Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-19 / 300. szám

6

KELET-M AGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1976. december 19.

RÉGI MESTERSÉGEK

Az anyagformálás mesteri munkát kíván.

A Tiszántúlon három, az országban összesen harminc rézművesmester dolgozik. Ezt a ritka szakmát valamikor csak a kiváltságosak művelhették. Kevés fiatal gondolhatott arra, hogy valamelyik mester mellett elsajátítsa a rézművesség fortélyait.

Gertmájer András is csak édesapja révén — akit katonakori barátság fűzött Klein nyírbátori rézművesmesterhez — tanulhatta ki a szakmát. 35 éve annak, hogy bátyja révén megszerette ezt a munkát, ö lakatos volt, de sok rézművesfeladatot is végzett.

— Nehéz munka ez. Sokat kell dolgozni, állandóan a pálinkafőzőket járjuk, ahol javítási, felújítási munkákat végzünk. Mindent kézzel, illetve kézi munkával kell végezni, ennek a szakmának a felszerelései, szerszámai évszázadok óta semmit sem Változtak. Legfeljebb a villanyfúró és a gázhegesztő jelent némi könnyítést munkánkban. Hat szakmát foglal magába a rézművesség. Többek között érteni kell a lakatos, bádogos, víz-gáz szerelésekhez. Sajnos, utánpótlás itt Nyírbátorban nincs, kihalóban van a szakma. Fiam, Tibor kitanulta mellettem ezt a mesterséget, de úgy látom, nem sokáig fog megmaradni itt. Leérettségizett és továbbtanuláson töri a fejét.

Ezt a munkát már csak az műveli,, aki nagyon szereti. András bácsi úgy van ezzel, s hogy még jobban meggyőzzön szakmaszeretetéről. lakásába invitál. Az előszoba, a szobák szebbnél szebb rézdomborításokkal, padlóvázákkal, virágtartókkal van díszítve, amelyet a mester hobbyból készített, mindennapi fárasztó munkája mellett. Nemcsak mestersége, szenvedélye is a rézművesség. minden vágya, hogy egyszer valahol kiállíthassa munkáit.

Elek Emil képriportja

Fiának már nem szenvedélye a rézmű- A fakalapács is nehéz, pláne ha több vesség. száz csapást kell végezni.

Vörösrézből készül a bogrács.

Permetezőgép javítását is kell végezni

Fejlődő városaink

A Szabolcs-Szatmári Szemlében olvastuk

A megyében megjelenő gazdasági, társa- sadalmi és kulturális folyóirat, a Szabolcs- Szatmári Szemle idei utolsó számának jelentős részét a megyeszékhelynek és fejlődő városainak szánja. Bevezető részében a Tanulmányok, cikkek között részleteket közöl a Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatósága kollektívájának díjnyertes pályamunkájából, Nyíregyháza helye és szerepe az ország és a megye életében címmel. Barabás Istvánná, Garai Lászióné, Hajdú Bertalanná, Héczei Béláné, Mladanecz Ilona és Szilágyi Imre pályázatából a megyeszékhely fejlődését, ezen belül a lakosság életkörülményeit, gazdasági, kereskedelmi, egészség- ügyi és művelődési helyzetét feldolgozó részleteket emelték ki. A megyeszékhely fejlődésének főbb vonásait ragadja meg Balogh Béla András Nyíregyháza népesség- és településföldrajzi vázlatában, Nagy Zoltán pedig a nyírségi városcsoport néhány jellemző vonásával foglalkozik tanulmányában.

A népgazdaság szerkezetének átalakulása, a gyors ütemű iparosítással járó megváltozott igények, szokások adták a kiindulópontját a városfunkciók dinamikus egyensúlyi rendszerét vizsgáló írásnak, Folkmayer Tibor—Lantos Lajos—Mikecz Tamás közös munkájának. A társadalmi mobilitással foglalkozó tanulmányukban újszerű megközelítésben tárgyalják a fejlődési arányok és az azok kialakulását befolyásoló tényezők kölcsönhatásának logikai kapcsolatait. Aktuális feladattal, a környezetvédelem jelentőségével foglalkozik Jenser György tanulmánya Nyíregyháza zöldterülete és a környezetvédelem címmel. A városnak hamarosan új levelezőlapokra lesz szüksége — így kezdi cikkét Kulcsár Attila Nyíregyháza város- központjának átalakuló arculatáról, arra utalva, hogy egyre nagyobbra nő az egykori „alvó város”. A megyeszékhelyről szóló blokkot Angyal Sándor írása zárja a megye építőiparának felszabadulás utáni fejlődéséről, a malteroskanáltól és simítótói a jelenlegi nagyberuházásokig.

A szemle Fórum című összeállításában megyénk négy legnagyobb településének legfontosabb várospolitikai céljait foglalják össze a nyíregyházi, a mátészalkai, a nyírbátori és a kisvárdai városi pártbizottságok első titkárai.

A megyeszékhellyé válás hatásaival foglalkozik Hársfalvi Péter tanulmánya a történelemidéző írások között, míg Lukács Zsófia a régi Nyíregyháza történetírójára, nagyatyjára, Lukács Ödönre emlékezik. A lap olvasói Koroknay Gyula tollából ismerkedhetnek meg a legutóbbi sóstói nemzetközi művésztelep alkotóival. Ugyancsak napjaink eseményeire reagálnak a Krónika írásai, amelyek között a" szervezéstudományi akadémia, a orvosföldrajzi konferencia, a könyvtáros vándorgyűlés és a Nyírségi Ősz tapasztalatait összegezik. Az idei negyedik számot a szokásos könyvszemle zárja, míg az illusztrációkat ezúttal a művésztelepen készült alkotásokból válogatták.

H

agytam a fenébe a fémcsiszolót. Nem egészen önszántamból. Molnár, a kis göthös segéd — akinek köhögési rohamai voltak és úgy tűnt, a tüdejét akarta mindég kiköpni — bíztatott.

Hülye vagy öcskös. Hetven fillér órabérért gürizni? Ezektől pedig ne várj többet, ezek kizsákmányolok. Tanulj inkább szakmát. Ha nem hiszed, próbáld meg.

Megpróbáltam. Odaálltam a góré elé és 1 forintos órabért kértem. Lecsibészezett és kirúgott. Könnyű szívvel mentem az utcára. Beálltam a Mester utcai köpködők közé és bíztam a jó szerencsémben.

evett. Hallotta, mit mond a segítője, nem szólt közbe, de amikor az befejezte, felnyerített. Valahogy így:

— Nyihihihihó.

Azt hittem bolond. Később sok mindent megtudtam. Nagy Károly minden pénzét a lovakra, a lóversenyre költötte és már az is megtörtént, üzent Zsinkónak; küldjön, neki ruhát, mert másképpen nem tud a gyárba bejönni. Ettől függetlenül tapasztaltam, Nagy Károly jobb lelkű. A kislábas tártál' „Vegyél .krémest r1';'

b ■

_____________

_____________________ _______—————1

A munkaközvetítőtől legtöbbször a Nagy- vágóhíd kért embereket. Gyakorta éjszakára. rakodni, takarítani. Jó volt oda menni. Vett az ember egy félkiló kenyeret és a hurka, kolbász, tepertő „megtermett” hozzá. Háromszor-négyszer ment a buli, de aztán beköptek. A legközelebbi kiközvetítésnél egy dagadt azt mondta az irodavezetőnek:

— Elvtársam, az öcsit nem viszem magammal. Gyerek még, nem bírja a melót. Ossza be könnyebb munkára.

Az irodavezető végigmért, majd új embert jelölt a csoportba. Azt mondta, beszélni akar velem. Kifaggatott mindenről. Honnan jöttem, hol lakom, kik a szüleim, hány éves vagyok. Természetesen hazudtam. Kellett a meló, a pénz, a kaja. Az életkoromat két évvel fejeltem meg, de nem bírtam jobb belátásra bírni. Egy Csillag nevű fejeshez elküldött egy cédulával az Üllői útra.

— Kisfiú — mondta fintorogva az irodista kisasszony —, ne ülj a székre, mert koszos lesz. Csillag elvtárs momentán nincs itt és talán jobb is lenne, ha a folyosón várod meg.

A folyosón a kőre ültem, hátamat a frissen meszelt falnak támasztottam és jót aludtam. Talán még álmodtam is, de ki emlékezik már arra. A kisasszony csodálkozására viszont igen.

— Ni, hát ez a kis csavargó még mindig itt van!

Békaperspektívából, alólról felfelé nézve óriásnak tűnt az álmélkodó nő és még nagyobbnak a mellette álló férfi. Felálltam és hátranéztem. A nyomokat később is láttam, kitehettem volna a táblát: „Itt ültem én”,

de nem ez a lényeg. Elküldték inasnak. A vágóhídon összezsírozott ruha helyett tiszta, kék overállt kaptam és bakancsot.

Tulajdonképpen itt kezdődik a történet. Makk Nándor, a tanoncoktató, Zsinkó Imre keze alá adott, hogy tőle tanuljam a szakmát. Amit az „öreg harcostól” legelőbb megtanultam, azt Nagy Károly a féllábasnyi paprikáskrumpli mellé adta.

— Zsugori, mint a lóversenytéri pénztár. Nemrégen lett élmunkás, kapott egy sor fazekat és lábast, de nekem egyet sem adott belőle.

Zsinkó Imre közel hozzánk, az üllő mellett egy kis sámlin ülve zsíros kenyeret

mát mindig kettőnk számára melegítette, de Zsinkó sohasem kínált semmivel...

Vertük a vasat. Ügyes kezű, nagy mester volt az öreg, meg tudta hajtani az embert. Jó pár hete dolgoztunk már együtt, amikor rászólt Nagy Károlyra:

’— Nyihihihó. Ne rakj be több vasat. Elfáradt a gyerek, pihenünk egy félórát.

Nagy Károly, miután megigazította a tüzet, elment csavarogni. Zsinkó a szerszámos szekrényből elővette kopott táskáját és a sámlira ült. Mondta, vigyek oda egy vasat, üljek mellé. A táskából sárga újságpapírba csomagolt iratokat vett elő. Előbb egy fényképet mutatott.

— Ez volt a fiam. — Komoly tekintetű, kamasz nézett vissza rám. — Spanyolországban halt meg. A brigáddal ment el a polgárháborúba. A frankóisták előtt egy hidat robbantottak, felrobbant ő is.

Nem tudtam mire vélni a szavakat, csak csodálkoztam Zsinkó Imre hirtelen bőbeszédűségén. Dicsérte a fiát, milyen jól tanult, mennyire szófogadó és rendes volt. Aztán magáról is mondott néhány szót. Régi szak- szervezeti könyvét mutatta, amelyben rengeteg volt az üres, lebélyegezett ablak.

— Látod, mennyit voltam munkanélküli. Tizenkilenc után szinte mindég. A fiam akkora volt, mint te. Szerette az édességet, a krémest... Szereted a krémest?

Sohasem ettem krémest, azért bólintottam: szeretem. Akkor egyébként is, ami ehető volt, mindent szerettem, mert mindig éhes voltam.

— A fiamnak nem tudtam édességet venni. Sohasem.

Zsinkó messzire nézett. Túl a nagy ajtón, amelynek nyitott szájában kövér hópelyheket kavart a szél és amelyen át villamos targoncák hordták a műhelybe az acélruda- kat, öntecseket. Aztán nagyhirtelen összepakolt, a kopott táskát a szekrénybe vágta, közben a kezembe nyomott egy tízest.

— Három nap múlva karácsony. Vegyél rajta magadnak krémest.

Félkézkalapácsával dühösen verte az üllőt. Nyerített, hivta Nagy Károlyt dolgozni. Hajtott, mint a meszes, csörgött rólam a víz. A tízforintos is átázott. Fene se bánta, csak arra gondoltam: vajon milyen ízű lehet a krémes.

Seres Ernő