Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-28 / 255. szám

1976. október 28. KELET-MAGY ARORSZÁG 3 Ha szorít a cipő FOGYNAK A NAPTÁR LAPJAI, s ahogy közelebb kerül az esztendő vége, úgy cseng egyre sűrűbben a telefon, érkezik a levél, a látogató, kérést közvetítve: segítsenek... Nemcsak a ter­melés, hanem az élet sok más területén is nemes hagyománya van annak, amit elvtársi segítségnek nevezünk. Való igaz, a hirtelen beütött baj, a géptörés, a szélvihar megbontotta óvo­datető, a késve érkező importszáHítmány nehéz helyzetbe hoz­hat egy-egy közösséget. Ilyenkor szinte természetes a kérés, segítsen a partnercég, az óvodát patronáló üzem, a külkeres­kedelmi vállalat. Az összefogás szép példáit nyújtják a KISZ-esek védnökség­vállalásai, mindazok a megmozdulások, amelyek a szocialista módon gondolkodó és cselekvő ember önzetlenségéről, kollek­tív felelősségérzetéről tanúskodnak. Vannak azonban másfaj­ta igénylői is a segítségnek. Olyanok, akik csigatempóban te­szik a dolgukat, majd kapkodnak s összekevernek mindent, amikor pedig körmükre ég a teendő, megmentőért kiabálnak. Nyersen fogalmazva: jó néhány esetben a mulasztó kér — követel! — segítséget, magyarán azt, hogy kötelességét mások teljesítsék. Mivel ő nem, vagy gyatrán szervezett, „hajtson rá” a kooperáló vállalat, mozgósítsa a szocialista brigádokat, fi­zessen túlórát, ő pedig küld majd egy hálás hangú köszönő­levelet. Persze, leegyszerűsítettük azt, ahogyan az ilyesmi tör­ténni szokott. Mert szebb a csomagolás, ám a lényeg mégis ez. Az sem ritkaság, amikor gyáron belül szólal meg a harci kürt, s lelkes társadalmi aktivisták buzgólkodnak annak el­érése érdekében, amit kötelességeként emberek bizonyos cso­portja nem tett meg. Tavaly az esztendő utolsó negyedében háromszor akkora pénzösszeget fizettek ki beruházásokra, mint az előző három hónapban. A szocialista ipar értékesítette áruk 66 milliárd fo­rintot tettek ki decemberben, 18 milliárddal többet, mint no­vemberben. Különösen szembetűnő az ilyenfajta rekorddön- tögetés a külkereskedelmi szállításoknál, s bár vannak ennek objektív — pénzügyi, elszámolási mechanizmusbeli — okai, alapvetően mégis másról van szó. Arról, hogy végül is meglesz az, aminek el kell készülnie, de rengeteg idegesség, többlet- költség és munka árán. Egészségesnek, elfogadhatónak tart­juk-e — egyetlen tényt kiragadva a sajnos sok lehetséges kö­zül —, hogy az év tizenkét hónapjának átlagához mérve a mű­szeripar termelése 1975. decemberében 165 százalékot tett ki? Ez a „mindent bele” időszaka, ilyenkor mindenki a „gáton” áll. Ami adósságként egész esztendőben fölhalmozódott, azt törleszteni kell, kerül, amibe kerül. HA CSUPÁN AZ ESZTENDŐ VÉGÉN TAPASZTALHAT­NÓK némely termelői közösség, egynéhány beruházó segítség utáni futkosását, talán beletörődhetnénk, mint kivételes, nem jellemző esetbe. Valójában azonban arról van szó, hogy az esztendő utolsó hónapjaiban szembeszökő lesz az, ami év köz­ben belekeveredik a mindennapok sodrásába, már-már észre­vétlenül. S itt a baj, hogy már-már észrevétlen, mert sűrű, természetesnek látszó a mulasztók segítése, kihúzása a bajból. Meglehet, olykor ezt diktálják a népgazdasági, össztársadal­mi érdekek, s ilyenkor, akinek módjában áll a segítségnyúj­tás, ne tétovázzon. Amikor azonban befejeződött — ahogyan az üzemi szóhasználat jelöli — a tűzoltás, ne hagyják feledés­be merülni a történteket. Igenis, kérdezzék, firtassák, kik, mi­ben, hol mulasztottak, miért szükségeltetett segítség ahhoz, aminek kötelességszerűen, fizetett munka teljesítéseként kel­lett volna lezajlania. Verítékezik az egyik, hálálkodik a másik, mondta a fő- diszpécser, jellemezve a mulasztók miatti munkamegosztást. Ez sem jó, ám az még kevésbé, hogy akadnak, akik rászoknak a támaszra, akik betervezik a partner megértését, önzetlensé­gét. Mivel azt tapasztalták, hogy gyorsan jön a segítség, már eleve számítanak arra, dolgozgatnak ugyan, re nem tépik az istrángot. így történhet meg, hogy azonos értékű — öt-, hét­milliós, tehát kisebb — beruházásoknál, megegyező rendelte­tésű épületeknél 10—15 hónapos eltéréseket mutat a kivitele­zési idő. (Például ABC-áruházaknál, mezőgazdasági létesítmé­nyeknél, nehogy csak ipari példára gondoljunk). Az egyik he­lyen tisztességgel tették a dolgukat, a másikon késedelemmel, mások igyekezetével. Tartható, tűrhető ez? AZT MONDTÁK APÁINK: ha magad bordájából kitelik, ne kérj mástól. Bölcs intés. Mert először, meg másodszor is azt kellene nézni, mire futja saját erőből, szorgalomból, be­csületből. Baj még akkor is lehet, ám más az, mint annak a „baja”, aki tétlenkedett, tehetetlenkedett. Ezért az elvtársi se­gítség rangját, értékét védik, növelik, ha a mulasztókkal kö­vetkezetesen megértetik: az összefogás lendítő ereje csak an­nak jár, aki megtett már mindent, ami a maga bordájából kitelt. L. G. A BARÁTSÁG JEGYÉBEN „Testvérként osztjuk meg tapasztalatainkat” A Kárpátontúli terület Néptanácsa elnökhelyettesének nyilatkozata A megyei tanács meghívá­sára Szabolcs-Szatmárban tartózkodó, a Szovjetunió Kárpátontúli területéről ér­kezett tanácsi küldöttsé­get tegnap fogadta Ekler György, az MSZMP megyei bizottságának titkára, aki a vendégeket tájékoztatta a megyében folyó politikai, társadalmi és gazdasági munkáról. A beszélgetést követően Molnár Bertalan, a delegáció vezetője nyilat­kozott munkatársunknak. — Már sokszor jártam a megyében, ami annak kö­szönhető, hogy területeink között hagyományosan jó kapcsolatok alakultak ki. Kü­lönösen Kisvárdát és Vásá- rosnaményt, valamint kör­nyéküket ismerem jól. Nyír­egyházán 1969-ben - jártam utoljára. Mindig meglep a fejlődésnek az itt tapasztal­ható nagy üteme. Virágzó városrészek mindenfelé, és ami számunkra nagyon ta­nulságos : a járulékos beruhá­zások is időben készülnek el. Miután munkám fő területe az építés, közlekedés, keres­kedelem és szolgáltatás, ter­mészetesen az ezen a terüle­ten látható fejlődés tűnik el­sősorban a szemembe. Nem udvariasságból mondom: ezen a téren küldöttségünk sok jó tapasztalatot vihet ma­gával. — Látogatásuk során volt-e alkalmuk arra, hogy a kész épületek, lé­tesítmények mellett a munkát, a szervezést is tanulmányozzák? — Vendéglátóink lehetővé tették, hogy a KEMÉV és az ÉPSZER munkáját alaposan szemügyre vehessük. Rendkí­vül jó dolgokat tapasztaltunk. Először is a munka szervezé­se, a vezetés színvonala és stílusa irigylésre méltó. Igen jelentős, hogy milyen együtt­működés alakult ki a párt- és gazdasági vezetés között. A munkák naprakészen figye­lemmel kísérhetők ezeknél a vállalatoknál, ami minden­képpen az operatív vezetés hasznára válik. — A Kárpátontúli területen mi most az építőipar újjá­szervezésén dolgozunk, sok beruházással igyekszünk gyorsítani a fejlődést. Erre nagy szükség van. hiszen az SZKP XXV. kongresszusa sok munkát ró ránk. Az itt szerzett tapasztalatok közül nem egyet hamarosan beve­zetünk, hiszen a lakásépítés, az intézmények létrehozása a jövőben sokkal alaposab­ban szervezett építőipart kí­ván meg. Fodor Andor igazgató tájékoztatta a szovjet vendégeket a „Nyírfa” Áruház munkájáról. (Hammel József felvétele) — Amit mond, újabb bizonyítéka annak, mi­lyen jelentősek testvéri kapcsolataink. Érvénye­sek ezek más területeken is? — Föltétlenül. Ha jól szem­ügyre vesszük, területeink vi­szonyai igen sokban hasonlí­tanak egymásra. így problé­máink is sokszor azonosak, s örömeink is együtt jelentkez­nek. A mezőgazdaságban pél­dául most dolgozunk a szako­sításon. Itt, amint tudom, a burgonya, nálunk a kukorica okoz bajt ebben az esztendő­ben. A lakásépítés, a jobb életkörülmények kialakítása mindkét területen központi téma. De említhetném az in­gázást itt és nálunk, az ,par- telepítésés -fejlesztés ügyét a két területen. Lényegében sok haszna van annak, hogy esz­mét cseréljünk, tanuljunk egymástól. — Mint tudják, a Szovjet­unióban ez az év, a tizedik ötéves terv első éve jól sike­rült. A mezőgazdaság, az ipar fejlődése a terveket meghaladta. Nálunk is jól mennek a dolgok, de ha azt akarjuk, hogy a XXV. kong­resszus által megjelölt célo­kat az ötéves tervben a Kár­pátontúli területen maradék­talanul végrehajtsuk, ahhoz talán a többi köztársasághoz, területhez viszonyítva inten­zivebb munkára van szükség. Természetes, hogy minden jó tapasztalatra szükség van. s ezek közé tartozik az is, amit Szabolcs-Szatmárban szerez­hetünk. — Az elvtárs imént Molnár a járulékos be­S zir. Az antifasiszta el­lenállási mozgalom rejtélyes-legendás alakjának sokáig még valódi nevét sem ismertük. Elvtársai, harcos­társai sem firtatták az illegá­lis munka során, hogy kit is rejthet a fedőnév, hiszen a konspiráció szabályainak fe­gyelmezett betartása az éle­tet jelentette azokban az évek­ben. Ma már tudjuk, hogy a „gránátos csoport” vezetője a bátor és leleményes magyar partizán egy szerencsétlen sorsú kassai családból szár­mazott, és Weinberger Dezső­nek hívták. Weinberger Dezső Buda­pestre érkezése után mint ki. futó helyezkedett el. A cuk­rászok. majd utóbb a segéd­munkások szakszervezetének tagja lett. 1944 nyarától ille­galitásban élt, és akciógárdá. jának élén olyan röpcédulák és röpiratok terjesztésében vett részt, amelyekben a kommunista párt, a Magyar Front és más antifasiszta, de­mokratikus szervezetek az or­szág közvéleményéhez szól­tak. Ezek a röpiratok már ek­kor, szinte egyidejűleg a tör­ténéssel beszámoltak mind­azokról a rémtettekről, ame­lyekkel kapcsolatban a német és a magyar háborús bűnö­sök a felelősségre vonáskor legteljesebb tájékozatlansá­gukat bizonygatták. A kommunista ifjúmun­kások akciócsoportjai hős­tetteikkel mutatták a példát. A „röpcsiket” nemcsak ter­jesztették, hanem — testvé­reik. elvbarátaik bevonásával — később maguk is sokszoro­harci gárdák megalakítását határozta el. A fiatal partizánokból ál­ló Szir-csoport német katonai célpontok (gépkocsik és ágyuk) felrobbantásával esett át a tűzkeresztségen. majd az ún. Antibolsevista Ifjúsá­gi Tábor székházát „szórták meg” kézigránátaikkal. 1944. október 15-e. a Szállasi-puccs után akcióik célpontja lett a nyilas gyűlések egy-egy szín­A „gránátos csopo vezetője llllli sították. Jelentős segítséget nyújtottak ahhoz, hogy a párt központi lapja, az illegális Szabad Nép újra megjelenő számai eljussanak a munká­sok kezébe. Az igazi erőpró­ba azonban csak akkor követ­kezett, amikor az 1944 szep­temberében újjáalakított kommunista párt fegyveres helye, közöttük a hírhedt Andrássy úti Hűség Háza, és nevükhöz fűződik a Gestapó- és SS-fészek Metropol-szál- ló felrobbantása is. Megron­gálták a vasúti pályákat, nagy zavarokat keltettek a német hadiszállítmányok vér­keringésében. Szír ezekben a hetekben nem egyszer tolmá­csolhatta társainak az illegá­lis párt dicséretét, de min­den elismerésnél többet je­lentett számukra az a beje­lentés: hogy Szirt és Szivart soron kívül lelvették a kom­munista pártba. Harcostár­suk, Ág tagjelölt lett. 1944 decemberében egy stratégiai fontosságú vasúti híd felrobbantását tervezte a ISzír csoport, amikor Ág és Szivar lebukott. Szírnek ezt követően nyoma veszett. Ha­lálának körülményeiről mindmáig nem került elő megbízható adat. Szírről ma is „csak” any- nyit tudunk, hogy a magyar ifjúkommunista partizánmoz­galom egyik legelszántabb legtevékenyebb katonája volt. „A kommunista párt egyik leg­kiválóbb budapesti partizán- csoportjának vezetője, s egyik legjobb fegyvertársunk tűnt el vele” — írta Fehér Lajos. Harcunk Budapestért című könyvében. Alakjára — születésének 50. évfordulóján — a hősök­nek kijáró tisztelettel gon­dolunk. L. P. ruházásokat említette. Erről talán bővebben is szólna? — Szívesen. Tudja, az em­berek. akik egy-egy új lakó­területre költöznek, mindig örülnek a szép lakásnak. De ahhoz, hogy az öröm tartós legyen, s jó legyen a közérzet, ahhoz szükséges: ott mindent megtaláljanak. Amikor arról beszélünk, hogy a szocializ­mus a legemberibb életkö­rülményeket biztosítja, ahhoz az is hozzátartozik, hogy ott­honos legyen a környezet. Nos, kellenek az üzletek, áru­házak, óvodák, bölcsődék, vagyis mindaz, amit infra­struktúrának nevezünk. Ez­zel nem maradhatunk adó­sak. A Jósaváros Nyíregyhá­zán, de a kisvárdai lakótelep is jó példa arra. hogyan kell ezt végrehajtani. — Amint látja, látogatá­sunk nem egyszerűen udvari­assági, hanem nagyon is őszinte, s a munka jegyében zajlik. Nagyon köszönjük a szabolcsi elvtársaknak, hogy kiváló lehetőséget biztosíta­nak küldöttségünk munkájá­hoz. Ahogy önök nálunk, mi itt igaz testvérekként osztjuk meg az eredményeink forrá­sát jelentő tapasztalatainkat. Úgy. ahogy azt internaciona­listáknak tenniük kell; úgy, ahogy azt pártjaink jó, baráti és elvtársi kapcsolatai meg­kívánják. Tudjuk, a szabolcs- szatmáriak is örülnek annak, amit a szovjet nép az SZKP vezetésével elér. Lépten-nyo­mon tapasztaljuk az orszá­gunk iránt megnyilvánuló szeretetet. Hasonló érzéseink­ről biztosíthatom az itt élőket is. És ha valamit kívánhatok befejezésül: legyen sok ere­jük gyors fejlődésük lendüle­tének megtartásához, további sikereikhez. Bürget Lajos N em tudom emlékeznek- e még Czink Mihály- ra, a HAFE marósára? Amikor tavaly karácsony előtt felkerestem munkatár­sait, így nyilatkoztak ró­la : „olyan munkásember, aki, ha mérnök lesz, szívesen dolgozunk a keze alatt.” Példaképük volt, segítették, hogy nekirugaszkodjon, meg­birkózzon a nem könnyű fel­vételi anyaggal, hogy sike­resen vegye az akadályokat a műszaki egyetemen. Vállalta, s vállalja a gon­dot, nehézséget, a külön­élést családjától, hogy képez­ze magát, s majdan, ha szük­ség lesz rá, oda álljon, ahol szükség lesz rá a gyárban vezetőként. Czink Miska sikeresen vette az első akadályokat, örül a gyári kollektíva, a felesége, családja. Jó, hogy nem feledkezik meg róla és családjáról az üzem. Nem csupán az előkészítéskor se­gítették a munkásembert könyvekkel, jegyzetekkel, a szükséges tanszerekkel. Szükség is van erre, hi­szen sokba kerülnek az egye­temi jegyzetek, s mint a na­pokban telefonon a nagyma­ma egyáltalán nem panasz­ként jegyezte meg, bizony előfordul, hogy ezer-ezeröt- száz forintot is elvisz a csa­ládtól. Szükség van ilyen ál­dozatra? Ha az ember egy­szer úgy döntött, hogy végig­megy az úton, amelyet vál­lalt, ez bizony áldozattal, le­mondással is jár. Vajon meg kell-e nélkülöznie a család­nak egy munkásembernek az egyetemre kerülését, az ott tanulását? Bizonyos mérté­kig igen. Számított erre a csa­lád, a felesége, aki két gyer­meket szült, nevel, s alig cseperedett fel az egyik, ott volt a másik. Végül most jutott el odá­ig- a feleség, hogy visszamen­jen a gyermekgondozásiról a gumigyárba dolgozni. Szük­ség van minden fillérre. Nem egyedüli eset a Czink családé. Sok-sok olyan munkás van — szerencsére! — aki a nehézségek mellett is vállalta az egyetem elvég­zését, a mérnöki diploma megszerzését. Karriert akar­nak? Tagadnánk, ha azt mon­danánk, hogy nem. Igen, azt is. Nem csupán az üzem, a vállalat segíthet az egyetem­re került munkásoknak, csa­ládjaiknak, hanem tanácsa­ink is. Nem a feleség, hanem a nagymama szólt telefonon, segítsünk legalább abban, hogy a két gyerek az óvódás és a bölcsődés egy helyre kerüljön. Két esztendeje pró­báljál?: intézni, elsők között jelentkeztek, hogy az illeté­kes tanácsi szervek ebben in­tézkedjenek. Eddig kevés si­kerrel. Rászorulóbbak alig­ha voltak, — akik megelőz­ték. Most a munkás egyete­mista férj felesége — aki dol­gozik! — reggelenként há­rom helyre fut. Pedig csu­pán kis figyelmességen múl­na, s nem a papírokon, hogy egy helyre kerüljön — óvo­dába és bölcsődébe — a két Czink gyerek. A vállalat nem feledkezik el a tanuló Czink Mihály csa­ládjáról. Támogatják segély- lyel, a családnak Balatonra szóló kedvezményes beutalót biztosított, hogy legalább egy kis időre legyen együtt a csa­lád. A gondoskodás révén nyugodtabban tanulhat az egyetem II. évfolyamán Czink Mihály. Farkas Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents