Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-04 / 183. szám
4 KELET-MAGYARORSZÄG 1976. augusztus 4. A győztes békejobbja E gyelőre csak néhány soros hírben számoltak be a távirati irodák arról, hogy B. Rattakul, Thaiföld külügyminisztere Hanoiba érkezett. Egyelőre, mondjuk, mert erősen valószínű, hogy e látogatás nyomán is számos kommentár lát majd napvilágot — az új, az egységes, a szocialista Vietnam külkapcsolatairól. A Vietnami Szocialista Köztársaság külpolitikájáról már most is sok szó esik a világsajtóban, nemcsak a kommunista, sőt nem is csak a haladó hírmagyarázók méltatják azt az aktív, impozáns, egyértelműen konstruktív szerepet, amelyet a VSZK születése pillanatától játszik világszerte és különösen közvetlen földrajzi közegében, a délkelet-ázsiai térségben. Jól emlékszünk: az amerikai propagandagépezet az imperialista agresszió vérzivataros esztendeiben nem utolsósorban azzal igyekezett „magyarázni a bizonyítványát”, hogy az egységes szocialista Vietnam afféle „veszélygóc” lesz majd ebben az amúgy is neuralgikus övezetben. Számunkra nem meglepetés, hogy ennek éppen az ellenkezője történt. Hiszen a veszélygóc a vietnami nép ellen indított külső agresszió ténye volt és nem az, hogy a vietnami nép — minden írott és Íratlan jog betűje és szelleme jegyében — ellenállt az agressziónak. Mi tudtuk: a veszélygóc az volt, hogy a 17. szélességi fok mentén hömpölygő „elátkozott folyó”, a Ben Hai nemcsak hétszázezer családot!!) szakított ketté mesterségesen, hanem egy nagyszerű népet is, amely soha nem volt hajlandó belenyugodni ebbe a természetellenes állapotba. Ez a nép mérhetetlen áldozatot hozott, és elérte célját, megvalósította Ho apó végrendeletét: győzött. A Ben Hai nem elátkozott folyó többé, a családok immár jogilag is egy ország, egy nép élő, eleven sejtjei. Az örökség súlyos, de a VSZK már valóság; a vietnami nép túl van történelme legnehezebb szakaszán és történelme legnagyobb lehetősége előtt áll. És az új, a szocialista Vietnam egymás után nyújt nagylelkű béke jobbot az ellenség egykori csatlósainak. A Pravda külön cikkben méltatja azt a hanoi diplomáciai offenzívát, amelynek eredményeképpen már hivatalos kapcsolat létesült a VSZK és a Fülöp-szigetek között és amelyet talán hasonló kapcsolat követ Hanoi és Bangkok között. Nehézség, gond van és lesz még elég. De az, ami a VSZK- ban és a VSZK körül történik, változó világunk egyik legörvendetesebb jelensége. Svájci diplomata közvetít Libanonban New York-i tájékozott források szerint Kurt Waldheim, az ENSZ főtitkára, aki jelenleg szabadságát tölti Ausztriában Victor Umbricht svájci diplomatát, a Nemzetközi Vöröskereszt Végrehajtó Bizottságának alelnökét bízta meg — személyes képviselőjeként — azzal, hogy közvetítsen a Teli Zaatar menekülttábor sebesültjeinek elszállítása érdekében. Waldheim különgépet bocsátott a svájci diplomata rendelkezésére, hogy Libanon ENSZ-nagykövetével folytatott tanácskozása után azonnal Beirutba utazhasson. A főtitkár egyidejűleg üzenetet intézett az .ENSZ-nek a Szíriái—izraeli határon állomásozó békefenntartó erői parancsnokához, arra kérve, hogy segítse elő Umbricht közvetítési kísérletét. Az Arab Liga kairói székhelyén szerzett értesülés szerint a szervezet újabb javaslatot terjesztett elő a libanoni békefenntartó erők létszámának felemelésére vonatkozóan. A javaslat értelmében a mintegy 3 ezer főnyi arabközi alakulat létszámát 6000- re emelnék. Ugyanezen források megerősítették azt a hírt, hogy Marokkó, Mauritánia és Bahrein közölte: nem küld egységeket a békefenntartó hadtestbe. Szaid Kamal, a Palesztina! Felszabad ítási Szervezet politikai osztályának helyettes vezetője hétfőn a libanoni helyzetről tárgyalt a francia külügyminisztériumban. Kamal találkozott Mahmud Ri- addal, az Arab Liga főtitkárával is, aki gyógykezeltetésen tartózkodik Franciaországban. Mint a Reuter jelenti, egy Libanonban dolgozó egyiptomi orvos becslése szerint a polgárháború sebesültjeinek száma eléri a 150 ezret. Egypárti kormány- program Portugáliában Mario Soares portugál miniszterelnök — mint már jelentettük — a parlament elé terjesztette az általa alakított új egypárti kormány programját. A program előterjesztésekor a miniszterelnök aláhúzta: a kormány legfontosabb feladata a demokratikus állam felépítése és az ország gazdaságának újjászervezése. A kormány többek között lépéseket tesz a pénzügyek megszilárdítására, a munka- kanélküliség megfékezésére és a termelés növelésére. Soares hangoztatta, hogy a portugál nép alapvető forradalmi vívmányai — a nehézipar államosítása, a déli tartományokban végrehajtott földreform, valamint az üzemigazgatásban való munkásrészvétel — visszavonhatatlanok és a kormány nem engedi meg azok megváltoztatását. A kormányfő másrészt bejelentette: intézkedéseket tesznek az államosítások és a földreform végrehajtásakor — szerinte — elkövetett „hibák és túlkapások” helyrehozatalára. Kijelentette: felülvizsgálják a szakszervezeti egységről szóló törvényt, amelyet még a korábbi kormány hagyott jóvá. Soares kifejtette, hogy a kormány a nemzeti függetlenséget és a nemzetközi együttműködést biztosító, az egyetemes béke érdekeit szolgáló külpolitikát folytat. Hozzáfűzte, Portugália az európai országokkal fenntartott kapcsolatok elsődleges fejlesztésének javára döntött, de ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy erősítse kapcsolatait a világ ösz- szes többi országával. Csehszlovák tiltakozás A nyugat-berlini csehszlovák katonai misszió ideiglenes vezetője hétfőn tiltakozó jegyzéket nyújtott át az Egyesült Államok nyugat-berlini képviselete pro- tokollosztályának, mert a város rendőrsége jogtalan és brutális akciót hajtott végre egy csehszlovák kereskedelmi attaséval szemben. A nyugat-berlini rendőrség július 31-én a nemzetközi jogot megsértve őrizetbe vett egy csehszlovák kereskedelmi attasét, aki diplomáciai útlevéllel ellátva hivatalos úton volt a városban. A rendőrség erőszakot alkalmazott az attaséval szemben, megalázó motozásnak vetette alá, és megakadályozta, hogy kapcsolatba lépjen Csehszlovákia nyugat-berlini missziójával. Később az attasét átadták az Egyesült Államok nyugat-berlini képviseletének, amely szabadon bocsátotta. A csehszlovák katonai misszió jegyzékben követelte, hogy az üggyel kapcsolatban foganatosítsanak megfelelő intézkedéseket a nyugat-berlini rendőrséggel szemben. Pillantás az évezredekbe Á FEHÉR ÚT Ú gy vonzott ez az út, mint Odüsszeuszt a szirének éneke. Látni a földet; amelyben az európai kultúra fája gyökerezett: csodálni a valótlanul kék tengert, mely a lenyugvó nap vörös fényében gyulladni látszik a szunioni fokról, s a tarajos hullámok fölött sirályok suhannak a parti sziklák üregeibe; érett tudattal idézni a mitológia számlálhatatlan históriáját, amely ezredek óta kifogyhatatlan kincsestára művészetnek, irodalomnak., Az ősi Hellász igézett. Azt nem merem leírni, hogy láttam. Csak rápillantottam. Egyetlen villanás az egész. Nem is lehetett, nem is lehet több.'Hiszen mi" az a két hét, tíz, húsz, harminc százévekben? Agamemnon hegyén egy porszem. A Hellász-rajongó De- vecserinél, aki valóban kiváló ismerője volt e földnek, még senki találóbban nem fogalmazott: Az ország ismerős volt. / De ismerős a Föld is; / s vajon hány emberélet / ideje volna hozzá / elég, hogy birtokoljuk / valóban / minden oldalt / vizsgálva / s élvezőén, / termő-emlékezően / akár egy pillanatj át / akár egy kődarabját? Mi maradt emlékbe? Az élmény, mely összességében kerek egész, de rögtön darabokra hullik, ha belőle bármit is kiemelnék, hogy jobban szemügyre vegyem. E próbálkozáskor tüstént rádöbbenek, hogy az egyetlen szál, amit megfogtam, ámyszőttes fonalak sokasága, s nem tudom, melyik hol kezdődik. hol végződik, csak azt érzem, ha el nem engedem, azonnal, olyan mélységbe ránt az időnek, ahol „Várnak a lelkek, tárgyak / tervek, múltmélyi árnyak”. Ám ahol civilizált Orfeusz- ként bolyonghatnék véges élettel a végtelen-időben. Az élményből valamit mégis tovább kell adni. Útleírásra nem vállalkozom. Értőbbek, ismerőbbek dolga. A szakszerű elbeszélés is túlzott merészség volna. Csevegni fogok. Kötetlenül, műfaji megkötöttség nélkül, fenntartva a tévedések jogát, mint az a turista, aki elmondja, mit látott, nem dicsekvő, sokkal inkább ajánló szándékkal. Mert Hellász nem elérhetetlen. S aki egyszer eljut oda, képtelen megállni, hogy meséljen róla... Az út, amelyen a jugoszláv—görög határ felé haladunk, félelmetesen szép. Ha felnézel, bűvöletbe ejt a látvány, amint az itt még üdezöld hegyek belefura- kodnak a kéklő égbe. Az utolsó tevekaraván 1935- ben haladt el erre. Azóta sok minden változott a világon. Ám a Fehér út neve megmaradt, s ugyanoda vezet, mint régen: Evzoni felé. A helységnév nagyon találó Görögország kapujában. Azt jelenti: őrhely. És azt is, hogy őr. Evzonik állnak a görög parlament előtt, evzoni áll Karamanlisz miniszterelnök rezidenciájának bejáratánál, evzoni őrködik az Athénbe érkezett külföldi államfők szálláshelye körül és evzoni merevedett mozdulatlanságba őrbódéjában, itt. a határállomáson is. Valamennyi ev- zoninak két ismertetőjele van. Az egyik, hogy régi népviseletben strázsálnak. A másik: ahogyan strázsálnak! Szemvillanás, moccanás nélkül, olyan kifejezéstelenül és mereven, mint azok a síremlékszobrok, Fotósok serege vár a naplementére Szunionban, a Poszeídon-templom szunioni márványból épített oszlopainak tövében. amelyeket még egyiptomi hatás alatt faragtak, egyetlen márványtömbből az ó- görög szobrászok. Ha viszont az őt bámuló, jobb- ról-balról fényképező idegen a testtartás mozdulatlanságából, az arc merevségéből nem von le hirtelen következtetést, hanem belenéz az evzonik meleg, fekete szemébe, tüstént igazat ad azoknak, akik úgy tartják, hogy a görögök egyáltalán nem hideg-rideg emberek, hanem nagyon is temperamentumosok. Megfigyeltük, oly hevesen, olyan gesztikuláció kíséretében társalognak egymással, hogy az már szinte veszekedések tűnik. Rossz nyelvek mondják, azért morzsolgatják a komboloit is minduntalan, hogy levezessék ingerüket, valamelyest kielégítsék mozgásigényüket. No persze. csevegek, csevegek — bár elnézést, ezt Ígértem! — közben szót se szólok róla, miféle csodabogár ez a komboloi. Hát kérem, egy olyasféle ujjmozgató, mint a nagyanyánk rózsafűzére. Bőrszíjra fűzött kék, piros, fehér, sárga, fekete, zöld, lila golyócskák. E j, de hova kalandoztam! Hiszen a határ- állomástól Anavissza- szig jó néhány száz kilométer az út, s azt kihagyni, ami ezen történt, nagy mulasztás volna. (Következik: íme, az istenek hegye) Csala László Szeberényi Lehel iA fém REGÉNY 11. Anyicska a homályos világításban felnézett. Tiszta szeme csupa hitetlenség volt, s egy harmatcsepp csillanását is észre lehetett venni benne. De csak egy pillanatra, mert hirtelen sarkon fordult és elszaladt. Később lett áram. Újra csattogtak a gépek. Anyicska fürge ujjakkal dolgozott: val- cokat kötött be, és, szakadt szálakat sodort össze; járt- járt a fonógép kocsija mögött kilométereket. Míg Lonci egyszer megkérdezte tőle: — Bogaram, te sírsz? Itt volt Péter—Pál ünnepe. Kellemes kirándulóidővel. Hegyi szellő lengedezett, és szárítgatta a könnyű párákat. Már hetekkel előbb festettek, meszeltek, csinosították a házakat, takarították az udvarokat. A templomot felöltöztették, az oltárok fölé zöld gallysátrakat emeltek, és zöld gallyal díszítették a bejáratot. A cifra művű kereszt alatt, mely friss ezüstben ragyogott, és amelynek talapzatát megtisztogatták a mohától, vásárosok verték fel sátraikat. Az utca fellocsolva, kiseperve, s a portalan légben sütésfőzés illatfelhői gomolyogtak. A falevél is csillogóbban für- dött a nedves napfényben, mint köznapokon. Csaknem minden házba vendéget vártak. Anyicskáék vendége is megjött a városból. — Lonci! — kiáltott Anyicska. Leszaladt a magas betonlépcsőn. Véletlenül tekintett ki a konyhaablakon, hát csak megpillantja: de ismerős! — Látod, hogy nem hamu- káztam — mondta Lonci, öszszeborultak. — De titeket megtalálni! Teréza a lépcső felett még korlát nélküli kis előtéren mosolygott, kezét kötényébe törölgetve. A szülike, akit itt babicská- nak neveztek, s a konyha mélyén kuporgott kissé már görnyedten, a nagyothallók szokásával tenyerét füléhez tartva érdeklődött! — Kto tam? — A lányunk kis barátnője jött a gyárból! — mondta Teréza kiáltva. A babicska bólintott, mindketten boldogan mosolyogtak. S Loncit kellemesen érintette a vendégszerető fogadtatás. Máris úgy találta, hogy nagyon szép napja lesz. Teréza a szobából hozott ki támlásszéket, és hűvösségtől való homályát — mert porszem ugyan nem volt rajta — ruhával letörölgette. A babicska görnyedten csoszogott a süteményért. Matej pedig fekete bársonyünneplőben éppen előjött a szobából, a templomba indult. Elterült a mosoly az arcán. — Isten minálunk hozta! — Majd Amyicskát figyelmeztette: — Likőrrel megkínáljátok vendégkisasszonyka! Ittak, ettek. De csak egy korty, egy falat erejéig, amennyit a megtisztelés kíván. Az ebédnek kell tartogatni a helyet. Lonci jópofa volt, úgyszólván csak ő beszélt. — Édes kis fészek — mondta. — De micsoda ócska határokat járatnak hozzátok! Azt hittem, kiköhögi a lelkét, mire felérünk. Gondolják, nektek ez is jó. — Azelőtt ilyen se volt — mondta Anyicska — csak lábusz. Mindnyájan nevettek a „lábuszon”. De aztán elakadt a szó. Hallották a beharangozást. Anyicska templomra volt öltözve. — Ha gondolod, oda mehetünk, ott van most a látnivaló — ajánlotta Donéinak. Lonci benne volt, csak attól tartott nem felel meg az öltözéke. Farmerét, dzsekijét mutatta, arcába lógó rendetlen fürtjeit megrázogatta. Kirándulásra öltözött, nem ünnepre. — Ó, — mondta Anyicska —, nem érdekes! Itt sem úgy van már, mint régen. A babicska is bíztatta. — Dávno? ... — mosolygott és legyintett. Azt akarta mondani, régen se volt másképp. S elmonta, hogy mezítláb is mentek templomba. — Nem volt neki topán, bekötötte lába rongyba, azt mondta, van neki seb... Bizon, bizon... Mosolygott fogatlan szájával. Teréza is mosolygott, a konyhakötény rabigájában. A lányok pedig felkerekedtek. Az üres utca akárcsak nekik lenne locsolva, felseperve. S a kövek a fényben nedvesen csillogtak a lábuk előtt. Mintha két királynő elé szőnyeget gurítottak volna. Egymásba karoltak jókedvűen, egy „konczzsuzsa”-számot dúdolták. Lonci úgy is viselte a ■haját, mint Koncz Zsuzsa. Felértek a templomdombra, s ott mindjárt el is hallgatták. Nem voltak már egyedül. Különösen a sátraknál ácsorgott néhány bámészkodó. De a kereszt kőtalpán is ültek. Suhancok. Lonci azt hitte, hogy láncon viselt papírkeresztjük búcsús szokás. Megfújták színes papírdudáikat a lányoknak, ámbár csak fél tüdőből, a templom közelsége miatt, melynek vastag falait erős hullámokban megmegrázta az ájtatos ének, s az öblös orgonaszó. E hullámok kiszaladlak a sátrak közé, s elterültek, mint parti fövényen a tengervíz. Úgy tetszett: a templom falán hajszálrepedések keletkeznek, s azon át nyomakodik, csordul ki a zengő fohász. A két lány még inkább ösz- szebújt. — Sikered van, Annám — mondta Lonci. — Nem nekem fújják. — Hát? — Neked. — Meg neked. Anyicska vállat vont. Felőlem fújhatják. Lonci kinevetett a fekete hajából. (Folytatjuk)
