkaórára vetítve 4 százalék a túlóra. A MEZÖGÉP- nél tavaly „csak” 3,7 százalék volt az arány. Az átlagosnál valamivel kedvezőbb statisztikát azonban nem lehet nagy eredményként elkönyvelni. Az egyre feszesebb tervet munkaidő alatt kell teljesíteni. Az emberi szervezet igényli a munka és a pihenés egyenletes ritmusát, a dolgozók többsége nem túlórával akar többet keresni. N. L. Gyenes László — Furcsa egy folyó ez a Szamos — mondja. — Nyáron néha alig van az alján víz, ilyenkor tavasztájt meg nagyobb a sodrása, mint a Dunának. Pedig azt is volt alkalmam megismerni, majd tíz évig hajóztam fel az NSZK-ig. De aztán meguntam az örökös vándorlást, és hazajöttem. Nekem aSzo- mosnál nincs kedvesebb folyó, itt nőttem fel mellette, Csengerben. Kapóra jött a hídépítés. Amint meghallottam, hogy vizsgázott hajóvezetőt keresnek, azonnal jöttem. De most már nemsokára átadják, s tovább kell mennünk. Úgy hallom, Tunyogmatolcsra vonulunk, még az a szerencse, hogy nincs messze, közelebb van, mint Regensburg. Közben már megfordultunk, ismét a híd alatt haladunk át. A csónakhasította hullámok méternyire csapnak és a pillérek falán törnek darabokra. — Ha tudná, a környékbeli öregek milyen hitetlenkedve csóválták fejüket, mikor hozzákezdtünk a hídépítéshez! Mindig volt egy-két ráérő közöttük, akik szótlanul pi- pázgatva méregették a földgyalukat, kotrókat, majd később a darukat. Most meg, ha látná őket, milyen peckesen ülnek a bakon, mikor áthajtanak a hídon! Igaz, hivatalosan még nem lehetne járni rajta, de hát kerüljenek nyolc-tíz kilométert? Még félig sem volt kész a híd, a fiatalabbak már akkor azt hajtogatták: nem kell Csenger felé menni, ha Pátyodon akarunk locsolódzni. py agyon kellett ide ez a híd. Ezt csak j^| most látja az ember igazán, hogy majdnem elkészült. Csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynunk, és máshol kezdeni mindent elölről. De hát majdcsak megszokjuk a következő helyet is. No, eredj Szakáll, kísérd fel a vendéget a gátra! — mondja a kiskutyának, miután a parthoz kormányozza a csónakot. Balogh Géza D él van. Az új csengeri Szamos-hídon állok, hunyorgok az erős ta- vaszi napsütésben. Alattam, a híd és a folyó között egy szál deszkán függve két férfi a tartóoszlopokat hegeszti, hangjukat sokszorosan felerősítve dobja felénk a víz. Egyik társuk a hídon a hegesztőpalackon igazít valamit, s lentről már csak a sistergés hallatszik. A híd lábához kikötött motorcsónakban egy kiskutya szendereg, gazdája a csónak aljában rendezkedik. Árnyékuk hangtalanul fürdik a folyóban. Majdnem a töltésig kell visszamennem, hogy le tudjak ereszkedni a folyó mellé. Tegnap még a gát alatt csavargóit a Szamos, most minden apró mélyedésben víz csillog, nyakig ér a sár. Jó időbe telik, míg a csónakos észrevesz, és nagy kerülővel elindul felém. A parthoz közeledve kikapcsolja a motort, a csónak az egyik földnyelvhez simul. A kiskutya fürgén ugrik a partra, néhány lépésre megáll előttem, s kíváncsian szemléli az idegent. — Szakáll, eredj az útból! Nem hallod? — kiabál a gazdája. — Igaz, nem bánt ez senkit, megszokta már az idegeneket. De hát jobb félni. Vigyázzon, a vízbe ne forduljon! Kicsi ez a csónak, könnyen billen! — mondja. Beindítja a motort, és elindulunk a folyóval szemben, fölfelé. A híd egyre kisebbé válik, s mint két egymásba kapaszkodó tekintet köti össze a partot. A megduzzadt folyó elázott földdarabokat harap le a partból, amelyek nagy loccsanással zuhannak a vízbe. Az örvény elkapja, és a fennmaradó bokrok lassan forogva híd felé sodródnak. A csónak motorja hörögve küszködik az árral, alig lehet érteni a hangját kezelőjének, Varga Barnabásnak.
