Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-24 / 252. szám
1976. október 24. KELET-MAGYARORSZÁG— VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Elhagyott katedrák Miért mennek el a pedagógusok? Eredeti foglalkozásuk pedagógus, a jelenlegi pedig: vállalati oktatási felelős, MÁV-oktatótiszt, titkárnő, személyügyi előadó... Még sorolhatnánk a nem éppen tanítói, tanári szakképzettséghez kötött pályákat, beosztásokat, amelyeket a nevelői képesítésű oktatási szakemberek töltenek be. Miért cserélik fel a hivatásukat? Milyen méretű ez megyénkben? Melyek az okok? A számok hitelessége szerint a pedagógus- pályát végleg vagy átmenetileg elhagyók aránya sokkal kevesebb, mint azt gondolnánk. A közhiedelem a valóságosnál ijesztőbb képet fest az átvándorlásról, valószínű azért, mert eseményszámba megy, ha egy-egy peda_ gógus megválik az iskolától és üzemnél, vállalatnál, intézménynél helyezkedik el — szakmájához nem éppen közeleső munkakörbe. Az összkép szerencsére nem olyan drámai. mint hinnénk, de mindenképpen figyelmet érdemel... A megyei tanács művelődési osztályának adatai szerint három évvel ezelőtt 44, két évvel ezelőtt 31, tavaly 57 óvónő, tanító, általános iskolai tanár változtatott a megyében szakmát, hagyta el a katedrát. Ez a szám a négy és fél ezer általános iskolai nevelői tábort tekintve nem magas. (A megyében a középiskolai tanárokkal együtt hétezer pedagógus dolgozik.) A fogyólétszámhoz tartozó tény még, hogy az elmúlt évben 20 képesítés nélküli nevelő szerződése szűnt meg — különböző okok miatt — így ők anélkül, hogy még gyarapították volna a nevelők táborát, máris távoztak, bizonyára az oktatónevelő munka javára. Tavaly 42 pedagógus ment nyugdíjba, s öten haltak meg. A viszonylag alacsony halálozási szám valószínű azzal függ össze, hogy a megyében dolgozó pedagógusok átlagéletkora 35 év alatt van. Vélt és valós okok Több oka van hát a létszám csökkenésének, de ezúttal figyelmünk a pályát elhagyókra terjedt ki. Az könnyűszerrel megítélhető — s ebben segítségünkre voltak a megyei tanács művelődési osztályának munkatársai — hogy a szabolcsi nevelőhiánynak nem az elvándorlás az oka. Az elmúlt évben más pályára került 57 nevelővel szemben 19 viszont jött, más munkaterületről, s ez évenként, ha szerényen is, de szintén emelkedik. Ugyanígy azoknak a pedagógusoknak a visz- szavándorlása is erősödik, akik vélt vagy valós okok miatt más munkakört vállaltak, vagy éppen szerencsét próbáltak. S miután erősebbnek bizonyult a neveléshez való kötődés, megbizonyosodtak, hogy más munka- területeken is léteznek „munkahelyi ártalmak” — visszajönnek az iskolákba. Mégis, miért mennek el? Vannak, akik első helyre a nagyobb jövedelem utáni óhajt teszik. Valójában a nagyobb jövedelem csak úgy a harmadik, negyedik tényezők között szerepel a megyei tapasztalatok szerint. Sokkal inkább közrejátszik az elván- - dorlásban a minden évben magasabb követelmény szorítása, amely a nevelőkre hárul, s amelynek nem mindenki tud megfelelni. Belefárad, nem bírja az állandó stresszál- lapotot. a naprakész felkészültséget, az örökös megújulást. Többen ezért mennek el. Egymillió túlóra Mások a munkakörülmények, a túlterhelés miatt változtatnak. Aligha lehet olyan órarendet összeállítani, amely valamennyi nevelőnek nyújtani tudná a folyamatos óraleadást. így fordul elő, hogy a heti 19 óra helyett a nevelő kénytelen 35—40 órát is az iskolában tölteni, a „lyukas” órák miatt — amelyek nem mindig használhatók fel hasznosan — „széthullik” a munkanap. Rengeteg összetűzés, vita, energia megy el a helyettesítések, a túlórák megoldására is. A megyében egy év alatt 1 millió 58 ezer túlórát teljesítettek a pedagógusok. Jócskán akadnak még iskolák, amelyek tantermei nem jól fűthetők, hidegek, a nevelői szobák nagy része túlzsúfolt. Akadnak pedagógusok, akik látva a kényelmesebben dolgozó vállalati, intézményi dolgozókat, megirigyelik a munkakörülményeket, ezért kérik ki a munkakönyvüket ... Mi taszíthatja még a pedagógust a még oly szeretett, szívvel végzett munkától is? A helyenként kialakulatlan, nem jó tantestületi légkör, amely nem képes a feszültségek levezetésére. Szakmai féltékenység éppúgy közrejátszik ebben, mint sok más emberi gyengeség, az iskolavezetés hibái. S aki nem bírja, nem tud hozzá edződni — ha fájó szívvel is de elmegy. Nem azonnal más pályára, először egy másik iskolába, vagy más városba, községbe. A megyében két évvel ezelőtt 203. tavaly pedig 233 nevelő cserélt iskolát. Cselekedni, helyben S végül, tagadhatatlan, hogy a magasabb jövedelem is elcsábítja a nevelőt, legalábbis azokat, akiknek a pénz pillanatnyilag fontosabbnak tűnik a szakmában maradásnál, a nevelés nyújtotta örömnél, belső békénél. Való igaz, hogy a megyében élő nevelők átlagjövedelme 117 forinttal kevesebb az országos átlagnál — ez több éves elmaradás és több tény együttes eredménye. Mégsem hihető, hogy ez itt a perdöntő. Inkább az, ami köztudott, s társadalmi méretű, folyamatos feladat: a pedagógusmunka anyagi honorálásának javítása, a népgazdaság teherbíró ké_ pességének arányában. Nem ritka még, hogy a frissen végzett tizenévo; amikor munkába áll, jóval többet keres, mint az őt néhány éve még majdnem betűvetésre tanító pedagógus. Évente a megyében mintegy 20 millió forintot tesz ki az a „bértömeg”, amelyet a pedagógusok bérfejlesztésére használnak fel. A pályát elhagyók — a nem nagy szám — ellenére sem lebecsülendő gondot, feladatot jelentenek az oktatási szerveknek. Ez akkor is így van, ha nyugodtan leszögezhetjük, hogy a nevelői ellátási gondok nem innen származnak, ez úgymondván csak tarkítja azokat. Mindezek ellenére a szakigazgatási szervek rendszeresen figyelemmel kísérik az elvándorlási tendenciákat segítik az egészséges szelekciót, a pályatévesztettek áthelyezését más munkakörbe, az emberi gondok megoldását, az élet- és munkakörülmények javítását. Igaz viszont az is, hogy a pályán maradásért a legtöbbet mégis helyben a tantestületekben tehetik. Különösen nagy a felelőssége az iskolák vezetőinek: az egészséges alkotói légkör állhatja útját az elmenőknek. Páll Géza PÁTZAY PÁL ALKOTÁSAIBÓL Magányosan. " Szatmárcseke „A kömy, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép de vad a felette magányos. Egyfelől a Tisza foly másfelől a Túr. mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítőnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.” így írt 1815-ben Kölcsey Ferenc egyik levelében nagyapai birtokáról, az akkori Cse- kéről. író barátjának. Kállai Ferencnek, ahol több, mint húsz évig, haláláig lakott és csak a képviselői címe szólította távol. Kölcsey- nek az volt Cseke, mint Petőfinek az Alföld végtelen rónái. Az általános iskolát róla nevezték el, az ő nevét viseli megalakulása óta az úttörőcsapat is. Pár évvel ezelőtt avatták fel az iskola előtt mellszobrát, az aulában pedig piros, fehér és zöld színeken Kölcsey- felírat neveli nemzeti öntudatra a fiatalokat. Az egykori kúria helyén álló Kölcsey Ferenc Művelődési Ház előtt apró növésű, de mokány rövid nadrágos legónyke áll. A reformkor költőjének szobrához támaszkodik. — Itt írta a Himnuszt, meg itt is halt meg — mondja a fiatal csekei lakos, Tóth Jóska, mintha az iskolában felelne. Az évszámot is tudja. Kérdezem melyik versét ismeri még a költőnek. Már szavalja is szép, ízes szatmári kiejtéssel: „Bús dúle- dékeiden Husztnak romvára, megállók...” — Erre a versre nagyszülém tanított meg, de az iskolában is tanultunk már Kölcsey- ről — mondja, miután elszavalta a verset. Azt is elmondta, hogy nagyapja ismerte a költőt. De hogyan ismerhette, amikor ükapja is csak csecsemő lehetett 1838-ban, a poéta halálakor? Valami igazság azért van ebben: Szatmárcsekén ennyire tartják a költővel az egyföldiséget. Az általános iskola igazgatóhelyettese. Lakatos József Szombathelyről származott negyven évvel ezelőtt Szatmárba. Öt Kölcsey emléke tartja itt, gyűjti a kallódó emlékeket. kutatja a szatmári remete csekei életét. Lakásának előszobájában a fényképek és plakátok a költőhöz fűződő kései barátságáról árulkodnak. Nincs olyan ház, ahol ne tudnának Kölcseyről, ahol ne őriznék arcmását, vagy verses kötetét. Tisztelik. szeretik, emléke szájról szájra jár, mint a népdal. Szatmárcseke ezer szállal kötődik múltjához, Kölcsey csak egy része történelmének. A honfoglalástól kezdve az itt élő emberek kopjafával temetkeznek. A Tisza és a Túr kö_ zelsége magában hordozta tavasszal és nyár elején az áradás veszélyeit. Amikor a folyó visszahúzódott, a víz megmaradt az ingoványos, mocsaras vidék mélyebb részein. A temetésre csónakkal mentek az emberek, a kopjafát a vízen úsztatták keresztül. Évszázadok óta kialakult a mai kopjafa őse. A hagyományhoz most is ragaszkodnak, van aki még életében kiválasztja a saját fáját, amit halála után kifaragnak és sírhantja vé_ gében felállítanak. A temető sokat elárul a községről, lakóiról. A sírfeliratokat nézegetve a szemlélődő könnyen észreveszi: egyik szomszédja a másiknak, az előtte elmenőnek. Azt mondják, itt ez szokás. A fekete, még frissen faragott- nak tűnő fejfák között előtűnnek a kissé már megszürkült, földbe süllyedt kopjafák. Micsoda műgonddal faragták valaha ezeket! Valamennyi valóságos remekmű. Előrehajló, kicsúcsosodó, hegyes tetejükkel1, karcsú törzsükkel. Boné Balázs bácsi már negyvenöt éve készíti az ősi fejfákat. A mesterséget apjától, nagyapjától tanulta. A legidősebb kopjafafaragó, most már ritkán veszi kezébe a baltát, hogy a félméter átmérőjű akác- vagy tölgyfarönkből kialakítsa a jellegzetes fejfát. Elfáradt. Legutóbb a nyáron készített egyet, azt is egy budapesti műgyűjtőnek. De faragott ő már múzeumnak is. Arra a kérdésre, hogy mennyit készített eddig, elgondolkozik kicsit, megigazítja kalapját, bajúszát, széttárja két karját és csendesen csak any- nyit mond: „Ki tudja azt megolvasni annyi év után.” A fiatalok is megtanulták a faragás művészetét. A termelőszövetkezet ácsbrigádjának tagjai készítik a kopjafákat. Valóban csónakformájúak a híres cse.. kei hajósfejfák. Egyetlen fatörzsből faragták őket hirtelen csúcsosodó hasábbá. A temető szelid csendjében a pillanat dönti csak el: égre hányódó vagy földbe süllyedő „csolnakot” lássunk-e bennük. Kölcsey és a kopjafa Szatmárcseke szimbólumává vált. Bármerre is megy az idegen, bárkivel is találkozik a községben rövid beszélgetés után a költőre és a református temetőre terelődik a szó. Aki ezek után azt gondolja, hogy a községnek csak múltja van, az téved. Kölcsey és a kopjafa nagyon is a jelen, az élő valóság, ami meghatározza Szatmárcseke jellegét. Az ideérkező turistákat elsősorban az érdekli, éppen ezért fájó, hogy nincsen prospektus a látnivalókról. A helyi sajátosságot kell figyelembe venni. Ahogyan Lakatos József mondta: „Sokat har_ coltunk a művelődési ház előtti szoborért. Mondták minek ide, ebbe a határszéli kisközségbe, úgyse látja senki. De mi tudjuk, nem a falué, az egész országé ez a szobor.” A ma mégis többet jelent a múltnál, és az ember túl a jelenen, már a jövőt is építi. Szatmárcseke a megye településhálózati programjában fejlesztésre kijelölt község és idegenforgalmi alközpont a szatmári tiszaháti részen. Nagyszabású építkezések kezdődtek itt. Pár évvel ezelőtt elkészült az egészségügyi kombinát. A termelőszövetkezet irodaházat, szolgálati lakást és szarvasmarha-istállót épített. A régi vegyesboltot felváltotta a korszerű ABC-áruház, ami ÁFÉSZ-beruházással épült. A közös községi tanács elnöke Komár La- *jos, huszonnyolc éves fiatalember, három évvel ezelőtt került a tanács élére. Tősgyökeres szatmárcsekei. Gondok, problémák mindenütt akadnak, de eredmények is szép számmal. — A község lakóiban nagy erővel él a hagyomány, de az emberek nem ebből élnek. A fiatalok itt maradnak, itt telepednek ie, hiszen munkaalkalmat találnak a faluban vagy a környéken. Két alapszervezetben több, mint hatvan KISZ-tag van. Saját erőből építettek egy ifjúsági klubot is maguknak. Kevés község dicskedhet azzal is, hogy minden gyereknek van helye az óvodában, minden utcában járda kígyózik. Tíz évvel ezelőtt az autósok arról panaszkodtak: rugótörés nélkül bizony nehéz megközelíteni a falut. Azóta fordult a helyzet — legalább is a bekötő útakon. A község állami támogatás és termelőszövetkezeti hozzájárulás révén megépítette az összekötő utakat. Jövőre a Fehérgyarmati ÁFÉSZ kisvendéglőt épít. Ezzel egy csapásra megoldódik az idegenek és a csekeiek étkezése is. A közművesítés azonban még várat magára. Kevés a jó ivóvízű kút, néhol messziről kell hordani a szomjat oltó, friss vizet. Az hogy tájjellegű múzeumot szeretnének a 1 izség- ben létrehozni, ez talán természetesnek hangzik. Nem rajtuk múlik, hogy idáig még nem készült el. A község emlékeit, hagyományait dicséretesen ápolják. Elbúcsúzva a falutól, egy apró, szabadké- ményes házat pillantottunk meg, a legszélsőt. Öreg, megkopott nádfedeles kucsmáját kajánul a szemére húzva áll szerényen. Zsófi néni, aki az első világháború óta özvegyen él, negyven évvel ezelőtt költözött az örökségül hagyott házikóba. Fiai a faluban laknak, de — túl a nyolcvanadik éven — hallani sem akar arról, hogy elköltözzön innen. A község már megvette a házat, műemlékké is nyilvánították. A szimbólumok csak éltetik Szatmárcse- két. Az ott lakók, a ma emberei viszont úgy élnek, mint máshol. Természetesen, együtt az emlékeikkel. Szatmárcseke „határőrközség”. hagyományt és határt őrző lakói nem csak múltjukról, jelenükről is híresek. Sípos Béla Fürdő után.
