Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. január 30. Földi pályák „Furcsa ellentmondást tapasztalunk az utóbbi években. A legtöbb gyerek az elektroműszerész, vagy az autó-motorszerelő szakra akar bejutni, ahol többszörös a túljelentkezés. Gépészből viszont mindenkit felveszünk, aki jön. Azután fordul a kocka: végzés után a gépész tagozaton érettségizettek lényegesen többet keresnek, míg a másik két szak hallgatói alig tudnak elhelyezkedni. De hát ez a másik két tagozat most a divatos .. Az egyik „korteskedő” tanár mondta ezeket a héten Nyíregyházán azon a szülői értekezleten, ahol a most végző nyolcadikosok továbbtanulásáról volt szó. Hasonlóan beszélt a szakmunkásképző intézet képviselője: „Tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk meg, legtöbbször a szülő dönti el, hova menjen a gyereke. így aztán megtörténik, hogy egy jobb képességű fiú vagy lány azért marad hoppon, mert szülei olyan középiskolába szerették volna juttatni, ahol négy-ötszörös a túljelentkezés, hol. ott a gyerek szíve szerint karosszérialakatos akart lenni. Megtörtént már, hogy az ilyen későn érkező, tehetséges gyerek előtt is széttártuk a kezünket, mert korábban kevésbé jól tanulóval már megtöltöttük a létszámot.” Üj szokás — nagyon jó szokás — hogy ilyenkor, pályaválasztás idején találkozóra hívják a szülőket és a középfokú oktatási intézmények képviselő, it az általános iskolákban: szemtől szem. be, kendözés és szépítgetés nélkül tisztázzák az igényeket és a reális lehetőségeket. Érthető ugyanis, hogy minden szülő csak a legjobbakat tételezi fel gyermekéről. s azt szeretné, hogy kudarcok nélkül, sikerekkel tűzdelt pályán haladjon előre. Ugyanakkor köztudott — azok előtt is, akik sehogy sem akarnak tudomást venni róla, — hogy az állam legnagyobb erőfeszítései ellenére is végesek a lehetőségek. Minden pályán ha. tárok vannak, melyeken túl már nem le. hét lépni. Ezt a határvonalat mindenekelőtt a népgazdaság igénye vonja meg. Értelmetlen dolog lenne ugyanis tömegével kiengedni az iskolából olyan szak. képzettségű fiatalokat, akikből csak kevésre van szükség. Ugyanígy oktalan volna fönntartani — méghozzá drága pénzen — különböző intézményeket, ahol a tantermeket csak fele vagy harmadrészben töltik meg a tanulók. Különösen igaz ez nálunk, Szabolcsban, ahol — mint az említett szülő- és tanár, találkozón is kiderült — egész sor, eddig ismeretlen szakma, iparág igényli az utánpótlást. Kézenfekvő tehát a következtetés: az egyéni vágyakat, álmokat hozzá kell igazítani az iskolák és a majdani munkahelyek reális igényeihez, lehetőségeihez. Persze könnyebb mindezt leírni, vagy elmondani, mint álmatlan éjszakákon át megszenvedni a felelős döntést. így gondolkodtak azok a tanárok is, akik amolyan pályaválasztási toborzóra érkeztek a már említett nyíregyházi isko. lába. Szavaikból érződött, hogy tiszteletben tartják az egyéni elképzeléseket, — ilyen alapállásból igyekeztek apellálni a józan megfontolásra. Például arra a ma még elég sok helyütt ható nézetre, hogy szakmunkásképzőbe csak a rossz tanulók mehetnek. Akik így vélekednek, elfelejtik: a modern ipar, a korszerű építési technológia magasan képzett szakembereket kíván. Az iskolában már ehhez igazították a követelményeket, Sokak előtt ismeretlen az az új lehetőség is, hogy a szakmunkásképzőben jól tanulók ugyanabban az iskolában is tovább tanulhatnak, érettségit szerezhetnek ... A sikertelenség megelőzésére célzott annak a mostanában divatos középiskolának az igazgatója is, aki arról szólt, hogy ők az egész megye területéről vesznek fel gyerekeket, tehát nem csupán városiak lesznek majd a hallgatóik. Ki tudja, mikor, hol kezdődött a jelenség, hogy napjainkban sokak csak a tanár, az orvos, a jogász pályáját tartják valamire. Valóságunk egyre inkább cáfolja ezt a véleményt, mert megadja a lehetőséget az előbbre jutáshoz a szakmunkásnak éppúgy, mint a műszaki vagy a közgazdasági területre igyekvőnek. Le kell szállnunk a földre — mondta távozóban a találkozóról az egyik szülő. Aztán hozzátette: — Lehetőségeink nem a fellegekben, hanem itt a földön vannak. Dr. Berták Katalin körzeti orvossal a gyógyító hivatásról A A doktornőt úgy ismerik, mint kiváló ^ gyermekgyógyászt. Ezt a jó szakterületet cserélte fel Nagykállóban egy körzetre. Mi volt ennek a lépésnek az oka? — Tizenhét éve történt. Akkor rendelő- intézetben dolgoztam, ami nem volt számomra kielégítő munka. Igaz, voltak kényszerítő személyes körülmények is, de ezek nem álltak ellentétben elképzeléseimmel. Olyan helyre vágytam, amely mozgalmas, ahol sok emberrel van találkozásom, és adódik olyan helyzet is, ahol nyomon tudom követni a beteget, vagyis adott a gondozás is. A gyermekkörzetek nem voltak akkor ilyen formában kialakultak, így nem szakítottam teljesen ezzel a hivatással sem. Egy biztos, semmilyen anyagi meggondolás nem játszott szerepet a döntésemben. A Az anyagi szempontokat említette. Ez w sokszor szóba kerül, ha orvosokról van szó. A problémafelvetés mögött vajon milyen körülmények húzódnak meg? Bizonyára vannak személyes tapasztalatai, s nyilván oka is van, hogy ezt a körülményt nem vette számításba elhatározásánál. — A köztudatban sokáig élt, és sokakban ma is megtalálható az, hogy az orvosban egyféle sámánt látnak. Olyan valakit, akit misztikus köd leng körül. Az igazság az, hogy az orvosok egy része nem sokat tesz, hogy ezt eloszlassa. Ez tudniillik az egyik oka annak, hogy o beteg adakozó. Nos, ezt a hitet én nem vallom, mindig meggyőződésem volt: az orvos és a beteg kapcsolata legyen emberi, bizalmon alapuló. Az orvos nem mágus, hanem ember. Az is tény: minden emberben van félelem. Nem a haláltól fél, erről keveset tud. De fél a fájdalmaktól, a betegségtől, fél egy sereg élethelyzettől. Ezt a félelmet nem lehet másként feloldani, csak úgy, ha az emberi oldalról közelítünk. Nem tagadom, sokszor magam is félek. így tehát megértem, s meg kell értenem mások hasonló érzéseit is. Nem kihasználni kell tehát a mások baját, gondját, hanem orvosolni, a szó szoros értelmében. Ezt teszi az orvostársadalom túlnyomó többsége. És itt már nem az anyagi szempontok dominálnak. Amikor a gondozási körök egykor kialakultak, született egy jelszó: minden orvos legyen gondozottjainak anyja. Ezt én a körzeti munkára is átültettem, s úgy érzem, sikerült belőle sokat valóra is váltanom. A Azt mondta: szokott félni. Vajon mitől? Az orvosból az ember erőt is akar meríteni. Ügy mondják, az az úgynevezett pszichoszomatikus kapcsolat, ami beteg és orvos viszonyát meghatározza, éppen egy feltételezett hiten alapul. — Igen, a beteg részéről az ember elvár egy bizonyos hitet. Hogy ez megvan-e vagy nincs, az elsősorban az orvoson múlik. Egyszer egy kolléga azt mondta: ne feledjék, mindig a betegnek van igaza. Mármint azt illetően, hogy csak ő tudja, valójában hogyan érzi magát. Itt nekem kell tehát hinnem abban, amit a beteg mond. De feltételezett, s ez a legtöbb esetben így is van: az orvosba vetett hit képes csak arra, hogy valaki elfogadja a diagnózist, elhiggye: a legjobb therápiát alkalmazzák nála. És itt említem meg, hogy mi az, amitől tulajdonképpen egy orvosnak mindig tartania kell. Sokat beszélnek arról, s ez igaz, mennyire ki van szolgáltatva az orvos a betegének. De áll ez viszont is. Nos, amikor ex chated- ra kell valamit kijelentenem, az mindig elszorít. Igaz, van kórházi és rendelőintézeti háttér, bár nem a legtökéletesebb, ami kontroli-lehetőséget is ad. De azért a döntések felelőssége kétségtelenül minden esetben rendkívüli megfontoltságot kíván, s bátorságot is. Ember vagyok, aki emberrel közöl tényt. Ereznem kell, hogy milyen lesz erre a reagálása. A Két dolog is kíváncsivá tesz. Az egyik, w hogy a körzetbe is átültette a „mindenki anyja” jelszót, a másik, hogy hivatkozott a kórház- és rendelőháttérre. Milyennek látná az ideális körzeti orvosi munka feltételeit? — Nos, tényleg csak egy idealizált képet tudok itt felrajzolni, hiszen hogy az megvalósuljon, ahhoz sok orvos kellene, jól* beállt szervezeti rendszer, és végül anyagi erő. De talán induljunk ki a realitásokból. Körzetemben 3100 ember él, ez hozzávetőlegesen 800 család. Nagyon sok, s itt bizony az a módszer, hogy mindenkit követni tudjak, megvalósíthatatlan. A legjobb az a szisztéma lenne, ha sokkal kevesebb beteggel lenne dolgom, egy kis laboratóriummal, ahol az alapvizsgálatokat el lehet végezni, s marad idő arra, hogy egyféle háziorvosként látogassam a körzetet. A kórház és rendelő, vagyis a legkorszerűbb tudományos műszer, szakember, vizsgálati lehetőség adja a biztonságot. De csak ha nagyon kell, mert jelenleg az ember nagyon meggondolja, hogy valakit beledobjon-e ebbe a darálóba. Aztán idő kellene ahhoz is, hogy azt, aki kórházba kerül, ott is meglátogathassam, a kezelőorvossal konzultáljak. Nos, amit lehet ebből a sok szép elképzelésből, azt megvalósítom így is. Szerencse, hogy Nagykállóban egy sor rutinvizsgálat megoldható, s amikor motorral járva az utcán meglátok egy volt beteget, a nyeregből szólítom be egy vizsgálatra. Egyébként elvem, hogy nem szabad várni az ideális körülményekre, hanem aki amit tud abból, azt saját erőből próbálja megvalósítani. 4S* A doktornőnek három gyermeke van. Tehát a család is jelent gondot. Nagy a körzete, idetartozik Ludastó is. Ellátja a csecsemőgondozóban a munkát. Egy sor pluszt tesz, hogy nemes elképzeléseit megvalósítsa. Mikor és mitől van ehhez erő? Nem marad le a tudomány rohamos fejlődése közepette? — Kezdjük azzal, hogy a középső lányom orvosnak készül. Nézegetni szoktam a tankönyveit, s ott látom, ami a mi időnkben modern volt, az ma már avultnak minősül. Voltam egy továbbképzésen a közelmúltban, s onnan hazatérve, talán nem is hiszi, napokig csak az járt a fejemben rendeléskor, hogy csak azt ne csináljam, amit eddig! Egy sor gyógyszer, amire egykor esküdtünk, feledésbe merült, sőt, kiderült: éppen az ellenkezője igaz annak, amit hittünk. Vagy az sem. Néha nem is kérdezem: minek is jártam egyetemre, amikor abból ma már alig használható valami, amit tanultam? A felismerés azonban nem egy pillanat műve volt, a gyakorlat kényszerített arra, hogy hétféle szakmai és tudományos lap állandó olvasója és tanulója legyek. Évek óta egy szépirodalmi könyvhöz nem jutok hozzá, s tulajdonképpen kulturálódá- som abból áll, megeszem, amit a tévé kínál. Legfeljebb néha egy kis társaság. — Gondolom, ebből kitalálja azt is: a szakmai, a tudományos alap szolgál eszközül ahhoz, hogy minél többet valósítsak meg céljaimból. Igaz, érzékeny, pontosabban érzelmi lény vagyok, de ez nem zárja ki azt, hogy racionálisan ítéljen meg az elképzeléseimhez vezető utat. A Ügy tartják nyilván: doktornő volt a w második nő a megyében, aki körzetbe ment. Jelentett-e problémát az, hogy nő? Vajon nem ez sarkallja bizonyos jobb és nagyobb teljesítmények felé? Nem valami bizonyítási kényszer befolyásolja döntéseit? :— Ennek története van. Akkor kerültem ki Kálióba, amikor a tsz-szervezés volt. Az egyik agitációs érv az volt: lesz ingyenes orvosi ellátás. Nos, megérkeztem. Ráadásul a kapura úgy került ki a tábla, hogy azon a lánynevem szerepelt. És akkor már volt két gyermekem. Képzelheti, mindenki arról beszélt: jól kiszúrták a szemünket, orvos, de csak nő, az is lány, mégpedig olyan, akinek már gyerekei is vannak. Tagadhatatlanul hátrányos helyzet egy férfikollégához viszonyítva. Biztos, hogy volt akkor valami, ami bizonyításra serkentett, bár én mindig a választott hivatást tartottam a motornak. De nem zárom ki: egy kicsit a női orvosok becsületéért is hajtottam magam. — Tudja, erről ma már viszonylag köny- nyű beszélni, hiszen 17 év csak nagy idő. Szeretem a sok embert, akik itt megfordulnak, ismerem is mindet. A nők, akik ma szülnek, valamikor mint 6-7 éves lányok kerültek elém. így aztán bizony nemcsak tanácsolok, de bizony mint az anyjuk, le is gorombítom őket. Mondják, néha kiabálok is velük. De nem rájuk, hanem értük. Mert két esetben mindig elhagy a türelmem, ha gyermekekről vagy idős emberekről van szó. Ha őket éri méltánytalanság, ha róluk nem gondoskodnak megfelelően, akkor tagadhatatlan, hogy kiabálni is tudok. Hogy ezt az emberek megértik, azt talán az bizonyítja: nem nagyon jelentgetnek engem. A Az Imént többször szó esett bizonyos w titokzatosságról, sámánizmusról, ködösítésről. Vajon mindig őszinte a betegeivel? Gyakran mondják, az orvosok egyik titka, hogy mindig csak az igazság felét mondják meg, hogy aztán a gyógyuláskor annál nagyobb legyen a siker. — A rossz bizonyosság is jobb, mint a bizonytalanság — ezt hiszem. Ezért a betegnek megmondom, mi a baja, mit kell tennie, milyenek a kilátásai. Kivétel talán a rák, itt az orvosok nem szívesen nyilatkoznak. De más esetben sokkal jobb, ha az ember nyílt. Ne higgye, ez nem elrettentés. Jobban érti a beteg, mit miért javasolok, sokkal készségeseb iá, hogy visszajelezzen, mi hogyan hat, hogyan alakul az állapota. Ha valakit kivizsgálásra küldök, sosem haragszom, ha a beteg olvassa a leleteit, legtöbb ember úgysem tudja értékelni. Viszont az is igaz: nem hagyom lenyűgözni a leletektől magamat sem. Sosem néhány adatot, az egész embert kell nézni ahhoz, hogy döntsünk. A Ügy érzem, hogy némileg ellene van a rendelőintézeti vizsgálatoknak, a kórházba utalásoknak. Ennek objektív okai vannak, vagy valami személyes indíték húzódik mögötte? — Egészségügyi szervezetünk ma ynég nem olyan, hogy a kivizsgálásra küldés örömöt okozzon akár az orvosnak, akár a betegnek. Kétségtelenül könnyebb út, hiszen a körzeti orvos megoszthatja a felelősséget, egy időre talán meg is szabadul tőle. De az utazgatás, a várakozás, a személytelenné vált vizsgálatok sora vajon hoz-e olyan eredményt, ami arányban áll a strapával? Ezt kell előre eldönteni. Szerintem az is rossz gyakorlat, amikor arra szoktatja valaki a betegét, hogy csak a rendelő tud okosat mondani. Odáig sosem jut el szerencsére az orvostudomány, hogy adatokat, paramétereket bedobnak egy számítógépbe, s az kiadja a diagnózist. A gyógyítás olyan ember és ember közötti kapcsolat, melyet szolgálnia kell a legmodernebb technikának, de ne váltsa azt fel! Semmilyen személyes indíték nem befolyásol akkor, amikor a kórházat és a rendelőintézetet háttérnek fogom fel. De állítom, lényegesen kevesebb kórházi ágyra lenne szükség akkor, ha korszerűen gondolkodó, gondozó, gyógyító körzeti orvosok rendelőiben, jobb feltételek között történhetne a vizsgálatok sora. Persze mindez összefügg azzal, amit az előbb, mint ideális állapotot jelölt meg. A valóság rosz- szabb, s minél kisebb településről van szó, annál mostohább. A jobb megoldás mindenképpen szervezési kérdések egész sorát veti fel, s feltételezi az anyagi hátteret is. Addig egy kicsit olyan a körzeti orvos, mint a bányaló, alagútban halad, tapogatózva, s bizony csak egy vezeti, hogy mindenképpen jót és jól akar cselekedni. A Ebben a sok konfliktust rejtő munká- w ban, a számos nehézség és ellentmondás közepette hogyan tudta megőrizni legendás derűjét, jókedvét? — Csak a hajam őszült meg, de a derűm és optimizmusom változatlan. Az oka talán abban keresendő, hogy elégedett ember vagyok, és szeretem az embereket. Ez az elégedettség nagyon jó érzés. Tudok örülni a sikereknek, s bár nem dúskálunk az anyagiakban, nincsenek gondjaink sem. Van szép otthonunk, de nincsenek elérhetetlen vágyaim. Például engem nem izgatnak a külföldi utazások, s egyenesen bosszant, ha társaságban végig kell hallgatnom sok felszínes beszámolót a különböző országok piacairól. Ezért is kedvelem jobban férjem munkatársait, a pedagógusokat, akik sok olyan ismeretet közölnek velem beszélgetés közben, ami pótolja azt, amit nem tudok elolvasni, vagy meglátni. Még az se izgat jelenleg, hogy 24 évi munka, két szakvizsga után 4900 forint a fizetésem, bár ahogy közeledik a nyugdíj, bizony megkérdezgetem magamtól, vajon mennyi sül ki ebből a végén? De a lényeg nem ez. Az ember idős napjaira úgy őrizheti meg a derűjét, ha egész életében úgy dolgozik, hogy több oka legyen a nevetésre, mint a sírásra. Ehhez a lehetőséget én a körzetemben megtaláltam. A Mi az érzése: méltányolják-e erőfeszí- w téseit? Még pontosabban: megkapja-e azt a társadalmi megbecsülést, amit elvár? — Tudom, vannak, akik utálnak. Persze nem a betegeim között. Olyanok is, akik irigyelnek. De ez még mindig jobb, mintha sajnálnának. Különben hogy elégedett vagyok, ahhoz elsősorban az járul hozzá: érzem a megbecsülést. De nem panaszkodom a községi szervekre, vállalatokra sem. Segítik a gyógyító munkát, nem egy esetben a velük folytatott személyes beszélgetés döntő volt egy-egy betegem sorsára. Másként nem is lehet, az orvos nem élhet csak a rendelő falai között. Ezekből következik, hogy ha banálisán hangzik is: a körzetet semmivel fel nem cserélném, itt megtaláltam a boldogságomat. Ezzel az érzéssel lépem át reggel a lakásból a rendelőbe vezető ajtót, s ezzel is térek haza. Amikor magam vagyok, emberek, sorsok, esetek rendeződnek el bennem, állnak össze tapasztalattá, hogy másnap ezzel is gazdagabban kezdhessem a munkát. Ezzel, úgy érzem, meg kell tisztelnem betegeimet, s csak ennek birtokában várhatok el én is megbecsülést. Köszönöm az interjút. Bürget Lajos KM o 'Vasárnapi ^INTERJÚ,
