Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-15 / 193. szám

6 KELET-MAG YARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. augusztus 15. Fénylő pont a muzsika térképén NYÍRBÁTOR: Tíz év a zene hullámhosszán Tinódi Lantos Sebestyén a krónika és a „részögösök”- ről írt verse tanúsága sze­rint 1548-ban Nyírbátorban is megfordult. Ez a több mint négyszáz éves látogatás jutott eszébe a nyírbátori patriótáknak, amikor az 1967-ben induló zenei na­pokhoz szignált „kerestek”. Farkas Ferencet, a kiváló zeneszerzőt kérték fel, hogy komponáljon a Tinódi-dalla- mokhoz hű toronyzenét. Tizedik éve hívja a faha: rangtoronyban felcsendülő Tinódi—Farkas-zene a XV. századi magyar építőművé­szet remekébe, a késő góti­kus hálóboltozatos műem­léktemplomba a zene kedve­lőit. Augusztusban néhány napra hangversenyteremmé alakul át a műemléktemp­lom, hogy helyet adjon az ország élvonalbeli együttese­inek, szólistáinak, karmeste­reinek. 1967 augusztusában első íz­ben csendültek fel Kodály csodálatos szépségű énekka­ri művei és a Psalmus Hun- garicus. Nyírbátor az évek során felkerült a Filharmó­nia többnyelvű zenei térké­pére; a vidék legrangosabb zenei rendezvényeinek sorá­ba lépett. Megvalósult a merész álom, amely először annyi kétkedéssel, aggályoskodás­sal találkozott. Először is: hogyan képzelhető el hang­verseny templomban? A val­lásosok a maguk módján idegenkedtek, fölemlegetve a közeli Máriapócsot, a nagy búcsújáróhelyet. Pócs szom­szédságában hangversenyt rendezni templomban ? Van ennek reális alapja? — kér­dezték sokan. A felvilágosul­tak egy része a templomi környezet miatt aggódott: „Templomba vigyük a zene­kedvelőket, jó dolog ez?” — kérdezték. A művészi élmény, a szin­te utánozhatatlan környezet és akusztikai hatás, a min­den évben érettebbé váló hangversenyprogram azon­ban fokozatosan eloszlatta az idegenkedést. Mégsem volt könnyű megtalálni az ország sok városában már meghonosodott zenei ren­dezvények sorában azt a sa­játosat, amelyet csak Nvír- bátor adhat hangversenyei­vel. Való igaz, aki orgona­muzsikát akar hallgatni, el­sősorban Tihanyba, Fótra megy, vagy az egri, szege- gi vagy pécsi székesegyház­ba. Á kamaramuzsika ked­velői Keszthelyen, a gvőri Xantus Jáno6 Múzeumban, Szekszárd, Szeged vagy Bu­dapest régi tanácsházának udvarán találják meg a leg­rangosabb hangversenye­ket. De az oratórikus művek hívei ma már tudják, hogy Vácrátót, Veszprém és Pécs mellett Nyírbátorban várja- őket maradandó élmény, ahol a miliő, az atmoszféra, a társművészetekkel való kontaktus hatására jobban feltárul a zenei alkotásokban reilő tartalom, átélhetőbbé válik a magasabb szintű ze­nei. Megtalálták a „profilt”, kiépítették az országos zenei szervekkel kapcsolataikat, kialakult egy helvi és me­gvet s megyén' túli törzskö­zönség. Tíz év alatt tizenkét zeneszerző harmincnégy mű­vét mutatták be a nyírbátori hangversenytemnlomban öt­venhárom produkcióban, ki­lenc zenekar és tizenhárom kórus, negyvenhét szólóéne­kes és hangszeres szólista nvolcvanhárom felléoésé- vel. huszonegy karmester ve­zényletével. Hosszú lenne felsorolni a Nyírbátorban fellépett mű­vészek nevét, csupán néhá­nyat említünk. Karmesterek: Ferenrsik János. Gulvás György. Forrai Miklós. Kó- ródv András, Vaszv Viktor. Beothe Wolfgang, s az idén a japán Kobavashi Ken- Ichiro. Előadóművészek: Andor Éva. Bende Zsolt. Buday Lívia. Korondy György, László Margit. Le- hoczkv Éva. Lehotka Gábor, Simándi József, Szemjon Szmitkovszkij. A kórusok: a Magyar Rádió és Televízió Énekkara, a Budapesti Ze­neművészeti Főiskola KISZ Kamarakórusa, a Debreceni Kodály Kórus, a Magyar Rá­dió és Televízió Gyermekkó­rusa, a Nyíregyházi Egyesí­tett Vegyeskar.'Zenekarok: a Debreceni, a Miskolci, a Budapesti MÁV Szimfoniku­sok, a Magyar Állami Hang­versenyzenekar, a Szabolcsi Szinfonikus Zenekar. Ma már május végén elő­vételben elkelnek a jegyek, s a megyén kívül Budapes­ten, Debrecenben és Miskol­con is árusítják. A helyiek közül sok érdeklődőnek nem jut hely a hangverseny- templomban. Vonzása van a nyírbátori zenei napoknak, amelyek más művészeti ren­dezvénnyel is ellátják a közönséget. Az idén tartják a kőtár megnyi­tóját, a múzeumban. A zene az ex librisen és az alkalmi grafikán című ki­állítás mellett rangos, orszá­gos anyagból összeállított Mednyánszky-tárlat is meg­tekinthető. Egy kicsit divat lett Nyírbátorba látogatni augusztusban. Ez jelzi a leg­jobban a megnövekedett ér­deklődést, s jelzi az orszá­gos zenei térkép, amelyen Szeged vonalától keletre egyedül Nyírbátor szerepel a rendszeresen nyári hang­versenyeket tartó helységek sorában. Sok buzgó ember törekvé­se érett be a tíz év alatt azoké, akik elkezdték, s akik ma folytatják, segítik anya­gilag, erkölcsileg. Nagy ener giát követel a város népmű­velőitől, a művelődési ház­tól a zenei programok gaz­da szerepének betöltése, de becsülettel ellátják. S a leg nagyobb elismerés számukra az olvan levél, mint amit a naookban kaptak Bajáról • „Még nem tudom, hol al­szom. hol étkezem, nem kan tam jegvet sem. de ott leszek az idei hangversenyen is .. Páll Géza Regényes mindennapjaink (Jurij Trifonov: Válságban. Kis­regények. Megjelent az Európa Könyvkiadó „Európa-zsebköny- vek” sorozatának köteteként. Bu­dapest, 1976. 251 p.) Az Európa Könyvkiadó a közelmúltban újabb kötettel gazdagította „Európa-zseb- könyvek” néven útjára bo­csátott sorozatát. Fejér Irén, Árvay János és Makai Imre fordításában Jurij Trifonov, szovjet író három kisregé­nyét adta ki „Válságban” cí­men. A magyar olvasóközönség már első, „Diákok” címet vi­selő kötetének könyvpiacra kerülése óta ismeri és számon tartja Trifonovot. Ám meg­fordítva is igaz ez az állítás! Noha azóta negyedszázad telt el, „De a furcsa szédü­lésre — olvashatjuk Trifo­novot — ami attól fogott el, hogy első könyvemet tartom a kezembe, és a saját neve­men kívül egy szót sem ér­tek belőle, egész életemben emlékezni fogok, és mindig hálával gondolok Magyaror­szágra”. Innen, még a pályakezdés­től eredeztethető a Trifonov és a magyar olvasóközönség között kialakult jó kapcsolat. Az írónak mégis minden újabb művével meg kell vé­denie nevének jó hírét. Egy­úttal az újra meg újra fe­lülvizsgált mai irodalmat is. S ez így van rendjén. Hát­ha meg éppen mai téma fel­dolgozására adja a fejét, mint Trifonov! Ámbár sokak előítéletébe ütközik a mából vett téma megörökítésének jogossága, mások meg egyenesen a megeLevenítés lehetőségét vonják kétségbe, az író még­sem tart védőbeszédet re­gényei felett. De többet is mond azáltal, hogy leteszi az olvasók asztalára az e tárgy­körből vett műveit: a függő­ségbe, az újrakezdésbe bele- únt, egyszóval a zsákutcába került mai nagyvárosi csalá­dok hiteles krónikáit. A kis­regények ezáltal szolgáltat­nak megbízható adalékot for­rongásban levő mindennap­jaink feltérképezéséhez. A címadó írás mindjárt a dolgok közepébe vág. A rendkívül törékeny, modern házasság diagnózisát és ana­lízisét adja. Rita és Genna- gyij Szergejevics műfordító révén azét a félresikerült há­zasságét. amelyben — noha a könnyű válás reménye, a mindent idejében elölről kez­deni észrevétlen szertefosz­lott — az együtt átszenve­dett hosszú évek során, ha nem is mindig tört felszínre, de valahol a tudat alatt „...egyetlenegy olyan hét sem akadt, amikor valamilyen formában ne fordulna meg... a válás gondolata”. A „Hosszú búcsúzás” is a függőség fojtogató szorításá­ból szabadulni nem tudó em­ber regénye. Ljudmila Pet­rovna Tyelepnyeva színésznő és Grigorij Fjodorovics író példáin keresztül mintha csak azon Shakespeare-i té­tel igazolására íródott volna e művész-szereplőket felvo­nultató alkotás, miszerint színház az egész világ és színész benne minden em­ber. Csak éppen hasznosan nem tud mindenki játszani. A modem kori „válság” fogalmának genealógiáját ké­pező kisregények tárházának záró darabja, a „Csere” ezen belül is a történelmi érte­lemben vett „nagycsalád” nemzedéki problémáját, az anyós—meny örök antago- nizmusát feszegeti a maga nyers kendőzetlenségében. Ami összefogja a „Válság­ban” írásműveit, az vissza­térő gondolata. Ez pedig abban fogalmazható meg, hogy létezésünk, mindennapi életünk nagy próbatétele: a korunk etikája szerinti va­lóságos élet, a maga felold­hatatlannak tűnő — az író szerint legalábbis — kérdő­jeleivel. A regényírás során szembe találva magát a boldogság­keresés akut problemati­kájával, Trifonov sem tudja magát mással megnyugtatni, mint azzal, hogy megismétli Dosztojevszkij „Ördögök”- beli gondolatát. Azt, hogy „...az embernek a boldogság­hoz ugyanannyi boldogság kell. mint amennyi boldogta­lanság”. Az e téren felmerülő kér­dések megválaszolásában fel­tétlenül több segítséget vá­runk el az írótól. Ám még ezzel a befej ezetlensége, megoldatlansága miatti hi­ányérzettel együtt is elfogad­hatjuk könyvét. Tovább men­ve: befogadhatjuk azzal együtt is, hogy mindemellett bíráljuk alkotói módszeré­nek helyt-helyt kiütköző gyengéit. Jelesen azt, hogy egyik-másik szereplője szá­jába — oda nem valóan — szólamszerű kitételeket ad. Ne elégedjünk meg azzal, ha az író csupán csak tük­röt tart kora hétköznapi éle­tének szakadatlan izzásban levő katlana elé, de becsül­jük meg, ha időtálló realitás­sal teszi mérlegre és örökíti meg azt a jövő nemzedékei számára! Tidrenczel Sándor CERUZA, A BOHÓC A szovjet bohócok do­yenje, Mihail Rumjan- cev, akit a nézők mil­liói művésznevén Ceruzának ismernek. A szovjet cirkusz­művészet és számos külföldi ország cirkuszlátogatója jól ismeri a nevetséges megjele­nésű, zsákszerű ruhába öltö­zött, összenyomott kalapú, nyakkendőnek madzagot vi­selő bohócot, aki immár fél évszázada ajándékozza meg az embereket nevetéssel. 75. születésnapján Jubileu­mi Ceruza címmel új progra­mot mutat be. A híres bohóc cirkuszi pá­lyafutása alatt mintegy 500 műsort állított össze. A né­zőket ma is megfogja művé­szi előadásmódja, amelynek segítségével mindig társsá avatja a nézőt, legyen az a könnyekig nevető kisgyermek, vagy a szatirikus számait el­ismerő, mosollyal jutalmazó felnőtt. Mihail Rumjancev szovjet bohócot a nézők milliói Ceru­zának ismerik. 75. születés­napja alkalmából új műsor­ban mutatja be programját. Tanulmányok Nyíregyháza újahhkori történetéhői A fenti címmel jelent meg a napokban a város múltját, jelenét és jövőjét sokoldalúan, tu­dományos igénnyel és von­zóan olvasmányosan bemu­tató Nyíregyházi Kiskönyv­tár-sorozat immár 11. kiad­ványa. Ez az új könyvecske mindenekelőtt megerősít­heti azt a régi — de nem elégszer hangsúlyozott — tanulságot, hogy nagyobb város- vagy megyetörténeti összegezések, monográfiák elkészítésének, megjelente­tésének elengedhetetlen fel­tétele az alapos, minden részletre kiterjedő, elemző tanulmányok létrejötte, il­letve előzetes publikálása. A megfelelő színvonalú szintézisek csak ezután szü­lethetnek. A mostani tanulmányok — Oltvai Ferenc írásban beküldött hozzászólását ki­véve — a Nyíregyházi Vá­rosi Tanács és a Magyar Történelmi Társulat 1974. okt. 25—26-i Nyíregyháza örökváltsága 150. és felsza­badulása 30. évfordulója al­kalmából rendezett tudo­mányos emlékülésen elő­adásként hangzottak el el­ső ízben. (Meggondolkod­tató, hogy akár szerkeszté­si, kiadói vagy nyomdai okokból közel két év kel­lett a megjelentetésükhöz — pedig a közzétételüket az illetékesek eleve elhatá­rozták, már az ülésszakon be is jelentették és minden tekintetben lehetővé tették.) A kiadvány az emlékülés kettős tematikája szerint tagolódik. Az első, az újra­telepítéstől csaknem a fel- szabadulásig ívelő várostör­téneti rész tanulmányainak többsége új kutatási ered­ményeket hoz nyilvánosság­ra. Kiderül ezekből, hogy még mennyi mindent nem tudtunk Nyíregyháza múlt­jából, főként a társadalmi­gazdasági viszonyoknak a dolgozó népesség egyes cso­portjait konkrétan érintő vonatkozásairól, az életkö­rülményekről, — s magáról az örökváltságról is. Az újabb kutatások fényénél az is világosabb, hogy Nyír­egyháza örökváltságát — miként az egész várostörté­netet — nem lehet a hazai, leginkább közelítő analó­giák nélkül érdemben vizs­gálni. Ugyanakkor a szer­zők rámutatnak a további kutatások szükségességére is, kijelölve ezek irányát. Az ilyen írások sorába tartozik a Fügedi Eriké (Szlovák települések az Al­földön a XVIII. században), a Balogh Istváné (Nyíregy­háza az újjátelepülés után), a Cservenyák Lászlóé (Nyíregyháza örökváltsá­ga). Ebből a jó „mezőny­ből” is kimagaslik Orosz István tanulmánya (Az örökváltság eszméje és gya­korlata), amely bámulatos, eddig jobbára sehol nem publikált adatgazdagság­ban, országos érvénnyel mutatja be az anyagi élet­viszonyok, jogkörülmények alakulását az örökváltság kapcsán nálunk és másutt. Hársfalvi Péter — készülő nagyobb munkája része­ként — a várostörténet jo­gi szférájának leglényege­sebb kérdéseiről közöl a korábbi várostörténeti mun­kákban tájékozatlanságból vagy szándékosan mellőzött új, izgalmas, saját kutatási eredményeket. A második rész tanul­mányai Nyíregyháza jelenéről és jövőjéről szólnak, szép példáiul an­nak, hogy a múlt tanulsá­gainak okos számbavétele a jelenig ível: megvannak rá a felszabadulás adta, szo­cialista körülményeink. Be- luszky Pál Nyíregyháza napjainkbéli városi szerep­köréről, Kalata Gyula a vá­rosrendezés mai gondjairól és jövőbeni tervezéséről ír. Mindkét ismert szakember több tanulmányában is fog­lalkozott már a témájával, ami még jobban megerősíti autentikusságukat. Ördögh János napjaink nyíregyházi társadalmi összetételét, vál­tozásait, mozgásirányát elemzi egzakt statisztikai pontossággal. Bíró László városi ta­nácselnöknek a kiadvány­ban közölt emlékülési zár­szavából az alábbiak ráil- lenek természetesen ezekre az egybefogott írásokra is, amelyek „.. .szorosan egy­más mellé tartoznak, dia­lektikus egységet alkot­nak ..., s hogy mi akkor járunk igazán helyes úton, ha történelmi múltunkból merítve a jövő felé tudunk tekinteni, és annak az alapjait lerakni.” Merkovszky Pál

Next

/
Thumbnails
Contents