Kelet-Magyarország, 1976. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-19 / 222. szám

1976. szeptember 19. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 KÖLCSEY és. BERZSENYI ebben az Évben ünnepeljük Berzsenyi Dániel születésének 200. és halá­lának 140. évfordulóját. Számos tanulmány, esszé idézi mostanában zordon alakját, sér­tődöttséggel körbebástyázott magányát; ve­retes, ritka értékű lírájának erényeit. Elis­mételjük sokadszor, hogy a XVIII. es XIX. század fordulóján a nemesi társadalom em­beri és „belső világnézeti küzdelmeinek”, válságainak „legerőteljesebben hangot adó” lírikus volt. Megdicsérjük ódáit, metrumai- nak tökéletességét; és keressük helyét, sze­repét a magyar szellemi életben. Kutatjuk majd talán azt is, hogy napjainkban kik, miért olvassák; olvassák-e egyáltalán, vagy ahogyan a középiskolai tananyagból kiszo­rult, kilugozódott a köztudatból is?! Mert az, hogy műveit kiadjuk, s hogy azok vevőkre is találnak, önmagában még keveset mond. szefüggésbe. Ma már tudjuk, nem Kölcsey kritikája volt az oka némaságának. Berzse­nyi égett ki. Hagy idézzük bizonyságul Szau- der Józsefet: „Kölcsey kritikája 1817-ben va­lósággal letaglózza, bár tudni kell, hogy el­hallgatásának nem Kölcsey bírálata volt az oka: Berzsenyi maga merült ki, előbb szűnt meg lobogása, hogysem a támadás érte vol­na. Most azonban mindent a támadásnak tulajdonított. S a bírálatra nem versekkel felelt, hanem elkeseredett makacssággal vég­zett esztétikai tanulmányokkal. Valami meg­szállottság költözött beléje, mintha régi dü­he, szilajsága újra feléledt volna. De ez már nem a költői hevülete volt.” BENK A TISZA IKERGYERMEKE. Oda-odasimul még az egykor életet adó ol- talmazóhoz, de már kiszabadult folyóany­jának öleléséből. A vén víz, mint jó anya, belenyugszik a nehéz búcsúba, vége a daj- kaságnak. S várja a ritka alkalmat, amikor hazalátogató gyermekével találkozik. Például így ősz táján, ha a falu kiterí­ti hatalmas rétszoknyáját, szilváskert, fü­zeserdő rajta a fodor, az alján meg ezüst­ékszer — a folyó kúszik oda szegélynek. Dús fürtjei: homokdombon szőlőlugasok, két karján a különvált ikrek, Ócskafalu és Ujbenk, alattuk keményre döngölt töltés, mint a széles öv, hosszú pántlikával. Alighanem a folyó gyermekének hitték a falut a régi benkiek is, ezt igazolja egy régesrégi pecsét, ami után addig kutatott Uzonyi tanárnő, míg elő nem került vala­melyik padlásról. Rajta a felirat: Benk Helység — 1788. A szelíd folyót vésték a fémbe, meg a halászt, aki bizonyára a gaz­dag zsákmány reményében valami óriási szigonyfélével lesi a vizet. Ez a pecsétnyomó ma a legbecsesebb régiség, minden mást elhordták a faluból. Ezt is ritkán veszik elő, nincs kinek meg­mutatni. Nincs errefelé idegenforgalom, vendégjárás. Talán, mert semmi egyebük nincs a gyönyörű tájon kívül. Az új házakon kívül évtizedek óta nem látni változást, látszólag semmi sem törté­nik. De a falu nyugalma csak olyan, mint a víztüköré. Nem látszik azonnal, hogy mint a gazdag víz alatti világ, olyan a falu belső élete. Ezen a tavaszon, nyáron a természettel vívtak kemény csatát. Senki nem panasz­kodik, magától értetődő a küzdelem, ame­lyet mintha apáról fiúra szállva örökölné­nek. A legenda megőrizte a múlt század eleji júniusi égiháború történetét, amikor „a benki lakosok mind őszi, mind tavaszi veteményeiktől megfosztódván, egy óra alatt övedig érő jég esett”. Aztán edzette őket tűzvész, majd a sok ezer forintos kárt okozó marhavész. A Tisza kétszer vált mos­tohájukká, s amikor másodszor levonult, összesen 4 ház állt a lábán. Segéllyel, ada­kozással menekültek meg az azonnali éhha­láltól, s otthagyták Óbenket. MA AZ ELŐSZÖR ELFOGLALT ÓCS- KABENKEN, s a később kialakított Ujben- ken laknak, jó hétszázan. A múlt század közepe óta az ócskafalut védi a nagy töltés, de az utóbbi évtizedekben már inkább az újfaluban építkeznek. Ha összetoldanánk a falu két végét, akkor is csak olyan rövid lenne, mint egy sóhajtás. Temploma is csak egy van, lent az ócskafaluban. Nem is igen lesz már másik­ra szükség, tíz éve nem Íratták be senkit hitoktatásra. Munkaképes korú férfit alig látni a fa­luban. Jókor reggel itt van ugyan az eliga­zítás, de már ahhoz is Mándokról jönnek ki a tsz-vezetők. A tsz ugyanis, a tanács után csatlakozott a nagyközséghez. A fér­fiak kéthetente, hetente ingáznak, vagy a közelebbi vasútra, fatelepre járnak, napon­ta. A falu csupán pár embernek ad már munkát. Sötétkék köpenyében sepri az utcát Tamás Bertalan, mint tizennégy éve min­dennap. Akkor került a tanácshoz hivatal- segédnek, apja mellé, majd utódának. A tanács ma már csak néhány fogadóórát je­lent, amikor Mándokról kijönnek. A hiva­talsegéd fizetése jóval kevesebb lett, más munka után kellett néznie. Felesége helyé­re állt be a zöldségboltba. Ez a falu közepe, itt beszélik meg az emberek az eseménye­ket. Mostanában a vetőmagvakat, meg a zöldséget hiányolják, pedig a boltos a ház­táji kertekből is vásárol. Sajnos nincs — mondja az érdeklődőknek, s közben nem győz csodálkozni, mi történt a népekkel? Pár éve még gondolni sem mertek az asz- szonyok rá, hogy pénzt adjanak a zöldsé­gért, most nem győzi rendelni. De így van ez konzerwel, készétellel is. Mokány legényke jön a boltba, egy kis gyümölcsért ugrasztották. Bódi Bertalan a neve, ügyesen válaszolgat a kérdésekre. El­mondja, hogy kezdetben féltek a mándoki iskolától, ahová a felső tagozatos benkieket körzetesítették. Kár volt, mert ott több a szemléltetőeszköz, nagyobb az iskola. ö most áll pályaválasztás előtt, elég jól ta­nul, Tiszabercelre készül mezőgazdasági szakmunkásképzőbe. Mert a világon a leg­jobban a fákat, meg a virágokat szereti. NAGY A ZSIBONGÁS a szomszédos vegyesbolt előtt. Néhányszor már előfor­dult, hogy nem jutott kenyér mindenkinek, hát jókor odaállnak, lesni az ajtót, mikor nyílik. A bolt kirakatában egy bekötözött kezű férfi figyeli a közszemlére kitett okle­veleket. Szalacsi Márton, a révész, éppen kötözésről jön. Besodorta a kezét a komp lánca, még az a szerencse, hogy üzemi bal­esetnek számít, 100 százalékos táppénzzel. Néhány napja történt — s máris hiányzik a megszokott munka. Nem mindennapi fuvarozás a révész dolga. Hajnalban a gazdák a kompig kísé­rik a háztáji teheneket, van vagy 130 a fa­luban. Szalacsi átviszi a kompon a túlsó parti jó legelőre az állatokat az ott várakozó pásztornak. Este pedig vissza. Szívesen beszél munkájáról, de még szíve­sebben a kirakott oklevelek történetéről. A falu pávaköre nyerte, sikeres szerepléseiért. Huszonötén vannak, jóhangú asszonyok, lá­nyok, férfiak. Köztük a révész — család­jával. Meghozták a kenyeret, az asszonyok dolga sietős, délutánra főzni akarnak. Egyetlen ember marad a bolt előtt. Dohá­nyos János a fővárosban dolgozó betanított munkás. A beteg gyomrával van itthon. A járókelők megszólítják, látszik rajta, hogy leginkább egy jó tanácsra lenne szüksége. Nincs még egy olyan rossz ház a faluban, mint az övé — panaszolja. Építene, de kevés az OTP-kölcsön. Többet, nyolc gyerek mel­lett nem tud összegyűjteni. Úgy látszik, lel­ke mélyén már bele is .törődött, hogy ko­rábban, amíg lehetett volna, nem változta­tott rossz családi körülményein. A posta csendes, alig van va­lami forgalom. Megszűnt az egyetlen tele­fon-előfizető, amióta a tsz elköltözött. Van viszont 88 rádió és 104 tévé. A családok számához viszonyítva igen vaskos az újság­kézbesítő csomagja is. S amit végképp nem lehet látni, arról tud Uzonyi Dezső iskolavezető tanár és fele­sége, a falu „mindenes” értelmiségi házas­párja. Jelenleg ők ketten — és még egy pe­dagógus — munkálkodnak azon, hogy. a gazdagodás igénye ne csak kifelé terjesz­kedjék. Egész sereg társadalmi funkciójuk van, emellett még pávakört vezetnek, köz­ségi könyvtárat, amelynek kétezer kötetét száznyolcvan olvasó — főleg felnőtt — for­gatja, ifjúsági klubfoglalkozásokat tartanak. Most, hogy a felsősök elmentek Mándokra, a körzetesített iskolában csak alsósok és napközisek maradtak, több ideje jut a ta­nárnak a közösség ügyeivel foglalkozni. Először is óvoda kellene, hogy az asszonyok dolgozni mehessenek. Aztán jó vizű kút, mert például az iskoláé ihatatlan. Utána bölcsőde, majd pedig húsbolt, hogy ne vi­gyék el más faluba az itt vágott jószágot: MIT TUDNAK VAJON MINDEZEK­RŐL Mándokon, a tanácson? Mit tud a gaz­da a hozzá csatlakozott legkisebb gyermek­ről? Bíró Gusztávné tanácstitkár szó szerint sorolja gondjaikat. A kis Benk évente 35 ezer forint községfejlesztési hozzájárulást fizet, egy kút ennek a tízszeresébe kerül. Valamit azért még szeretne elmondani — tette hozzá immár „nem hivatalosan” a tanácstitkár. Mást is tudnak Benkről. Alig van ügyfélforgalma, szabálysértés hosszú évek óta nem fordult elő, kocsmázásról, há­borgatásról még nem hallottak. Csendes, dolgos emberek. A békés természetű, szorgalmas benki­ek híre tehát túljutott a falu határain. A nagyközséghez csatolt falvak között a leg­kisebb — olyan, mint a mesebeli hős, aki mintha a folyótól tanult volna kitartást, tü­relmet. Baraksó Erzsébet Aligha íródik majd megemlékezés, esszé, tanulmány, amelyik ne szólna Kölcsey ko­rabeli recenziójáról, kemény és igazságtala­nul elmarasztaló bírálatáról. Méltán, mert emberi, művészi válságának legkritikusabb pillanatában érte Berzsenyit ez a támadás. Tudjuk, Kölcsey recenziója a Tudomá­nyos Gyűjtemény 1817-es évfolyamában je­lent meg, és annyira sértette a dunántúli dalnokot, hogy „lantját összetörte”, alig fa­kadt dal többé az ajkáról. Legalábbis a köz­tudat sokáig ez volt, s Berzsenyi erősítette is ezt. Akárhogy volt, kimondatlanul is nagy szellemi pör volt ez a két költő között. Nem hiúságból, nem egymás elleni indulatból fa­kadt, sokkal inkább az esztétikai ízlés kifor­ratlanságából és különbözőségéből, mégis emberileg sértett. A csatározás elkezdődött már a Felelet a Mondolatra című nyelvújí­tási röpirattal, melynek Kölcsey ugyancsak társszerzője volt. A legsúlyosabb vádak Ber­zsenyi lírájával kapcsolatban már ott el­hangzottak. A röpirat emlegette Berzsenyi műveltségének hiányosságait, „provincializ­musát, stílusának darabosságát.” Az 1817-es recenzió csak ráduplázott ezekre a kifogá­sokra. A „poétái kitételekben gazdag Ber­zsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s ér­telemtől üres expressziókra téved el” — rótta meg Kölcsey, megtoldva kifogásait azzal, hogy hibáit „oly kinövésekhez lehet hason­lítani, miket az élőfán a nedv bősége okoz, de gondos kertész kímélés nélkül íehányni szokott.” A kimondatlanul is elhangzott esz­tétikai hanyagság, elnagyoltság és gondat­lanság vádjától súlyosabb volt azonban, hogy „helyenként becsúszott provincializmust” emlegetett Kölcsey a versekről szólva, hang­súlyosan felpanaszolva Berzsenyi ellen, hogy „készületlen s fiatalkori darabokat is vett fel gyűjteményébe.” Ami mégis a legjobban sérthette Berzsenyit, az az volt, hogy una­lomig fokozott ismétléssel, lírai vénájának kimerülésével vádoltatott. és „minden kife­jezésbeli bősége mellett is a gondolatokban s érzésekben” tapasztalható „ürességet, sze­génységet” emlegette lírájával kapcsolatban a szatmárcsekei remete. IRODALOMTÖRTÉNETÜNK, a Berzse­nyivel és Kölcseyvel foglalkozó tanulmá­nyok, esszék, monográfiák minduntalan visz- szatérnek erre a bírálatra, megfeledkezve azonban gyakorta arról, hogy Kölcsey szá­mos maradandó értéket talált 1817-ben is Berzsenyi lírájában. Recenziójának a beve­zető mondataiban állapította meg, hogy Ber­zsenyi költészetében „minden csupa érzés, minden csupa fantázia, ifjúi erő, ifjúi lán­golás.” Lírai világára jellemző „a kellem és fenség”, a soha el nem apadó „báj és erő.” Külön is megdicsérte nagyszerű ódáit. „Az a költő — írta —, ki ily ódákat zengett, ke­vélysége lehet a nemzetnek.” Tanulmánya közepe táján pedig egy vereidézettel jelölte ki Berzsenyi helyét a magyar kultúrtörté­netben: „nem lesz idő, mely őt elhalni hagy­ja.” Végül megállapította, hogy Berzsenyi „görög mértékű versei csalhatatlanul a leg­szebb hangzásúak közé tartoznak azok közt, melyeket magyar költő énekelt.” Érthető azonban, hogy sem a kortársak, sem Berzsenyi, de az utókor sem a dicsérő, elismerő szavakra, ítéletekre helyezte a hangsúlyt. Kölcsey tömör vádjai kegyetle­nebbek voltak annál, semhogy mellőzhetők lennének és ne sértettek volna. Az amúgy is magányos, rideg és nehezen oldódó niklai remete nagyon elkedvenetlenedett. A Tudo­mányos Gyűjteményben megjelent bírálat után alig írt költeményt, bár egy rövid epig­rammával nyomban válaszolt Kölcsey vád­jaira: Kölcsey, megmérted lattal, póznával, icével Lelkemet, és keskeny űrbe, időbe dugád. Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül! „Tollat az orrába!” — Zápokat adjon, ugy-e? Ezt az első „felhördülést” egy dühös, Berzsenyi által is „hagymázos írásnak” ne­vezett felelet követte, melyet azonban a Tudományos Gyűjtemény szerkesztői nem közöltek. A kéziratot sem adták vissza. Ké­sőbb Berzsenyi maga is szégyellte ezt az írást, bár makacs hallgatását továbbra is Kölcsey elmarasztaló bírálatával hozta ösz­VERSEK ÍRÁSA HELYETT irodalomel­méleti és esztétikai tanulmányokat olvasott, jegyzetelt, s azt számolgatta rendre: egy­egy költő életében, vagy egy-egy művében hányszor használt egy-egy kifejezést, költői képet, jelzőt vagy szóösszetételt, hogy méltó választ adhasson Kölcsey bírálatára. 1825-re készült el az Észrevételek Kölcsey Recensió- jára című hosszú dolgozatával, melyben pontról pontra haladva, sorra vette az ő „gúnyolt költeményeit” ért vádakat, egymás után cáfolva minden állítását Kölcseynek. Haragja, sértettsége még ekkor sem enyhült. „Ez a recensio — utalt vissza dolgozata ele­jén Kölcsey 1817-es írására — engem igen epés, igen kikeresett gúny ólatokkal illet.” Leikéből fakadó haraggal és hevülettel vág vissza minden kifogásért, nem rettenve visz- sza attól sem, hogy Kölcsey egyik költemé­nyét bonckés alá vegye, kimutatva annak vélt vagy valós gyarlóságait, és hangsúlyoz­va azt is, hogy nem ismeri el Kölcseyt mű­vei bírálójául illetékesnek, mondván: „A tu­dományoknak a gótok annyit nem ártottak, mint a hiú elmék.” Ezzel a Batteux-től köl­csönzött idézettel személyében is sérteni akarta Kölcseyt. Belátta-e a tévedését Kölcsey, vagy idő­közben megváltozott a véleménye Berzsenyi lírájáról, esetleg szelíd, megfáradt, társadal­mi küzdelmekre készülődő lelke tiltotta, hogy újra felvegye a kesztyűt?! Ma már el­dönthetetlen. Az is elképzelhető, hogy jogos­nak találta Berzsenyi visszavágását, ezért hallgatott. Mindenesetre a maga részéről le­zárta a vitát, később pedig a legnemesebb gesztussal engesztelte a megbántódott köl­tőt. 1836. szeptember 11-én, az Akadémia ülésén, néhány hónappal Berzsenyi halála után ő, mármint Kölcsey tartotta a Berzse­nyi nagyságát idéző emlékbeszédet, nem te­kintve el annak megítélésétől sem, hogy mennyire kínozta életében éveken keresz­tül a Berzsenyiről írt recenzió következmé­nye, a költő tőle való emberi elhidegülése. Mint korábban elmarasztaló bírálatában, emlékbeszédében is a legnagyobb magyar lírikusok között jelölte meg Berzsenyi he­lyét. Ez a nemes gesztus nemcsak az irodal­mat kedvelő közönségnek, és nemcsak az utókornak, elsősorban nem is annak szólt. Kölcsey leikéből fakadt, és igaz engesztelő- dés kívánt lenni. Takács Péter Pátzay Pál: Utolsó simítások. MERENGÉS, (if j. Szabó Tibor rajza) i BENK MEGYÉNK TÁJAIN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents