Kelet-Magyarország, 1977. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-13 / 37. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. február 13. A táncművészet reneszánsza A NAGYKÖZÖNSÉGNEK A TETSZÉSEN vagy nem tetszésen túl ritkán válik gondjává a művészi munka bármelyik előfeltétele vagy összefüggése. Néha mégsem árt a hátteret is számbavenni — mint nemrég tette a Magyar Táncművészek Szövetségének közgyűlése — hiszen melyik művészet mondhat le feladatai és feltételei tisztázásáról, ha tovább akarja építeni jövőjét? Színpadi táncművészetünk mindkét nagy ága, a balett és a néptánc is a felszabadulás után fejlődött ki igazán, s vált elismert hazai, sőt nemzetközi tényezővé. Néhány eredményünk közismert. Operabalettünk megbecsült helyet élvez az európai társulatok között, hivatásos folklóregyütteseink a Távol-Kelettől Észak- és Dél-Amerikáig vitték el kultúránk üzenetét, s alig akad olyan megyénk, amelyiknek egy vagy több amatőr együttese ne szerepelt volna dicsőséggel valamelyik nemzetközi fesztiválon. Akadnak azonban kevésbé ismert eredmények is, róluk ugyancsak érdemes szót ejteni. Megélénkült az alkotó munka, s társulataink stílusukban is sokat gazdagodtak. Ez a gyarapodás részben összefügg az alkotó- műhelyek folyamatos funkcióváltozásával is. Az operaház balettje például — megtartva a klasszikus balettben elért eredményeit — újabban sokat törlesztett a kortárs művészettel kapcsolatos adósságából, s műsorpolitikájában jelentős teret biztosított az új kifejezési törekvéseknek. Másik társulatunk, a Pécsi Balett ugyancsak differenciálódik arculatában. Az alapító Eck Imre mellett új alkotótársként most már Tóth Sándor is folyamatosan komponál, s ez a munjta jócskán gazdagítja a társulat palettáját. A stílusgazdagodás, a kifejezési választék kiterjedése valójában már koreográfiái világunk eszmei-gondolati gazdagodásának következménye. Lehetetlen észre nem venni, hogy mondjuk másfél évtized óta milyen nagy változás zajlott le a magyar táncszínpadon. Korábban szinte egész táncművészetünk megelégedett a derűs (és probléma- mentes) szórakoztatás feladatával, s alig dicsekedhetett önálló költői programmal, sajátos módon kifejezett saját gondolatkörrel. Kell-e mondani, hogy ez az állapot és magatartás mennyire kényelmesnek és igénytelennek bizonyult, egyszersmind méltatlannak az alkotó művészethez? KOREOGRÁFUSAINK fogékonysága és felkészültsége szerencsére már sokat változott. Alkotóinkat napjainkban egyaránt foglalkoztatják etikai problémák, sorskérdések, az egyén és társadalom ütközései, s e koreográfusi magatartás legtöbbször nem üres meditációkban, hanem meggyőző hatású művekben realizálódik. Való igaz, a táncművészet csak a társadalmi érdekű kérdések felvetésével és sajátos, mozdulatnyelven történő megoldásával csatlakozhat méltó partnerként a többi művészethez, s az ágazat egyetemes áramlataihoz. Többen utaltak rá a közgyűlésen, s nem alaptalanul, hogy a táncoktatásban, ifjúságunk táncos nevelésében még sok akadályt kell leküzdenünk. Tulajdonképpen a művészképzés táján is akadnak fonákságok. Az Állami Balett Intézet például maholnap főiskolai képzettségi fokon bocsátja ki ifjú előadóművészeit, akiket tízéves koruktól oktat. Hogy addig hol tanulnak mozgáskultúrát a gyermekek, az bizony majdnem áttekinthetetlen, de nem a választék gazdagsága, hanem épp az alapfokú képzés szórványos, foghíjas helyzete miatt. Holott a szülők és gyermekek körében országszerte megerősödött az igény a rendszeres tánctanulás, táncos testképzés iránt. Kinek táncolunk és hogyan? — ezt a kérdést szintén sokan feszegetik, sürgetve, hogy újból át kellene gondolni a táncművészet és közönsége kapcsolatát. Csakugyan, napjainkban a táncművészet majdnem teljességében a „szórakoztatás” címkéje mögé van beskatulyázva, a szórakoztatási igény torz, leszűkítő értelmezésének kárvallottjaként. Alig kell mondani pedig, hogy a tánc nem kíván lemondani a tartalmas szórakoztatásról, vagy a derűs-szellemes komédiázás lehetőségéről. Csak éppen a skatulyát tartja igazságtalannak, szűknek. A rossz beidegződések, igénytelen „elvárások” periférikus és kiszolgáló helyzetben marasztja a táncot, holott eredményei alapján már régen többre érdemesült. Nem titok például, hogy az operaházi Béjart-est a közönség új, korábban tartózkodó rétegeit mozgósította. Ez a tény nemcsak az igényes táncművek jogosultságát erősíti. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a puszta szórakozásnál többre vágyó, szellemi értékeket kereső nézőnek nagyobb figyelmet kellene szentelnünk. KÜLÖNÖSEN SZOROS A NÉPTÁNC KAPCSOLATA közönségével. Azazhogy: látszólag minden rendben van, hivatásosok és amatőrök szép számmal tartják előadásaikat, s van is hozzá nézőjük. Közben azonban épp az új és kiemelkedő koreográfiái termésnek nehéz színpadot biztosítani. A néptánc sokakban (nem egyszer hivatalos személyiségek szemléletében is) az igénytelen, „magyarnótás” szórakozással azonosult. Nem könnyű a kényelmes, „fogyasztói” ízlésnek ezt a körét áttörni. Nem is véletlenül vetik fel egyre többen, hogy csak valamilyen új táncfórum, bemutató színpad kialakítása hozhatna igazán új fordulatot. M. L. Kmetty-képek Az 1975-ben elhunyt művész eddigi legteljesebb kiállítását rendezték a közelmúltban a Műcsarnokban. Kmetty Jánost tartják az első magyar kubistának, bár ezt vitatja a művészettörténet, vitatja a mester is. Mégis csak ő festette 1912-ben a kubinti- kus Szakállas önarcképet. Makacs eltökéltsége, erkölcsi puritánsága olykor maradék nélküli súlyt és jelentőséget kap architektonikus koncepcióiban, az összefüggések stabil rendezésében — írta róla Kassák. Ez a tétel mindmáig érvényes. Puritánsága tüntetőén leszűkített témaválasztásában is megmutatkozik; csendéletet és önarcképet fest. „A humanitás... a csendéletben ugyanúgy jelen lehet, mint egy tematikus kompozícióban” — vallja. Az önarcképet pedig egyszerűen, a mindig kézenfekvő modell lehetősége miatt szereti. Majd visszatért ifjúkorának keményebb festészeti előadásmódjához, s az önportrét a külső világ motívumaival, szentendrei motívumokkal köríti, egészíti ki. Egész pályafutása alatt mindig ugyanazt kereste, ha más és más eszközökkel is. Bizonyos festői korszakokat — a líraibbakat — leszámítva, dominál nála a ráció, a hideg kék szín. Képeiből „idegnyugtató csend” árad, amint Rabinovszky Máriusz fogalmazta Kmettyről a Nyugatban, 1929-ben. Tiszta, racionális, de ugyanakkor kifejezéssel telt drámai művészet Kmetty Jánosé — ott lüktet mögötte a reális világ, abból vétetett, azt figyelte, kutatta konok alázattal. önarckép lilás kalappal. Olvasó nő. MEGYÉNK TÁJAIN CULÁCS K omor, kemény vidék a Tiszahát. Lapos, mint a gyúródeszka, s a táj egyhangúságát a facsoportok, a reKettyések sem oldják fei. A föld kötött vályogtalaj, nem bánik mostohán művelőivel, de minden szem búzáért, kukoricáért keményen megdolgoztatja őket. A Tiszaháton élni semmivel sem rosszabb, mint bárhol az országban, csak az a kellemetlen : nincs vasút, gyáripar, az utak is csak távoli hajszálerei a nagy forgalmú kozmáknak. Mindez ma már nem jelent elszigeteltséget. A televízió, a rádió, az újság, az egyre több személyautó segíti áthidalni a különbségeket. De hát mégis, hogyan élnek az emberek? Gulács a Tiszahát peremén 1527 *elket számláló kis község. Hogy a mai élet tartalmát, a valóságot jobban megértsük és helyesen értékeljük, néhány mondat erejéig idézni kell a múltat. Az „úri világra” (mert sok, volt itt az úri birtok) már csak az idősebb emberek emlékezhetnek igazán vissza. — mondta Szarka Károly, a tanácsi kirendeltség vezetője. Ok tudják, mint a 71 éves Vass Béla termelőszövetkezeti nyugdíjas is, hogy egy pengő nagy kincs volt, felnőtteknek kaszálásért egy pengő, kapálásért ÖO fillér volt a napszám, a gyermekember csak 50 fillért kapott. Mit ért egy pengő, ha volt? 20 fillérért adtak egy féldeci pálinkát és tellett némi kenyérre, sóra, petróleumra. — Részért arattunk — emlékezik vissza Szarka Károly — 14 kereszt volt az úré, egy a miénk. Meg kellett szenvedni azért az egy keresztért. Hát még ha az ember cseléd volt! Az tudta csak igazán, mitől sós a kenyér! Özvegy Bíró Gyuláné mint aki rossz álom után jó napra ébred, derűs szívvel mondja: „Én cselédlány voltam. Az apám is cseléd volt. aki most 90 éves és szövetkezeti nyugdíjas. Nem is jó a régi időkről beszélni.” Régi idők? Péntek Emma kisbíró kilenc éve dobol, esetenként 36 helyen kiáltja szét a hírt. Azt mondja: „Az a jó, ami most van. Sírásnak nincs helye, én ismerem a falut, meg lehet élni.” A megélhetés egyik kézzelfogható példája az, ami január második felében a tanácsi hivatalban történik. Egymás, nak adják az emberek a kilincset, hízott bika értékesítéséhez járlatleveleket állítottak ki. egyven bikát szállítanak most ki a faluból. egy-egy állat súlya 5-6 mázsa. Jó ára van, 36 forint kilogrammonként. Negyven bika valóságos kis csorda, csábít arra, hogy értékét, ha nem is pontosan, de hozzávetőleg kiszámoljuk. 24 ezer kilogramm hús élősúlyban 864 ezer forint. Nem rossz vásár. De nemcsak ennyit ad el a község. Évente 150-200 bikát, 200-250 hízott disznót is. Ennek az értéke már közel ötmillió forint. Az állattartásnak Gulácson nagy hagyó, mányai vannak. Az elmúlt év tavaszán 444 tehenet hajtottak a háztájiból a legelőre és a tej értékesítéséből is megkapták a másik ötmillió forintot. Tízmillió forintból legalább 30 új házat lehet felépíteni. 120 Zsigulit vagy 200 televíziót lehet vásárolni. Vass Béla említette: „A nagyházat, ami 1881-ben épült, két ökör áráért fedte be az apám, most egy hízott bika ára is elég, még marad is pénz. Ügy vannak vele az emberek, hogy még a jó házat is lebontják, hogy újat építsenek.” Gulácson az utolsó nádfedeles házat 1976- ban bontották le. Kocsis László lakta és nem azért nem épített korábban újat, mert nem tellett rá. Azt mondogatta: „Jó ez nekem, kihalok én ebből is.” Meggondolta magát, szét verette a régi falakat és már áll is az új, A meggondolás, az ilyen elhatározás ma egyáltalán nem pénzkérdés, özvegy Bíró Gyuláné közölte: „Most három bikát adok le, tavaly hat bikát neveltem. Jó az ára. érdemes vele foglalkozni. Mire költőm az árát? _A fiamnak veszek belőle kocsit.” Vass Béla 26 ezer forint értékű tejet fejt teheneitől. Gulácson nem a háztájiból élnek az emberek. Csak a szorgalom, a jobbra és a többre való törekvés jó példájaként kellett erről ilyen hosszan szólni. A megélhe. tés, a boldogulás fő forrása a Tarpa—Gulács —Tivadar által egyesült Esze Tamás Termelőszövetkezet. Ki traktorosként, ki mezei munkásként, vagy mint állattenyésztő, gyümölcskertész keresi a pénzét. A szövetkezet egyik gépjavító műhelye Gulácson van. Barna Béla szerelő negyvenkét éves, havonta 3500 forintot keres. Sok ember sorsát példázza az övé: „Apám cseléd volt, hat gyermeket nevelt, ha maradunk abban a korban, dehogy lehettem volna én szakmunkás. Egyet azonban már gyerekfejjel is tudtajp, cseléd nem akartam lenni.” Barna Béla lánya gimnáziumba, fia szakközépiskolába jár. Ha már leírtuk, mennyi házat, kocsit, tévét ér a háztájiban végzett munka, most hozzátehetjük, a termelőszövetkezetből származó jövedelem ennek többszöröse. Csoda hát, a cselédsorsú nagyapák, apák gyermekei szépek, jóltápláltak, jólöltözöttek és gimnáziumokban, egyetemeken otthonosak. A gulácsi tehenészeti telepen szakképzett lányok, asz- szonyok fejik az évi 3000 literen felül tejelő teheneket, a traktorosok John-Deere. Rába Steiger gépeket vezetnek és — az elmúlt évi aszályt leszámítva — 60 mázsát terem hektáronként a kukorica. A tél végi hóolvadásban sáros, latyakos tiszaháti kisközség Gulács. Ha átutazóban fut rajta keresztül az ember, annyira nem jelleg, zetes: talán észre sem veszi. Sok az új ház, de hát az mindenfelé van. A varjú nem a háztető gerincére, hanem a tévéantennára ül, de hát hol nem így van ez? □ miért nagyon érdemes megállni, az az ember. Az ember, aki dolgozik és gondolkodik. Vass Bélát annak idején kicsit a muszáj vitte a termelőszövetkezetbe, mert: „felszorozták a gyümölcsöst, az apám kulák lett, én nem akartam az lenni. Miért is maradtam volna ki a közösből? Most 1330 forint a nyugdíjam, itt van a háztáji, a két tehén, a borjú vele szaporodik, dicsérem a kormányzatot, hogy ezt megadta.” A gulácsi ember azonban nem csak önmagára, a közösségre is néz. „Hányszor mondtam én, minek a sok keskeny föld, a zsinórparcellák? A fél határ csak mezsgyékből állt ki. A mezsgyéken pedig semmi sem terem.” Nincs mezsgye, a fa. luhatár is elmosódott. Hétezer-egyszáz hektár úgy olvad egybe, hogy nem maradhat parlagon egy talpalatnyi terület sem. És valóban, ha csak 10 százaléka volt a mezsgye, a dűlő a határnak, az hétszáz hektár. Közel annyi, amilyen területen most búzát termeszt az Esze Tamás Tsz. Ez nem kevés: 21 ezer mázsa gabona, hat és fél millió forint. A kisbíró asszony mondta, ki ne tudná, ha ő nem: „Nincs itt senkinek kenyérgondja. Azt panaszolják inkább, hogy magas a legelőbér. A kocák után sokat kell fizetni, ha ki akarja hajtani az ember.” Gond? Természetes, hogy gond is van Gulácson, de nem meg. oldhatatlanok. A község fejlesztése is úgy történik, hogy egyszerre nem lehet mindent megvalósítani: „Gulácson 1976-ban — mondta a nagyközségi tanács elnöke Csürke Sándor — belvízlevezetésre 300 ezer forintot költöttünk, felújítottuk a Szabadság utca köz- világítását. A művelődési ház nagytermét, — hogy a kisiskolások téli testnevelése megoldódjék — tornateremmé alakítottuk át az eredeti rendeltetés meghagyása mellett. A községfejlesztési tervben idén is jelentős ősz. szeggel szerepel a község”. Nincs gond az óvodákkal, bölcsődékkel, minden gyereknek jut hely, viszont kellene egy ifjúsági klub ... X ■TT1 ogyan élnek ma Gulácson, hogyan gondolkodnak szűkebb hazájuk dolgairól LLI az emberek? Nehéz lenne azt 100 százalékos pontossággal papírra vetni. Egy biztos: ha van összehasonlítási alap, márpedig van, a múlt és jelen között annyi a különbség, mint ég és föld között. Seres Ernő KM o
