Kelet-Magyarország, 1976. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-26 / 228. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. szeptember 26, Művelődési jegyzet Kulturális nevelőtanár t lyen tanár is van? Nincs katedrája, nem ad órát, mégis a fontos nevelő munkát végzőkkel egy sorban van? Létezik már ilyen munkakör, s nagyon örvendenünk kell, hogy létezik. Egy vaskos jelentésben olvastuk a rövid mondatot: a nyíregyházi 107. sz. Mező Imre Ipari Szakmunkás- képző Intézet függetlenített kulturális nevelőtanár alkalmazására kapott engedélyt. Az intézetben harmincnégy szakmára oktatják a fiatalokat, akik közül évente 6— 800 tesz szakmunkásvizsgát, s többségük a megye iparában helyezkedik el. ök azok, akikről azt szoktuk mondani: a holnap munkásosztályának tagjai. Szakmai képzettségük, műveltségük féloldalas lenne, ha már az intézetben nem kapnának kedvet az önművelésre. Ezt is tanítani kell, a sok-sok „vegyes tálból” mit vegyen az ember, mi igazítja útba, mi az igazi érték zenében, festményben, versben, regényben, emberi cselekedetben. A nemes munkát hivatott segíteni a kulturális nevelőtanár. Egyre többször kelti fel az érdeklődést az iskola egy-egy kulturális rendezvénye. Hogy-hogy itt nem csak ipari tanulókat képeznek — kapjuk fel a fejünket — nem csak az órakezdést jelzi a csengő. Már rég nem csak ezt. Vendég volt már itt több jeles színművész, Básti Lajos, a budapesti fúvósötös, a Magyar Állami Operaház énekművészei, a debreceni Csokonai Színház művészei, a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusa, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar. Milyen élményeket hoztak a találkozások a megye sok-sok településéről jött fiataloknak, akik az iskola levegőjével együtt szinte észrevétlenül magukba szívják a művelődés iránti szomjúságot is? Ez már ma is, de inkább később érik be, amikor életszükségletté kezd válni az olvasás, a színházba járás, örömet okoz egy-egy szép festmény, vagy éppen egy természetalkotta forma. Ma még jól tudjuk, a megye iskoláinak, nagy többségében nincs lehetőség kulturális nevelőtanár alkalmazására. De a közeli holnap valószínű sürgetővé teszi, hogy a Mező Imre intézethez hasonló úttörők száma szaporodjon. Hogy ne maradjon jelmondat: tegyünk többet a műveltebb munkásokért... Fakanál és tanulás M eglepően hosszú és göröngyös az út a fakanáltól a szakmunkásképzettség megszerzéséig — ezt erősíti a termelőszövetkezeti nők tanulásáról, művelődéséről a közelmúltban készült „térkép”. A megye mezőgazdaságában 21 600 nő dolgozik. Többségük, 12 400 betanított munkás, csaknem 9 ezer segédmunkás. Egyszerre öröm és bánat a következő adat: 1970 óta nyolcezer falusi nő végzett betanítottmunkás-tanfolyamot. Ez jó, mert többségük kertész, zöldségtermesztő, de van már dohány-, burgonyatermesztő betanított munkás és az állattenyésztés ágazataiban is — bár az igényektől jócskán elmaradva — folyamatban van a képzés. Ezek szerint hat évvel ezelőtt négyezernél alig volt több a betanított munkásnők száma, s a jelenleginél 8 ezerrel több a segédmunkásoké! Nem új dolog, közismert — a falusi nők többsége a fakanál mellől, a háztartásból érkezik a munkahelyre, egy részüknek az általános iskola utolsó, vagy utolsó előtti osztálya is hiányzik. S csak ezután jöhet a szakmaszerzés. A TESZÖV nőbizottsága a maga módján és erejével most nem csak arra vállalkozott, hogy kedvet ébresszen a szakmai tanulásra. Nagyon remélik, hogy a „Mindenki iskolája” tévés-rádiós tanulás-művelődés sokat segít a nőknek. Hisz legtöbbször a házimunkát és a tsz-ben végzett napi elfoglaltságot — plusz a családdal, a gyermekekkel való törődést — kell összeegyeztetni a mind több nőben felébredő művelődési igénnyel. Ebben igyekszik segítőtárs, tanácsadó partner és kedvcsináló lenni a nőbizottság. Úgy tűnik azonban, felülről kezdik a munkát, a tsz vezetőinél, mert nem csak a nőkön múlik a tanulás-művelődés, hanem a gazdasági vezetők megértésén — sőt buzdításán is. Páll Géza Rainer Maria Rilke: A KÖLTÖ Egyszer egy szép hasonlatban felrém- lett előttem a költő viszonya az adott dolgokhoz, létének „értelme”. Azon a nagy vitorlás bárkán történt, amelyen Philo szigetéről áthajóztunk a part kinyúló mólója mellől. Ár ellen indultunk, s az evezősöknek ugyancsak bele kellett feküdniük. Velem szemközt ültek mind, tizenhatan, ha jól emlékszem, négyesével egy sorban, mindig kettő a jobb, kettő a bal evezőnél. Idánként találkozni lehetett egyik-másiknak a pillantásával, szemükben azonban többnyire nem volt nézés, szabadon csüngtek künt a levegőn, vagy éppen csak a puszta helyet jelentették, melyen át e fickók izzó benseje, amelyre az acélos tagok feszültek, kiléphetett a szabadba. Közben azonban, felnézve, mégis meg lehetett lepni egyet, aki mély elmerültség- ben kotlott valamin, mintha olyan helyzeteket próbálna elképzelni; amelyekben ez az álöltözetű, idegen jelenség végre lelepleződik; de amint észrevette, hogy figyelik, szinte azonnal elvesztette a fáradságosan elmélyített kifejezést, egy pillanatra minden érzésében megingott, s amilyen gyorsan csak lehetett, összefogta magát egy éber állati pillantásban, miközben arca ostoba kifejezést öltött, hogy tetszés szerint szolgálatra álljon és köszönetre hajlongjon. De ezzel a leala- csonyodással, mely régóta az utasok lelkén szárad, többnyire azonnal feltűnt a velejáró bosszú is, amennyiben ritkán mulasztott el egy gonosz, gyűlölettel telt pillantást vetni az idegen feje fölött, arra az egyetértésre villanva fel, melyet a túloldalról kellett kapnia. Többször szemügyre vettem már az öregurat, aki ott guggolt a hajó farán, lába és keze a legszorosabban hajlott egymásra, s közöttük járt, irányítva és visszatartva, állandó ingásban, a kormányrúd. Teste, rongyokban lógó s2utykos ruhájában, szót sem érdemelt. Arca az avitt turbánkendő alatt szinte össze volt tolva, mint egy mesz- szelátó, oly laposra, hogy szeme mintha ettől könnyezne. Isten tudja, mi lakozott benne, de olyan volt, mintha valami szörnnyé tudná változtatni az embert; szívesen megnéztem volna jobban, de ha megfordultam, oly közel volt, mint az orrom, s túlságosan feltűnő lett volna ilyen közelségből megbámulni. A széles, szembeáradó folyó színjátéka, a szép, folytonosan, egyenletesen megújuló tér amúgy is szakadatlanul lefoglalta és elringatta a figyelmet, felhagytam hát az öreggel, s mind növekvő gyönyörűséggel inkább a fiúk mozgásának szemléletére vetettem magam, mely minden hevessége és megfeszítettsége mellett sem vesztett pontosságából. Az evezés most már olyan erős volt, hogy a fiúk a roppant evezőrudak végén minden húzásnál egészen felemelkedtek ültükből, és lábukat az előző padnak vetve, nagy erővel lökték magukat előre, miközben a nyolc evezőlapát lent nekifeszült az árnak. Eközben valamiféle számolást végeztek, hogy ki ne essenek az ütemből, de mozgásuk mindig újból annyira igénybe vette őket, hogy hangra már nem tellett; néha egy-egy ilyen szünetet egyszerűen át kellett hidalni, közben azonban úgy esett, hogy egy be nem látható beavatkozás, mely a legerőteljesebben ért mindnyájunkat, nemcsak hogy ritmikailag sietett segítségünkre, hanem, amint meg lehetett figyelni, egyenesen kicserélte erejüket, úgyhogy megköny- nyebbülten, új, még kiaknázatlan lendületet kaptak: mint a gyerek, aki éhesen vetette magát egy almára, sugárzó arccal kezd újra az evéshez, amint észreveszi, hogy a kezében tartott alma másik fele még a héjáig megvan. S itt már nem hallgatok róla tovább, a férfiről, aki elől, hajónk jobb szélén ült. Utólag előre megérezni véltem, amikor éneke felhangzott, de lehet, hogy tévedek. Egyszerre csak énekelni kezdett, teljesen szabálytalan időközökben és legkevésbé sem akkor, mikor kimerültség állott be, épp ellenkezőleg, nem egyszer úgy volt, hogy éneke teljes buzgalomban, sőt éppen legjobb erejükben találta mindnyájukat, de akkor is épp jókor jött; akkor is odaillett. Nem tudom, milyen mélyen hatotta át az együttérzés az egészében háta mögött lévő legénységgel, csak ritkán fordult hátra, akkor se határozott benyomással. Ami befolyásolni látszott őt, egyedül a tiszta mozdulat volt, mely az ő érzésében összekapcsolódott a nyílt messziséggel, amelynek hol elszántan, hol álmodozva átadta magát. Benne folytonosan kiegyenlítődött járművünk előrehaladása, s a velünk szembeáradónak ereje, — időnként feltorlódott valami többlet: ilyenkor énekelt. A hajó legyőzte az ellenállást; ő azonban, a varázsló, a le nem győzhetőt változtatta hosszan lebegő hangok sorozatává, melyek sem ide, sem oda nem tartoztak, de mindenki a magáénak vélta őket. Miközben környezete mindig újból a megfogható legközelebbivei törődött, azon próbált erőt venni, az ő hangja a legmesszebbel teremtett kapcsolatot, ahhoz kötött bennünket, míg el nem értük. Nem tudom, hogy esett, de ebben a jelenségben egyszerre felfogtam a költő helyzetét, helyét és . hatását az időben, s hogy ezenkívül minden helyet nyugodtan el lehet vitatni tőle. Ott azonban meg kellene tűrni. Somlyó György fordítása Kis tárlat A sóstói művésztelep munkáiból Marék Moszynski (Lengyelország): Asszony. Hadzinicolov Todor (Bulgária): Sóstói táj. Hetedik éve érkeznek festőművészek, szobrászok hazánk és a környező országok városaiból, hogy részt vegyenek a sóstói nemzetközi művésztelep alkotó kollektívájának munkájában. Minden év őszéin egy, két hétre Sóstót választják lakóhelyül, többen kiindulópontul, hogy felfedezzék a Nyírséget, a képek, szobrok nyelvén mondják el itt szerzett élményeiket. Kész alkotások is születnek, amelyeket a szabolcsi közönség, mint kedves meglepetést fogad. De az élményszerzés valószínű otthon érik majd igazi terméssé, gazdagítva a művész munkásságát — egyúttal művészi ábrázolását nyújtva a szabolcsi tájnak, embereknek, érzéseknek, gondolatoknak. Képeink a művésztelepen született alkotások közül mutatnak be néhányat. Levan Cuckiridze (Szovjetunió): Vadászat. Juráj Kreszila (Csehszlovákia): Sóstó. Andruskó Károly (Jugoszlávia): Szénaforgatók. Vincze László (Esztergom): Csendélet. Edward Dwurnk (Lengyelország): Nemzetközi művésztelep.
