Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-24 / 304. szám

1976. december 24.

KELET-MAGYARORSZÄG

3

Reális

tervek

A MEGYEI TANÁCS IPARI OSZTÁLYA 1977- re vonatkozó irányelveket küldött ki a tanácsokhoz tartozó vállalatokhoz. Ezekben a napokban ké- készülnek el a vállalati tervjavaslatok, s az ipari osztály valamennyihez hozzáfűzi véleményét, javaslatát. Mit várnak a tanácsi vezetők a megvalósítandó tervektől? Mindenekelőtt azt, hogy valamennyi összhangban legyen a közérdekkel, a vállalati és az egyéni érdekkel.

Az irányelvekben levő javaslatok nem sértik a vállalati önállóságot és kiterjednek a vállalati élet minden területére. Természetes, hogy a termelésre irányul a javaslatok többsége. Jogos kívánalom, hogy növéljék a hatékonyságot, bővítsék a választékot és a versenyképesség kerüljön előtérbe. Javítsanak a szervezési és vezetési módszereken, minden eddiginél több gondot fordítsanak a rejtett tartalékok feltárására és kihasználására. Érthető, hogy a takarékosságot továbbra is napirenden kell tartani, s a tanácsi vezetők részletes takarékossági terveket várnak. Továbbra sem szabad levenni a napirendről a gépek jobb kihasználását, az újítómozgalmat, a létszámmal való ésszerű gazdálkodást.

A SZOLGÁLTATÁSSAL is külön fejezetben foglalkoznak az irányelvek. „Követelmény, hogy a szolgáltatók az eddiginél jobban elégítsék ki a megye lakosságának igényét. Javítani kell a minőséget, szükség van a vállalási idő szigorú megtartására.” Legjobban annak érezzük szükségét, hogy a megye iparának szolgáltatói színvonala az országos átlag színvonalához emelkedjék. Olyan tervet várnak a szakemberek és az állampolgárok, amelynek megvalósítása közben kihasználnak minden lehetőséget a szolgáltatás javítására. A szolgáltatás ugyanis nem csak gazdasági, de politikai ügy is, fontos szerepe van az életszínvonalunk alakításában.

Szükséges szem előtt tartani az irányelveknek azt a részét is„ amely a beruházásokkal foglalkozik. Elkerülendők a költséges megoldások, szükség van a túlzott igények visszaszorítására. Az

előbbi bekezdéshez is kapcsolódik a következő: „Fontos követelmény, hogy a beruházásokra fordított pénzeszközöket elsősorban az elavult berendezések cseréjére, az anyagi és munkaerő ráfordításokat megtakarító gépesítésre és a szolgáltatásfejlesztésre használják fel”.

A TERVJAVASLATOKAT a megyei tanács ipari osztálya „észrevételezi”. Az sem árt, ha a végleges terv elfogadása előtt a középvezetők és a munkások észrevételeit, javaslatait is figyelembe veszik. Olyan tervekre van szükség, amelyek az igények és a lehetőségek egybevetése után készülnek el.

N. L.

MAGASABB SZINTEN

Kézfogás Csepellel

„A fúrógépnek lelke van. Lelke rajta, aki ezt nem akarja figyelembe venni. Ám jobban is teszi az ilyen ember, ha veszi a kalapját, másik munkahelyet keres. Hiszen aki nem lelkiismeretesen áll a gép mellé, aki a munkában csak a mu- szájt látja, az nem veheti észre, hogy a fúrógépnek lelke van.”

Kis monológ egy szó körül játszadozva. A helyszín: Nyírbátor, a Csepeli Szerszámgépgyár gyáregysége. A lélek szó kettős értelmet kapott. Jelenti egyrészt a törekvést a nemes, az alkotó munkára, másrészt a szakmai nyelvet. Ahogy Papp Sándor esztergályos mondja:

— Az előbb a legfontosabb alkatrészt, a fúrógép lelkét, vagyis a szánházat köszörültem. A pontosság egyszázad milliméter.

A bonyolultabb műveletekig

Részese egy folyamatnak, amit úgy lehet megfogalmazni, hogy magasabb műszaki színvonalat honosítanak meg Nyírbátorban. Megszűnt a motorkerékpárgyár, még folyik a pótalkatrészgyártás, de már mindenki és minden az újat szolgálja. Előbb néhány alkatrészt, kevesebb szakértelmet kívánót, majd mind bonyolultabb műveleteket igénylő munkadarabokat hoztak, hogy néhány éven belül eljussanak a csúcsra: komplett gépeket is készítsenek, ezernél több alkatrészből összeállítva. Kevesebb lesz a vasszerkezeti lakatos munka, a pótalkatrészgyártást két év múlva befejezik. Munkásnak és vezetőnek újat kell tanulnia.

— Ez lemez, vékony anyag, nem mindegy, hogy hová üt az ember — vallja Puskás Tibor lakatos, aki a vasszerkezeti munka, a több méteres, több mázsás tetőszerkezetek helyett most a fúrógépek borítólemezeit készíti.

— Most már érezzük, ismerjük a munkát — teszi hozzá társa, Homyák And-, rás.

Pontosabban szólva túl vannak a kezdeteken, a műveletek szolgai másolásán. A rajz láttán az agyban megszületik az alkatrész képe, formálódnak hozzá a megmunkálás fogásai. Újítottak.

Nem ők, mások mondják, a legszebb elismerést ezért a többi munkástól kapták. Azzal, hogy a másik üzemből is átjártak megnézni a munkájukat, „ellesni” a módszerüket.

Konfliktusok az átállásnál

— Nálunk nem kell bir»

kózni az emberekkel, mert könnyen megszeretik az újat — bizonygatja a főmérnök, Tisza István.

— Az emberi konfliktusok egész sora jelentkezett a termelés átállításával együtt — állapítja meg Koknya Árpád, a gyáregység igazgatója.

Mintha ellentmondanának egymásnak, pedig egyről beszélnek. Az energikus, ízig- vérig műszaki alkatú, fiatal főmérnök, aki a kis tanácsi vállalatból fejlődő gyáregység sorsával nőtt egybe, a költőt, Váci Mihályt példázza, aki Szabolcsnak felhúzós gyárat, ipart kért. Boldog, mint a gyermek, hogy teljesül a vágya. Mellette a tapasztalt öreg róka szerepét tölti be az igazgató, a csepeli munkások sorsának részese, ismerője. Az, aki nem csak, és nem elsősorban termel, hanem munkást is nevel, embereket irányít. Ha lehet, jó szóval, ha kell, szigorral. Ám minden esetben abban bízva, hogy az emberek felnőnek a rájuk váró feladatokhoz. így kaptak mind több jogkört áz üzemvezetők, a művezetők, s így jutott pártfegyelmi annak a brigádvezetőnek, aki az önállósággal visszaélve a jutalom elosztásánál csak magára, s legkedvesebb munkatársára gondolt.

A munkások egyik része Csepelen töltött el hosszabb, rövidebb időt, másik fele az onnan jött szakmunkásoktól tanulta meg a gyártási műveleteket. Akadt olyan is, akinek ez nem sikerült.

— Észrevette ő azt, hogy nem megy úgy a munka. Az

egyik ezért ment el. A másik emberileg nem illeszkedett be, kilógott a sorból a magatartásával — emlékezik Le- cza László művezető azokra a volt beosztottaira, akiktől

megvált a gyár.

1

„Annak van jövője..."

Persze ez volt a rendhagyó eset, hiszen ma inkább az a gond, hogy mindenki az új gyártósoron szeretne dolgozni.

— Mert annak van jövője

— indokolja Tóth Elemérné, aki még pótalkatrészt gyárt, az egyik excenterprésen dolgozik.

A jövőt pedig egyként akarják Csepelen és Nyírbátorban. Az anyagyárban fokozatokkal magasabb szinten dolgoznak. Világszínvonalon álló, számjegy vezérlésű automata szerszámgépeket is gyártanak. Ám a Bátorba hozott masinák között is több az új, mint a régi. S ott, ahol nem szakmunkások, hanem néhány éves gyakorlattal rendelkező betanított munkások

— mert belőlük is akad bőven — dolgoznak az esztergagépeken, a gépbeállítók gyakorlatán múlik, hogyan alakul a minőség.

— Nagyon pontos munkát kíván — összegzi Gyulaházi László. — Ezt tanították nekem Csepelen, a Proletár Akarat brigádnál. Nem azt nézték, ez a fiú faluról jött, kevesebbet tud, hanem azt, hogy az ő tudásukat, tapasztalatukat átadják.

A brigád, amelyről beszél, a szakma legkiválóbbjai közé tartozik, Állami díjjal tüntették ki jó munkájáért. S a csepeli munkások kezet nyújtottak a fiatalabb testvérnek, a vidéki gyáregységnek, hogy sikerüljön az átállás a mo- torkerékpáralkatrész-gyár- tásról a szerszámgépgyártásra.

— A motorkerékpár, az egy haldokló Csepel volt. Ez más, ezé a jövő. Ha másból nem, elég a géppark összehasonlításából megállapítani — szűri le tapasztalatait Gyulaházi László.

Lányi Botond

ÜZENET

F

urcsa-tarka ünnep előtti lobogódíszbe öltöztek a községek. Tornácokon feszített kötélén, drótokon himbálja a szél a friss és dagadó ruhát. És köztük, mellettük a kézimunkát, gyermektipegőt, a patyolatinget, a színes és tarka pulóvert, a díszpárna huzatát, a pólyát és a tükröspaplant. Kísér végig az úton a látvány, a készülődés asszonykéz- buzgalmat eláruló szépsége.

Mintha egy nagy mosógép zúgna, úgy hallik a falusi utcákon. Itt mogorvábban zúg egy régi, ott egy új firingeskedik, belesivit egy centrifuga nedves hangja. És a teknők, igen egykorvolt régi teknők árválkodnak kint a színben, szétszáradtan, szomorúan. Nem bírták tovább a versenyt a sárga és piros nylonlavórokkal.

Boltosok állnak szüntelen rohamot. És nincs még öreg se, ki Flóra szappant kérne.

Tiszadobtól Rozsályig mindenfelé szárad a ruha. Hivalkodóan, kint, ahol mindenki látja. Mi lenne ez? Talán újféle divatbemutató? Mert annak hihetnék bátran a látványt. Nincs itt senki, ki hátul, a kert végén teregetne. Nincsen, akinek szégyellni kellene azt, mit magán visel, amiben alszik. Nos, lássa autón robogó idegen, s komótosan sétáló szomszéd, ime, karácsonyra készülődve már nem kell kis zoknyiért imádkozni a kicsi Jézushoz, van itt harisnyanadrág is, nem is egy, nem is kettő a gyereknek.

Gőz párásítja be az ablakokat, s a konyhaajtón ha • kijön az asszony, illatos felhőt ragad magával a huzat. Mosószer tiszta szaga lengi be a házakat, a porták fölött úgy lebeg, mint meleg fehér párna. Egy nagymosás az egész világ, sürgölődő szorgalom.

M

os a megye. Asszonyok nyomják a gépek gombjait, kezelnek masinát, igazítanak ko- nektort, toldoznak zsinórt, illesztenek T-el- osztót. Értő kézzel kezelik a forgódobot, a tányéros gépet, avatottan teszik a tetőt az ördögin forgó masinára. A technika lett társuk a mosásban, s az első két ujjpercet nem fényesíti pirosra-égőre a dörzsölés, s a lúg.

Nézem az ünnep előtti zászlódíszt. A tisztaság és gazdagság szép üzenetét.

Bürget Lajos

Bárdi András a Nyíregyházi Cipész Szövetkezet modellkészítője. Angol exportra készülő cipők mintakollekcióján dolgozik. (Hammel József felv.)

E

mlékszem, akkor tanyán laktunk. Egy nagy szőke domb féloldala le volt vágva — mint ahogy a kenyeret megszegik — és a meredek partfal alatt állt néhány ház... Most is rémlik, mintha látnám, hosszú épületek voltak, sok ajtóval. Minden fekete ajtó mögött egy füstös helyiség és abból nyílt négy füstbarna ajtó.

Tél volt. Hirtelen jött. Előtte való napon még nem volt hó, aztán reggelre olyan hó esett, hogy amikor az édesapám hajnalban felkelt és menni akart etetni az istállóba, nem nyílt az ajtó. Akkor felébresztett és azt mondta:

— Kisfiam, gyere mutatok valamit.

Nem hittem a szememnek, nagyon érdekes volt olyan nagy havat látni. Édesapám fogta a lapátot és utat vágott. A hó volt másfél méter magas, vagy talán még magasabb is. Most ahogy visszagondolok, ez volt talán a legszebb gyermekemlékeim közül.

Másnap vártam a Jézuskát... Nem tudom, hány éves lehettem, amikor ez történt. Még elég kicsi voltam. Este lefektetett édesanyám. Nem aludtam el mindjárt és fél füllel hallottam, hogy a sötétben édesapám így szólt:

— Te Julis, ennek a gyereknek vettél-e már valamit?

Édesanyám megmozdult, de még mielőtt felelhetett volna ép közvevágtam:

— Édesapám, miért hívja Julisnak édesanyámat?

Nem szóltak semmit. Apám mezítláb odajött hozzám, kitapogatott a sötétben és megcsókolt.

— Feküdj, gyermekem, légy jó, mert különben a Jézus nem hoz semmit! — mondta elmenőben, miközben még simogatott egyett a homlokomon. — Hova fogja tenni? — kérdeztem.

Erre édesanyám felkelt és a stelázsi tetejére feltette a fehér levesestálat. Aztán rámparancsolt, hogy most már aztán aludjak, mert különben Jézus megharagszik.

Hogyan tették a levesestálba az ajándékot, ma sem tudom. Nem aludtam és mégsem vettem észre. Reggel felé elnyomott az álom. Édesapám ébresztett. Azt mondta:

Elmaradt ének

— Kisfiam, kelj fel, nézd meg, mit hozott a Jézus.

— Nekem úgy sem hozott semmit, mert én nem voltam jó, nem aludtam el, amikor édesanyám rámparancsolt — mondtam.

— Na azért csak nézd meg — biztatott édesapám.

Felkeltem és odamentem a stelázsihoz. Hát mit látok — tizenkettő kicsi Mikulást, de olyan kicsiket...! Én úgy megörültem és olyan boldog voltam... Ügy éreztem, hogy kis meleg kuckóban ülök, az öröm kuckójában, amibe még édes szüléimét is csak időközönként engedtem be, s ha bengedtem, akkor is csak azért, mert a szemükből olyan melegséget láttam előragyogni, ami még az én örömömnél is kellemesebb volt. Az apró Mikulásokat kiraktam a stelázsira és egész nap ott jártam-keltem, hogy gyönyörködjem veres-arany köntösükben, fehérlő egyforma szakállukban, hegyes kucsmájukban.

— Nem kóstolunk meg egyet, kisfiam? — kérdezte édesanyám délután.

— Nem! A világért sem! — mondtam elég durván, hangosan és ijedten. — Akkor hamar elmúlik minden.

Édesanyám nevetett. Szívemben sajnáltam, hogy talán kíván egy falatka csokoládét és én nem engedem, hogy hozzájusson. De még ez a sajnálat sem tudott úgy meghatni, hogy beleegyeztem volna egy kis Mikulás elfogyasztásába. Este az ágyban sírtam, mert anyám kívánsága eszembe jutott. Magamban elhatároztam, hogy legalább egy hétig megtartom a kis Mikulásokat, egyet pedig örökre, hogy legyen minek örülni.

Másnap, amint világosodni kezdett, én már felébredtem és egyenesen a stelázsira esett a tekintetem. A kis Mikulások nem voltak ott. Mint aki eszét vesztette, úgy ugrottam ki az ágyból. Nem is tudom, hogy azt a néhány lépést, hogy tettem meg az ágytól a stelázsiig, de nagyon hamar odaértem. Rémülten néztem: hová lettek? Kérdeztem édesanyámat, de ő sem tudta. Édesapám halkan rá is szólt:

■*•- Julis, ha eltetted mondjad, ne hozd rá a betegséget erre a gyerekre.

Édesanyám megesküdött, hogy nem tette el a Mikulásokat, ö apámra fogta. Sírva kérte, hogy ne tréfáljon tovább velünk. Édesapám nagyon csúnyát mondott, és megátkozta a kezét, ha hozzá nyúlt. Ekkor amint elszomorodva lehajtottam a fejemet, megláttam a stelázsi lábánál néhány kis veres-arany papír törmeléket. Ügy guggoltam le, hogy közben majdnem megszakadt a szívem.

— Édesanyám...! — kiáltottam.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy édesapám ott ül mellettem az ágy szélén, édesanyám pedig a másik oldalon hidegvizes ruhával mosogatja a homlokomat.

— Drága gyermekem — mondta édesapám, amikor látta, hogy magamhoz térek. — Az egerek ették meg a Mikulásokat az éjszaka...

Ez engem nem nagyon vigasztalt. Nagy kétség- beesés látszhatott az arcomon, mert édesanyám felültetett, kezébe fogta az arcomat és azt mondta:

— Drága kis bogaram, ne szomorkodj, hanem énekeljük el a Mennyből az angyalt... és hátha hoz estére másikat a Jézus... Na énekelj szépen! — biztatott.

N

em szóltam, csak nemet intettem a fejemmel és összeszorított szájjal visszafeküdtem. Arra gondoltam, hogy a Jézusnak sokkal könnyebb lett volna megőrizni az én kis Mikulásaimat, mint újakat hozni. Bizonyára nem akarta, hogy sokáig örüljek.

Szabó György