Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
1976. október 31. KELET-MAGYARORSZÁG— VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 N em az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Sosem volt eny- nyire aktuális a latin közmondás, mint éppen napjainkban, a szocialista Magyarországon. Felnőttek százezrei tanulnak az általános és középiskolákban, főiskolákon és egyetemeken, vesznek részt politikai oktatásban. A felsőfokú végzettséget nyújtó szakosítóktól az alapfokú szemináriumokig. Tulajdonképpen a televízió Mindenki iskolája érvényesül a gyakorlatban. Tanuló, érdeklődő ország vagyunk, a „Mindenki iskolája” országa. Nem tudok, nem is akarok számokat felsorakoztatni arra, hogy hány ezer szabolcsi ember tanul itt, vagy ott, de egy bizonyos; ismerőseim, munkatársaim közül is szinte mindenki tanul, szervezett formában, tanfolyamon. Én a tanulók közé sorolom azokat is, akik elmennek egy előadásra, tudományos, vagy szák-könyveket bújnak, akik nem akarnak elmaradni a napi élet rohanása mögött, sőt meg akarják előzni az életet. Nincsenek kevesen az ilyenek, sőt szerencsére egyre többen vannak. Nézzük csak lapjaink híroldalait. Tv-egye- tem a Tudományos Imeretterjesztő Társulatnál, amelyen tizenhatezer ember tanul. S hány és hány ezren veszik a fáradtságot rajtuk kívül is, hogy a televízió előtt ismerjék meg, kutassák tovább a világmindenség titkát, frissítsék fel a valamikor az iskolában tanultakat, bővítsék az ott szerzett alapokat. Külön jó, hogy a legtöbben nem az oklevélért, a diplomáért áhítják a földrajzot, a történelmet, a matematikát, a biológiát, vagy a fizikát, hanem csupán azért, hogy többet tudjanak a világunkról, hogy egy-egy vitában otthonosabban mozogjanak, vagy hogy például egy- egy munkafázist jobban megismerjenek. Ezért is volt jó hallani a tudományos egyesületek szövetsége egyik megyei vezetőjének gyorsmérlegét a most véget ért szabolcsi műszaki hónapról. Ezek szerint az immár 19 tudományos egyesületet magába foglaló szervezet kétezervalamennyi tagja egy hónap során 58 tudományos előadást hallgatott. Szó volt itt a korszerű építési eljárásoktól kezdve szinte mindenről, ami életünkben, munkánkban előfordul. Az előadások zömmel a csak most alkalmazott legkorszerűbb eljárásokat mutatták be, így a szabolcsi műszakiak ott tarthatják a kezüket Európa műszaki ütőerén. Talán ez a legnagyobb eredmény, hogy lépést tartunk, sőt lépéselőnyt is szerzünk a tudásban. Nem sznobságból, nem l’art pour l’art módon, hanem a gyakorlati haszonért. Immár kétezres műszaki értelmiségünk csak úgy, mint korábban, idén is közvetlen gyakorlati hasznot látott a műszaki hónapból. Jól felfogott érdeke ez az egyénnek, aki többet tud, a munkahelynek, ahol e több tudás kamatozik és a társadalomnak, amely fejlettebb lesz ennek nyomán. Korszerű gyárak, otthonok, termelési eljárások születnek a megnövekedett emberi tudás kapcsán. De ami ezektől is fontosabb: itt, előttünk születik, formálódik az alkotó, az érdeklődő, az újat szenvedélyesen kutató ember. A hatás természetesen kölcsönös. Mert ez az ember holnap jobb minőséget, több valutát hoz a megyének, az országnak, a nagyobb tudás pedig anyagi erővé, jobb életté válik. Ezért tartom én nagyon értékes rendezvénysorozatnak a kívülről talán alig érzékelhető, de a lényeget tekintve annál fontosabb, az igényekhez, a feladatokhoz szépen felnövő szabolcsi műszaki hónapot. Azt, hogy az itt elhangzottak annyira frissek és újak, hogy azokat semmilyen egyetemi, főiskolai, technikumi tankönyvekben nem találhatjuk. A műszaki hónap ötvennyolc előadása, az azokon elhangzottak és a résztvevők száma, érdeklődése szépen bizonyít: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Salamon Pállal, a TITÁSZ pártvezetőségének titkárával A pártmunka hétköznapjairól A A városi pártbizottság első titkára így ^ jellemezte Önt: „Nem a bólogató típusok közé tartozik. Van véleménye akkor is, ha felettes szerveinek kell megmondania, hogy ezzel, vagy azzal nem ért egyet...” — Ügy hiszem, ez az amit egy kommunistától elvárhatnak és megkövetelhetnek: legyen véleménye és ha van, akkor azt mondja is meg. így van csak értelme a munkánknak, életünknek. A Mondana egy példát, mikor, mivel ^ nem értett egyet? — Legutóbb, amikor a városi pártbizottság gazdaságpolitikai bizottságában tárgyaltunk Nyíregyháza zöldség-gyümölcs ellátásáról. Akkor mondtam, hogy a jelentés engem nem elégít ki, javaslom átdolgozni. Javasoltam, hogy minden pártszervezet tárgyalja meg a városban, hiszen ez a probléma közvetlenül érinti a lakosságot. Mondjuk meg a teljes igazságot, akkor az emberek megértik. galmi életből, abba betegednék bele. Mi akartuk. Ilyen a mi nemzedékünk, s ilyen is marad. £ És elfogadták a javaslatát? — Igen. A Ön 1945 elejétől párttag. Részt vett a ” városi közellátás megszervezésében, volt a villanytelepi kultúrcsoport vezetője, falujáró agitátor. Több mint 25 éve pártvezetőségi tag, hét éve párttitkár. Nyilván tud összehasonlítást tenni a pártélet akkori és mai feltételei, igénye és színvonala között. Hogyan ítéli meg ^zeket? — A feltételek ma vitathatatlanul jobbak. Jobb a felkészültség és munkánk színvonala is. De valamit nagyon hiányolok, ami miatt nosztalgiát érzek. Mint elmondta, korán kezdtem a pártmunkát. Abban az időben, amikor szinte csupán a lelkesedésre, az ösztöneinkre támaszkodtunk. Amikor egyet biztosan tudtunk, hogy a szabadság levegőjét szívjuk, de nagyon sokat kell tennünk, hogy a világunk megváltozzék. Akkor nem is volt időnk sokat töprengeni, mit, hogyan csináljunk. Nem volt idő alaposan felkészülni egy- egy akcióra. Tulajdonképpen világosabbak voltak a frontok. Azt biztosan tudtuk, hogy a munkásembernek kenyér és cipő kell, és ezt elő kell teremteni. Vagyis a mennyiség volt a fontos. Ma viszont — ahogy egy országos vezetőtől -hallottam — készen van a szocializmus, csak be kell rendezni. Találó mondás. Az igaz, hogy berendezni sokkal bonyolultabb egy lakást, mint megépíteni. Mégis úgy érzem, hogy életünk a harminc év előttihez képest elkényelmesedett. Elpuhultunk, vagy mi támasztunk magasabb igényt? Vagy ez csak a belénk ivódott nyugtalanság? £ Mire gondol konkrétabban? — Arra például, hogy a TITÁSZ-nál, ahol dolgozom, egy húszéves kor alatt felvett párttag ritka, mint a fehér holló. Ma egy fiatal általában 26—28 éves, mire elérkezik oda. Pedig a mi fiataljaink semmivel sem felkészületlenebbek, mint mi voltunk. Sőt! Akkoriban talán kevesebb volt az időnk, gyorsabban kellett elhatároznunk és élnünk ilyen vonatkozásban is. A Mint mondta, ön egy nyugtalan em- w bér, s nagyon sok mindent csinált a fel- szabadulás óta. Mennyi ideje, energiája mehetett rá a mozgalmi, a közösségért végzett munkára? Töprengett-e már valamikor is ezen? — Mennyi idő? Mit mondjak? Ezen még soha nem gondolkodtam. De ha most számolom, a harminckét év átlagában napi öthat óra. Amikor feleségemnek udvaroltam, megmondtam neki, hogy én pártmunkás vagyok, nekem nincs időm udvarolni. Ö megmegértette. Ilyen konfliktusom vele szerencsére sosem volt. Annak ellenére, hogy nem egyszer előfordult: csak egy héten egyszer, vasárnap találkoztunk. A Gondolom, azért a korábbi nagy meg- ^ terhelés nem múlt el nyomtalanul. Ér- zi-e ennek a súlyát? — Amikor tsz-t jártunk szervezni, éjféltől- éjfélig csináltuk. 2—3 órát ha aludtam. A negyvenes évek második felében vasárnap reggelenként mentünk teherautóval kultúrműsort adni, agitálni, villanyt szerelni és nemegyszer csak éjszaka jöttünk haza. Nem mondom, néha alaposan elfáradtam, de tudja, ha most teljesen kikapcsolnának a moz£ Vagyis nem tört le? — Csak egy-két napig. Aztán túltettem magam. Most is ilyen vagyok. Kezdem elölről. A Harminckét év társadalmi munkában. ^ El tudják ezt valaha is ismerni Önnek? — Én soha nem panaszkodtam, nem vártam semmilyen elismerést. Soha ezt a szót, hogy fizetésemelés, én ki nem mondtam. Legutóbb tavaly április 4-én kaptam egy meghívót a megyei pártbizottságra. Már azon is meglepődtem. De amikor a Munkaérdemrend ezüst fokozatát kapottak között szólítottak az asztalhoz, úgy meglepődtem, hogy megmeredt a lábam. Meg sem tudtam köszönni. Nem tudom, elhiszi-e, de gondolatomban sem volt soha, hogy nekem valaha is anyagi, vagy erkölcsi elismerést adjanak. A Korábban azt mondta, hogy mintha ^ elpuhultunk, elkényelmesedtünk volna. Hadd kérdezzem meg, mennyire érvényes ez az Önök pártszervezeténél? Mennyire állnak mellé egy-egy olyan határozatnak, amikor kevésbé népszerű, vagy éppen nehéz ügyről van szó? — Én nem tudok az elmúlt húsz évben olyan határozatról, amit a mi párttagjaink ne értettek volna meg. Ebben persze döntő szerepet játszott, hogy amit korábban mondtunk nekik, azt később mindig igazolva látták. Ennek is köszönhető, hogy a „jól értesülteknek” nem sok a terepük manapság minálunk. A így volt ez a cukor-, vagy a húsár w emelése esetében is? — így volt. A mi pártszervezetünk tagságának nagy többsége megértette, miről van szó, mellette volt és kész érte áldozni, dolgozni. Persze kellő magyarázat után. Higy- gye el, a legkellemesebben a munkás párttagokban csalódunk mostanában. Tudatosan is, ösztönösen is ők értik meg leghamarabb, hogy mire, miért van szükség. Hamarabb, mint mások. Nálunk egyetlen olyan párttag sem volt, mint amilyen másutt sajnos akadt,- hogy, 40—50 kiló cukrot is pakolt a kocsijába az áremelés előtt. A „vörös villanytelep” név kötelez. Ezt örököl- tűk a régiektől és ezt át is mentjük. Na már itt tartunk, hadd tegyem hozzá, hogy még a népszerűtlen dolgokból sincs problémánk. Dolgozóink odafigyelnek, kérdeznek és igénylik az igaz választ. A Nem kevés helyen gond, hogy a párt- ^ titkár — ha egzisztenciális függőségben van a gazdasági vezetőtől — sokszor elkerüli az összeütközéseket, s mindenbe beleegyezik. Akkor is, ha az az intézkedés helytelen, igazságtalan. Volt-e Önnek ilyesmi miatt összeütközése? — Én vitatkozó típusú ember vagyok és ha igazam van, kiállók érte, elsősorban a saját munkahelyemen. Jó viszonyban voltam minden igazgatómmal, de a véleményemet mindig, egyenesen megmondtam mindegyiknek. Elvi engedményt csak azért, hogy jó fiú legyek náluk, hogy nekem a fizetésem, a prémiumom több legyen, nem ismerek. De nálunk ez nem is ügy, bár vitáink természetesen vannak, és nem is kevés esetben. A Ahhoz azonban, hogy egy párttitkár, w mondjuk az üzemi négyszögben érvekkel vitázhasson, birtokában kell lennie az érveknek. Ahogy azt mondani szokás, partnernek kell lennie. Hogy ítéli £ Volt-e kudarca? — Kinek nem volt ennyi idő alatt? Amikor falunapot tartottunk egy községben, egy túlbuzgó helyi ember kitalálta, hogy vasárnap délelőtt a templom előtt énekeljen a dalárdánk és pöfögjön egy traktor. Rákérdeztem, használ-e ez a mi ügyünknek? No ezért is kaptam. De a következő vasárnap már újra mentünk. Szép napjaink is voltak. Soha nem felejtem el, hogy például Szamostatár- falván — első szocialista községünk volt — kultúrműsort adtunk. Utána megvendégeltek bennünket, aztán fürdés a Szamosban, és mire hazaértünk fáradtan, de nagyon jó érzéssel dőltünk ágynak. Közvetlen értelmét láttuk a munkánknak. meg, Önöknél mennyire partner a pártszervezet? — Való igaz, ez felkészültség dolga. Ma már egy üzemi négyszög ülésére úgy bemenni, hogy nincs nálam jegyzetfüzet, nem lehet. Ha mi megköveteljük, hogy az igazgató felkészüljön, nekünk is fel keli készülnünk. Ilyen tekintetben nincs ''szégyellni valónk. Ha az én szakmai, műszaki képzettségem nem is felsőfokú, az élet- és munka- tapasztalatom sok mindent pótol. Volt évekkel ezelőtt, hogy kezdtek a lényeg mellé beszélni, de hamar kiderült, hogy ez nem megy. Ma már egy párttitkárnak, abban a szakmában, ahol ő dolgozik, minimum szakmunkás, de sokkal inkább közép szinten kell ismernie a dolgokat. A önéletrajzából tudom, hogy Ön 1945- ^ ben hat elemivel kezdte a pártmunkát, s az évek során a munka mellett szerzett képesítéseket. Milyeneket? — 1948-ban esti gimnáziumban érettségiztem. Aztán elvégeztem a villamosipari technikumot, az esti egyetemet, majd terv- statisztikusi oklevelet is szereztem. Két speciális pártoktatási tanfolyamon is részt vettem. Másképpen nem megy. A Sok pártszervezetnek gondja, hogy a w testületet, a vezetőséget tulajdonképpen egyedül a titkár személyesíti meg a döntéseknél. Mit tart Ön erről? — Szerintem nagyon rossz vezető az, aki nélkülözi a kollektíva bölcsességét. Ezért mindenképpen igyekeztem elkerülni, hogy a vezetőség tudta nélkül mondjak igent, vagy nemet. Vannak persze nagyon sürgős esetek, amikor gyorsan kell véleményt mondani. De ez után mindig előterjesztem a vezetőségnek. Ilyen évenként legfeljebb egy akad. Előzőleg a testülettel megbeszélem, hogyan döntsünk, s ott mindig én szoktam utoljára mondani véleményt, nehogy azt mondják: befolyásolom őket. Igen megnyugtató, hogy húszból 19 esetben én is úgy csinálnám, mint ahogy a vezetőség tagjai. Másrészt nagy igazság, hogy ha egy kilenctagú testület dönt, az az álláspont nagyon rossz nem lehet. A Most, a tagsági könyvek cseréje előtt ^ Önöknél is beszélgettek a párttagokkal. Milyen eredményt hoztak ezek a beszélgetések? — Ügy érzem, mi a beszélgetésekre alaposan felkészültünk. Mindennél többet mond párttagságunk véleménye. Ahogy mondták, a tagfelvételnél sem beszélgettek velük ilyen behatóan, mint most. A célt elérünk. Kézzelfoghatóan megnövekedett az aktivitásuk. Volt olyan párttagunk, akinek a könnye kicsordult a meghatottságtól, úgy ment ki, olyan felszabadultan, feloldódva. Nem kell várni az eredményre, mert az már itt, ebben benne van. A Hadd tegyek fel egy szokatlan kér- w dést. Ha Ön lenne a Központi Bizottság helyében, ha lehetősége lenne fontos kérdésekben dönteni, hogyan csinálná, így, vagy másként? — Sok mindenben nem másképp. Én is csak arra gondolnék egy-egy döntés előtt, mint amire ma a Központi Bizottság. Arra, hogy mit mondanak a fizikai munkások, a kommunisták. És ha ők nem mondanak rosz- szat, akkor milyen okom lenne más döntéseket hozni? Mi bízunk vezetőinkben, akik sokat vannak az emberek között és nem akarnak szépíteni. Se jelentést, se való helyzetet. Ezenkívül tudnunk kell, hogy egy-egy központi döntésnek rengeteg az összetevője. Azelőtt sok mindent szükséges mérlegelni. És nemcsak az ország, de a világ dolgait is figyelembe kell venni. Ezt már nem lehet elhamarkodni, mert ha mi csinálunk egy kis bakit, kikapunk érte és kész, utána kijavítjuk. De ott nagyon meg kell gondolni minden szót, minden betűt. És szerencsére hosszú idő gyakorlata bizonyítja, hogy nagyon is átgondolják. £ Mivel fejezné be ezt a beszélgetést? — Azzal, hogy ha újból kezdeném, ha még egyszer húszéves lennék, újból ezt az utat járnám. És ezt nem a formalitás kedvéért mondom, így igaz. Köszönöm az interjút. K. J. Az életnek
