Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. január 9. o /---------------------------------------------VERES PÉTER: Mit ér a művelődés Munka közben (RÉSZLET) A pályaudvaron dolgozunk. Síneket és talpfákat cserélünk. A munka nehéz és kínos: gyorsaságot, s egyben pontosságot és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jönnek-mennek. A kis faluban minden nadrá- gos ember, minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk. Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rőfös, és mindenféle kereskedő. Ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. Ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömét érzi. Egyébként magas, jól öltötzött, tekintélyes úriember. Halkan gömbölyödő pocakján aranylánc fény- jik, nagy, dülledt toka, széniéi élénkén pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunké sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a felesége, a nagyságos asszony. Ö már ismeri az alakítás, a teremtés örömét. Ö ruhákat, befőtteket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajnos, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédet okolja. Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye”! így valójában mindig kielégítetlen marad a cselekvés-éhsége. Ezért kibírhatatlan zsarnok úgy a férjével, mint a cselédeivel szemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre. V elük van a gyerekük is. 8-10 éves fiú. Örökké kérdez. Egyáltalán, az urigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beépítik a látottakat a játékaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy el a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a NYOLCVAN ÉVE 1897. JANUÁR 6-ÁN SZÜLETETT VERES PÉTER. EBBŐL AZ ALKALOMBÓL KÖZÖLJÜK AZ ALÁBBI RÉSZLETET, MUNKA KÖZBEN ClMÜ NOVELLÁJÁBÓL. családban ő a fő mindentudó. Neki érteni kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mellébeszélők, de vannak buta válaszok is. Ők persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek benünket, mint valami ismeretlen állatfajt. Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott összevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket. Egyik-másik meg- csikordítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolással továbblendítjük a "kidobott síneket és talpfákat, mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megzavar bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színészekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat, s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sint nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk. mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az előmunkás, aki nem áll a bámulok szuggesztió- ja alatt, mert folyton jön- megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem látjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldalra való sín?... Kanyarba vagyunk... Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!” S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér. De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy: tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulni, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó. Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik össze. A hevederek nem illenek össze, a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig mivel nézik, bűvészi ügyességgel és gyorsasággal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az ember megadja az erőt, és a semmibe sza- j lad a kulcs. A kezét hozzá- ' csapta a sínhez, léütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot, és káromkodni egy égreszál- lót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk. Avagy a szeghúzó vagy a tyrefond-csavarkulcs tíz- szer egymásután lepattan a szegről és a tyrefond-csa- varról, s az ember nem szidhatja nyugodt lélekkel és elszabadult káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbe-* eső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem, mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki. Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rábillenteni egy sok mázsás sínét a lábujjaikra csak úgy véletlenül, kidönteni a kátrányos-ibri- ket, s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, hogy csak úg.y loccsant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úgy, hogy leette ! volna róla a bőrt. I lyen gonosz kívánságokkal fizetünk meg j a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kátrányos talpfákat fogdosni, a nehéz, rozsdás síneket emelgetni, s krampácsolás közben megegyengettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján... (1936) Veres Péter (1897—1970) a népi írók mozgalma szegényparaszti szárnyának legjellegzetesebb képviselője, e mozgalom egyik legtermékenyebb írója. Első Írásai szociáldemokrata napilapban és a polgári radikálisok folyóirataiban jelentek meg, tényfeltáró, félig szociográfiai, félig önéletrajszerű müvekkel jelentkezett. A felszabadulás után hosszú ideig aktív politikusként működött, a Nemzeti Parasztpárt elnöke volt, több miniszteri tárcát töltött be. A szépirodalmi munkássághoz 1949 után tért vissza, az átalakuló, kollektív életet kezdő magyar falu új típusát «. rajzolja meg, szinte legelsőnek a magyar irodalomban. Fontosabb müvei: Számadás, Falusi krónika, Próbatétel, Pályamunkások, Almáskert, Három nemzedék, A kelletlen leány. Tiszántúli történetek, Olvasónapló, Évek során. 1 ipari és 1 mezőgazdasági üzemben? A megyei közművelődési bizottság legutóbbi ülésén megyénk két nagyüzeme számolt be a munkahelyi közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól: a tiszavasvári Alkaloida Vegyészeti Gyár, valamint a tarpa—gulács—tivadari Esze Tamás Termelőszövetkezet. Arról adtak számot: mit valósítottak meg eddig a közművelődési párthatározatból, hogyan fogadták a közművelődési törvény megjelenését, hová, milyen célokra költik a kultúra forintjait? ALKALOIDA: __ _ Bővítik a lehetőségeket Az Alkaloida egyike megyénk legnagyobb szellemi hagyatékot koncentráló üzemeinek, iparosodó megyénkben lényeges bázisát adják a műszaki értelmiségnek. A szellemiekben gazdag gyárban éppen ezért feltűnőek az ellentmondások. Nemzetközileg elismert gyártmányokat állítanak elő — korszerűtlen elavult épületekben. Kiválóan felkészült felső- és középfokú végzettségű műszaki gárdájuk van, s ugyanakkor 2400 dolgozójukból 260 még nem jutott el az általános iskola befejezéséig. Jól felszerelt műszaki könyvtáruk van, színvonalas külföldi szaklapokkal, ám ezek nem szolgálják a szak- és betanított munkások műveltségének gyarapítását, mert a könyvtári kölcsönzési rend nem így alakult ki. Hétszázan laknak a gyár tőszomszédságában lévő üzemi lakótelepen, ideális feltételek között ahhoz, hogy a művelődés közös, korszerű formáit megteremthessék. Ez a lakótelep mégsem több, mint más városi társai. Legnagyobb gondjuk az, hogy nincs egyetlen helyiség sem a gyár területén, amelyet a kulturális élet centrumának megtehetnének, s ugyanakkor évek óta nem sikerül megfelelő kapcsolatot kialakítaniuk a helyi művelődési és ifjúsági házzal. Mindezek ellenére sem fogadták váratlanul a közművelődési törvényt, megpróbáltak saját lehetőségeikhez képest kezdeményezni. Színházbérieteket vásároltak, ezeket a szocialista brigádtagok között osztják szét. Hozzásegítették a brigádokat, hogy a helyi múzeumnak rendszeres látogatói legyenek, ötezer forinttal támogatják a művelődési házat. Néhány dolgozójukat elküldték a megyei művelődési központ alapfokú népművelő tanfolyamára. Filmklubot szerveztek, néhány író-olvasó találkozóval a könyveket igyekeztek megszerettetni. Mindezt azonban ma már kevésnek érzik. Először a vállalati közművelődési bizottság megalakítását tervezik. Gondoskodnak az alapfokú népművelési ismeretekkel rendelkező dolgozók foglalkoztatásáról, szorgalmazzák a hiányzó iskolai osztályok pótlását. Nagyobb súlyt helyeznek a természet- tudományos ismeretterjesztésre, a művészeti nevelésre — különböző kiállításokkal — s a lakótelepi közművelődésre. Arra törekszenek, hogy a jövőben jobb kapcsolatot alakítanak ki a helyi művelődési házzal. A 15 ezer lelkes településen a korszerű művelődési lehetőségek megteremtésével szeretnének példát mutatni. TARPA: Újszerű mecénás szerep Tarpán tíz évvel ezelőtt egy pincében penészedett meg egy múzeumi kiállítás leszedett anyaga. Senki nem törődött vele. S tíz év múltán ugyanott múzeumi tájházat avattak, a tsz támogatásával. Közben pedig az történt, hogy a tarpa—gulács— tivadari Esze Tamás Termelőszövetkezet vezetősége gondolt egy nagyot, s 1 millió forintos alapot képezett kulturális célokra. Az országos sajtó is foglalkozott kezdeményezésükkel, kutatva a szándékot, ami a nagy összeg mögött van. Tarpán ma is azt mondják, hogy csak egy lépést tettek, alkalmazkodva a megváltozott követelményekhez. Nem is a ma, inkább a jövő érdekében. Az 1800 dolgozót foglalkoztató mezőgazdasági nagyüzemben ma már kevesebb az általános iskolával nem rendelkezők száma, mint az Alkaloidában. Kétszáz — 45 éven aluli — ilyen dolgozójuk van, s minden reményük megvan arra, hogy ez a szám tovább csökken. A szövetkezet ugyanis kihelyezett általános, sőt középiskolai tagozatot tart fenn. Fontosnak tartják az általános műveltség gyarapításához nyújtott segítséget, de ennél is lényegesebbnek a szakmai ismeretek bővítését. Csaknem 300 szak- és betanított munkásuk van, nagyobb részük a munka mellett, a tsz saját tanfolyamain szerzett képesítést, bizonyítványt. Szívesen támogatják a továbbtanulókat, mert jókor félismerték, hogy a korszerű technológiákat csak szakmailag és általánosan korszerűen művelt szakemberekkel vihetik sikerre. Olyan közművelődési módszereket keresnek, amelyeket a dolgozók nem éreznek erőltetettnek, amelyek érdeklődésükkel találkoznak. Rendszeresek például a TIT- előadások, színházbérletből alkalmanként 50-100 darabot vásárolnak. A tsz-tagok gyermekeit különös gonddal támogatják, igyekeznek számukra több lehetőséget teremteni, mint amiben szüleiknek része lehetett. Ezért vásároltak ifjúsági hangversenybérleteket. Sokat költenek kirándulásra, most éppen azt tervezik, hogy az általános iskolások a nyolcadik osztály befejezéséig a tsz költségén ismerkedjenek meg megyénk és az ország szép tájaival, történelmi nevezetességeivel. Bár a legjobban éppen a tarpaiak tiltakoznak az ellen, hogy sikerüknek „titka” lenne, ha mégis van, az nem más, mint az egységes köz- művelődési szemlélet. Nincs ugyanis külön községi és külön tsz kulturális cél. Közösek a tervek, s azok végrehajtása. A tanács és a tsz együtt dolgozik. Legújabb tervük, hogy rendbehozzák a községi könyvtárat, népszerűsítik az olvasást. Ezután pedig az iskolát veszi pártfogásba a tsz, a tankötelezettségi törvény végrehajtása érdekében, hogy lehetőleg minden fiatal idejében fejezze be a nyolcadik osztályt. Várhatóan mindnyájan jól járnak majd ezzel a mecénás szereppel. Barakső Erzsébet VINCZE LÁSZLÓ: Rajzoló lány
