Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. augusztus 1. A jubiláló Szabolcsi Szimfonikusok Huszonöt év — a legszebb ifjúkor. Vajon ugyanaz-e egy zenekar életében is? A jubiláló Szabolcsi Szimfonikusok negyedszázados kort ért meg, s bár furcsán hangzik, de idősebb is, fiatalabb is ennél. Fiatalabb, mert ezt a huszonöt évet többször szakította meg hosszabb-rövidebb szünet, átszervezés, átalakulás, új tagok verbuválása, vagy éppen új gazda keresése. Többször született újjá, a zene nyelvén szólva megfújták a toborzót, hogy újra számítanak a zenei ismeretek terjesztéséért áldozatokat is vállaló muzsikusokra. Rekviem is szólhatott volna olykor értük, néha anyagi, néha személyes okok miatt. Egy időben a gyakori panaszok, viták miatt a zenekar léte, fennmaradása is kétséges volt. A negyedszázados múlt tehát — éppen azért mert nem volt egységes — nem lehet megfelelő mérce. Legutolsó „újjászületésüktől” ugyanis mindössze két és fél év telt el. Ezért mondhatja el magáról a zenekar, hogy idősebb saját koránál, mert felkészültsége, programja, repertoárja, egyszóval jelenlegi színvonala ezt mutatja. Uj korszak kezdődött el azzal a legutolsó újjászületéssel. A megyei tanács támogatásával a megyei művelődési központ maradt az együttes gazdája, a fenntartás összegét pedig az Országos Filharmónia minősítése alapján határozták meg. E minősítés szerint — a filharmónia irányításával — fél- hivatalos kategóriában vehetnek részt az ország zenei életében. Megszűnt a korábbi próbadíjas rendszer, évadonként 120 szolgálatért — ide tartoznak a próbák és a koncertek, s egyéb ismeretterjesztő programok — összesen 400 ezer forintos keretből gazdálkodnak. Az anyagi viták rendeződtek, s Molnár László karmester — egyben zeneszerző és -pedagógus — irányításával életre keltették a papíron megfogalmazott célokat. Piano helyett fortissimoban kezdtek munkához, a színházi évadoknak megfelelő időbeosztással évadonként 6—8 féle műsorral jelentkeznek. Filharmóniai minősítésük gyakorlatilag azt jelenti, hogy bármikor képesek teljes produkcióra, 30 szereplést teljesítenek, s ezen felül komoly szerepet vállalnak a zenei ismeretterjesztésben. A harminc koncertet jóval felülmúlták, kétféle ifjúsági bérleti sorozatot tartottak megyénkben, általában két hangversenyt adnak a felnőtt bérleti sorozatban. Általános és középiskolásokat, szakmunkástanulókat tanítanak a zene szeretetére ifjúsági sorozataikon. Ebbe beletartozik az is, hogy közvetlen, népszerű és egyszerű módon ismertetnek zenei stílusokat, korszakokat és életműveket, de az is, hogy a hallgatók kérdéseire gyakorlatban válaszoljanak. Az egyik iskolában például azzal lettek népszerűek, hogy a trombitás bemutatta, hogyan fújják a tv-híradó szignálját. Szívesen vállalkoznak ilyen és hasonló népművelő szerepre, mert — mint az együttes vezetője elmondta —, úgy érzik, missziót teljesítenek. A zeneszerető felnőttközönség jól ismeri felkészültségüket, teljesítményüket. Nem véletlen, hogy évről évre nagyobb az érdeklődés karácsonyi, felszabadulási, vagy nyári koncertjeik iránt. Tavaly először külföldre is eljutottak, a Szovjetunióban tartottak hangversenykörutat. Néha azonban arra is szükség van, hogy erejüket a szakmai berkekben is megmérjék. Ilyen sikeres alkalom volt a szolnoki zenekari fesztivál és a veszprémi kamarazenekari találkozó, amelyen nagyon jól szerepeltek. Műsorukat a Magyar Rádió sugározta. A legközelebbi erőpróba Nyírbátorban lesz. Erre próbál most az együttes. Hivatásosokkal egy sorban lépnek a zenei napok igényes közönsége elé. Egy hazánkban talán még soha nem hallott Mozart-litániát és egy Hándel-művet mutatnak be. Erőpróba, mert élővé kell tenniük a Mozart-művet, s erőpróba, mert a szereplés újabb gondokat is jelent. Szívük mélyén ugyanis örülnek a megtisztelő megbízatásnak, hiszen az Országos Filharmónia magas mércével választja ki a ma már nemzetközi hírű és rangú program résztvevőit. A gondot az jelenti, hogy további fejlődésükhöz a jelenlegi létszám, próba- és szolgálatszám már nem elég. Ma negyven zenetanár és főiskolai hallgató muzsikál az együttesben, ez alig több, mint a kamarazenekarok felső határa. A produkciók színvonalának további emeléséhez több próbára, nagyobb létszámra, s ezzel együtt nagyobb anyagi támogatásra lenne szükségük. Baraksó Erzsébet Egy csendes népművelő t ángol, de látványosság nélkül, csendéi ben teszi a dolgát. Huszonöt éve bányássza Kisvárda kallódó régészeti, néprajzi, szellemi kincseit. Az utcán járva egy érdekes kő keltette fel a figyelmét, amelyet a gyermekek ütögettek, „bombáztak”. A képzőművészet iránt érdeklődő ember hamar felfedezte a pusztulásra ítélt kőben az értéket. Telegdy Anna sírköve volt ez. — így kezdődött. Nyárády Miska bácsi, a múzeológus megígérte, hogy segít. Őrt állítottunk a kőhöz és megmentettük. Ekkor érlelődött meg, hogy nyomába szegődöm a pusztuló, kallódó kisvérdai emlékköveknek, faragványoknak. A kutató, figyelő szem nem kerülte el a rejtett értékeket sem. A római katolikus templom falában rejtőző, 1438-ból származó gótikus sírkő, a Várdai család emlékét őrző faragvány is bekerült a megmentett értékek közé. Mind több kincset vett vissza a felfedező-kutató ember a földtől. Országos hírű régészeket is meghívott, ásatásokra, az értékek „hitelesítésére” kérte őket. S még valamire. — Azt kértem, hogy a Kisvárdám előkerült emlékek, ha már itt őrizte meg őket az idő, maradjanak is itt, ne vigyék el őket. Igenám, de az ötvenes évek elején még nem volt hová tenni az egyre gyarapodó tárgyakat. Pénzünk sem volt arra, hogy elhelyezzük őket. A tanítóképzőben, ahol ekkor tanítottam, végül kaptunk egy helyiséget. A tornavizsga és az énekkari hangverseny tízezer forintos bevételét is megkaptuk, amely jó segítség volt, hogy a kőtárat megnyissuk. A kisvárdai értékek mentőjét a pusztulófélben lévő vár is izgatta. Naponta látta; hordják a déli bástya alól a homokot, a repedés mind nagyobb a várfalon ... Valamit tenni kell. Nem volt egyedül, a helyi patrióták és a múzeumi vezetők erőfeszítései megállították a vár pusztulását, megkezdődött a helyreállítás... — Itt, a földszinti teremben kapott helyet 1962-ben az összegyűjtött anyag. Az volt a célunk, hogy a látogatók elé tárjuk, milyen értékeket látnánk szívesen, amelyek még kallódnak és itt lenne a helyük. Megjelentettük Éri István szerkesztésében a Kisvárdai vár története című füzetünket is. Gyűjtöttük kitartóan a néprajzi anyagokat. 1962-ben vált „nagykorúvá” a kisvárdai vármúzeum, s azóta is gyűlnek az értékek. Sajnos ezeknek csak egy kisebb részét tudják bemutatni a közönségnek, a többség a raktárban van, amely örökös vándorlásra kémyszerül, jelenleg egy ipari szövetkezet csarnokába készül... De a buzgó kutató, a tárgyi és szellemi kincsek gyűjtője joggal optimista: — Megvan a megállapodás, a sok éve áhitott üresen álló zsinagógát kapjuk meg múzeumnak. Ez a műemlékjellegű épület romantikus hatásokat őriz, s közelében akad néhány klasszicista épület is. Ideális helye lesz itt a múzeumnak. A csendesen dolgozó népművelő nem csak a múzeum alapjainak lerakásával alkotott maradandót Kisvárdán, ő szorgalmazta az 1968 óta a rendszeres képzőművészeti tárlatokat a Bessenyei Gimnázium dísztermében. írókkal, képzőművészekkel levelez, hívja meg őket Kisvárdába. Közben jut ideje a Császy-monográfia írására is. — Hét éve dolgozom ezen, tulajdonképpen kész van a monográfia. Még a szülőhelyére, a romániai Mikolára kellene elmennem, hogy teljes legyen a Császy Lászlóról alkotott kép. TTatvankét éves, paptanárként indult, tanított egyházi tanítóképzőben, állami középiskolában, általános iskolában. Munkája mellett fáradhatatlan energiával, friss szellemmel ásta ki a szó igazi értelmében Kisvárda kallódó régészeti, műemléki kincseit, ültette el a múzeum magját, gondozza a szellemi élet hajtásait. Makai László, a fiatalabbaknak „Laci bácsi’\ a vármúzeum igazgatója a csendes népművelő. Soha nem fárad, mindig újabb és újabb tennivaló tartja izgalomban. P. G. Bába Mihály: Meditáció Hajnalban az eső eleredt, cérnaszálaival, a földhöz kötötte a fel leget. A csatorna-szájak, mint tikkadt vándorok, nyelték az ég vízét. Az első forint készítői * Az Állami Pénzverdében, Halmai Győző műszaki igazgató szobájában, a jó pénz megteremtőivel beszélgetünk. Gonda Lajos 1974-ig volt a pénzverő főmérnöke, s mint ilyen, nagy szerepet játszott abban, hogy a jó pénz időben megjelenhessen. — A pénz értéke napról napra romlott — idézi .most fel a három évtized előtti időszakot —, szinte óráról órára változott a munkások, az alkalmazottak bére, s úgyszólván óránként közölték: ennyi meg ennyi százezer pengő, később pedig adópengő az órabér. Jól emlékszem: az ^glső magyar— szovjet kereskedelmi tárgyalások végén, 1945 augusztusában jött létre az a megállapodás, amely révén lehetővé vált, hogy a stabilizáció alapját képező új pénz alapanyagát és egyéb kellékeit a Szovjetunió baráti gesztussal rendelkezésre bocsássa. Az infláció 1945—46-ban mind félelmetesebb méreteket öltött, és csak a munkásság hitt a kommunisták ígéretében: megállítják a dolgozókat mind kegyetlenebbül sújtó pénzromlást! Ezt természetesen a pénzverő dolgozói is a maguk bőrén érezték, s ezért kettőzött erővel dolgoztak, hogy a kommunisták által 1946. augusztus 1-re meghirdetett új pénz forgalomba hozásához elegendő érme legyen. Mint érdekességet említem, hogy a forint értékállóságának támogatására a Nyugatról visszahozott ezüstből — ha kis mennyiségben is — ezüst ötforintos verését is elrendelték. Ez volt az a bizonyos Kossuth-pénz, melynek szélét „Munka a nemzeti jólét alapja” felirat díszítette. Forgalomba azonban csak töredéke került, mert közben a világpiacon az ezüst ára lényegesen megemelkedett, s az ötforintos értéke hamarosan 8 forint körül alakult... Mint emlékezetes, az augusztus elsején forgalomba hozott forint pénzrendszer érméit a Kossuth-címer díszítette, a Magyar Nép- köztársaság akkori címere. Arra is jól emlékszem, hogy 1946 július végén jelentős esemény színhelye volt a pénzverő. A köztársasági elnök, a miniszterelnök, a kormány tagjai, a koalícióba tömörült pártok vezetői látogattak el hozzánk, hogy megtekintsék a forint verését; ez volt az új pénz megjelenésével kapcsolatos egyetlen ünnepélyes aktus. Pesti Sándor, 56 éves pénzverdéi munkás 1946-ban is a vésnökségen dolgozott, a kétforintost csinálta. — Nekünk is nagyon érdekünk volt, hogy mielőbb kijöjjön a forint — mondja most visszaemlékezve. — Csúnya adópengős világ volt, s bizony az a kevéske füstölt hús, bab- és kukoricakása, amit a stabilizáció előtti hónapokban több-kevesebb rendszerességgel kaptunk, rendkívül egyhangúvá tette az étrendünket. Emlékszem, a kukoricakását már annyira úntuk, hogy egyszer-egy- szer elkeseredésünkben a konyháról lövet a * Augusztus 1-én harmincéves a forint. gyár udvarán „el is ültettük”, egyszerűen kiborítottuk. A vésnökség vezetője Reményi József szobrászművész volt, az egyforintost pedig Iván István tervezte. Az érem- és plakettművészetben egyébként mindketten maradandót alkottak a továbbiakban. — Miből csinálták a forintot? — Jó, hogy kérdezi, ez külön kuriózum, s jól jelzi a rendkívüli állapotokat. Az első kiadású forintok a Mátra-vidéki centrálé, háborúban megrongálódott, leszakadt távvezetékének alumíniumhuzalából készültek; ezt olvasztották be, s ebből lett a forint. Különösen az utolsó két hét telt emberfeletti hajrával, a legutolsó héten pedig szinte haza sem tudtunk menni a gyárból, ösz- szesen tizennégy gép járt állandóan, kettő csak azért nem, hogy ha valamelyik lerobban, rögtön be lehessen állítani a tartalékgépet. — Az infláció méreteire emlékszik? — Úgy hiszem, akik azt az időszakot átéltük, ezt egyszerűen nem tudjuk elfelejteni. Az őrületes tempóban felgyorsult inflációnak talán csak a dicstelen végét idézem fel: az 1946. augusztus elsején bevezetésre került új forint 400 ezer kvadrillió pengővel (a 4-es szám után 29 nulla következik) volt egyenlő. Arra is emlékszem, hogy mi, a pénzverő dolgozói kaptuk meg elsőként forintban a fizetésünket, úgy érzem, nem érdemtelen jutalmaként annak a hősies erőfeszítésnek, amellyel az új pénz megjelenését segítettük. Augusztus elsején délután mindenki ott maradt az üzemben — megvártuk az első forintfizetést! A magam részéről 40—40 forintot a bal illetve a jobb zsebembe süllyesztettem, ragyogó fényes egy- és kétforintosokban. Úgy vonultunk át a környékbeli vendéglőbe, mint a diadalmas hadvezérek. Ott külön azért fogadtak bennünket nagy ovációval, mert a pincérek a nap folyamán tízforintossal már találkoztak, de váltópénzzel nem, s megjelenésünkig egyszerűen nem tudtak visszaadni a vendégeknek. * A műszaki igazgató jóvoltából hozzájutottam annak a huszonhárom pénzverdéi dolgozónak a nevéhez is, akik jelenleg is az üzemben dolgoznak, a vállalati kollektíva megbecsült, kitüntetett tagjaiként. Állítsunk emléket a három évtized előtti nagyszerű helytállásnak azzal is, hogy névsoruknak helyt adunk: Babos Imre, Bugyi József, Bulat János, Csanádi Sándor, Dudás Ferenc, Földvári An- talné, Hargitai József, Hrovatin Ernő, Jánosi Dénes, Lesták Sándor, Lontai István, Mülbacher Márton, örtel Andrásné, Pálok Kálmán, Pesti Sándor, Szalay Gyula, Szav- csák Ferencné, Szikszai István, Szirmai Jó- zsefné, Tomcsányi László, Ungvári László, Werner Vilmos, Wolczán Ferencné. Újlaki László Lengyel József: A Banicza család* (Részlet a Prenn Ferenc hányatott élete c. regényből) István, értette apjának minden szavát, azt is, amit kimondott, azt is, amit szégyellt kimondani. De hogy mért szidja most Imre öccsét, mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege, azt nem szerette. Megbánta volna, hogy tegnap ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg soha, amit egyszer tett, vagy mondott! Csak a rosszkedvét tölti most rajtuk, a fiain. Pedig hajnal óta kaszálnak, ha így hajtják, estére elkészülnek. Mért sietnek így? Ö bírja, akárhogy is szorítja az apja. De hátül az öccse alig győzi, ők az apjával még csak pihennek kaszafenés után, míg az Imre beéri őket izzadtan, kifulladva. De alig hogy Imre megtörii a homlokát, az apja már odaszól: „Indulj!” A gyerek már alig bírja. Most meg ok nélkül beleköt. Mintha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét. De megmondta az apja, hogy holnap már gyűjteni akar. Már reggel arról beszélt, hogy este egy fogat kell a gráblába faragni... Hátranézett, nem nagyon maradt-e el az öccse. így látta meg, hogy a kishuga jön szaladva a gyalogúton. Miért jön? Hiszen ebédet a Gyuri bácsi felesége hoz; a kislány ma az anyjával a krumplit válogatja. Sírósan, nagy zihálva jött a húga, a lába, a szoknyája lucskos, a megfekvő őszi harmattól. Odaért hozzájuk, de még beszélni sem bírt mindjárt. Először nagyot lélegzett, csak aztán mondta gyorsan, egyszerre: — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, merthogy édesapám is benne vót a kommunba. ’Augusztus 4. Nyolcvan éve született Lengyel József. Apja fel se nézett a kaszálásból, csak úgy kérdezte: — Micsoda urak? — A kis gróf, aki hadnagy, a patikáros meg az új jegyző, meg nem idevalósi urak, katonák. — Anyád mit mondott? — Hogy nem tudja, édesapám hova ment, hogy édesapám már tennap ement — mondotta sírva a kislány. — Édesapámnak meg izeni, szaladjon be hamar az erdőbe, mer, az urak errefelé gyünnek. A Misa— Gyuri—Antal sógor is monta, monta, mikor futottam: „Mondd apádnak, elsiessen, mer a földhöz görbült ember az...” Elakadt a kislány és az öreg folytatta — „.. .úri vizslák nyúlnak nézik”. Aztán felegyenesedett, kivette a tokmányból a fenőkövet, és amíg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: — Ereggy vissza anyádhoz, mondd meg neki, ne küdözzön téged énhozzám postába. Ha gyünnek az urak, majd meg tudok én felelni ... Hajszála se görbült meg a grófnak. A község pénzén vettünk néki jegyet a vonatra, Pestig. Az akkor így vót rendbe. Most meg visszakapta a fődet... Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész... — De talán nem is egész kész — szólt most Imre. — Hallgass, gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való beleszólni a közdologba. A kislány még ott állt. — Ereggy, lány! mit állsz itt — mordult rá az apja, és újra nekiállt a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most vissza az öccse. — Én is tudom, mihez kell szólni.
