Kelet-Magyarország, 1976. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-18 / 169. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. július 18. Petőfi és Vasvári 150 éve, 1826. július 14-én született Vasvári Pál. A z emberiség történetében és a művészet birodalmában vannak maradandó találkozások. Antonius és Kleopátra, Caesar és Brutus, Goethe és Schiller, Marx és Engels, Petőfi és Arany, Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Görgei, Kodály és Bartók — hogy csak néhány kirívó példát említsünk — nevei szükségszerűen idézik egymást a barátság vagy a ki- engesztelhetetlennek tűnő ellentét szférájában. Petőfi és Vasvári neve nem forrott eny- nyire össze a magyar történeti köztudatban, pedig ha mélyebbre hajolunk a XIX. század derekán zajló magyar históriához, tapasztalnunk kell, hogy valahol a zaklatott időben az ő egyéniségük is elválaszthatatlanul ösz- szefonódott. Igaz, Petőfi neve fényesebben tündököl az egyetemes kultúrtörténetben, s az ő teljesítménye mellett Vasvári „szerény történetírói munkássága” eltörpül, említésre is alig méltó. Ezen a téren aligha emlegethetjük egymás mellett őket. A sors mégis úgy forgatta a história kerekét, hogy a történelem egy rövid, de fényes periódusában törvényszerűen egymás mellé sodródtak, együtt cselekedtek. 1848. március 15-e és az azt követő forradalmi események elképzelhetetlenek Petőfi és Vasvári nélkül. Ebben a periódusban szoros barátság szövődött kettejük között. A forradalmárok elvhű barátsága. Erről a barátságról nem ír az irodalom- történet, históriai tanulmányok sem elemezték még kapcsolatuk lényegét, mibenlétét, s mondák, legendák sem fíjzik össze neveiket. Időnként a visszaemlékezések szépítő nosztalgiája, vagy a publicisztika műfajában elkövetett írások sodorták egymás mellé alakjukat, mint ahogyan meggyőzően bizonyítja ezt Hatvány Lajos hatalmas gyűjteménye Petőfi életéről. Sajnos azonban, Hatvány Lajos az így élt Petőfi sorozat öt vaskos kötetéhez készített fejezeteket összefogó, értékelő. elemző tanulmányaiban minden áron arra törekedett, hogy a forradalom e két fiatal óriása közül letaszítsa a forradalom Petőfit megillető trónusáról Vasvári Pált, talán hogy ezzel is érzékeltesse kedves költőjének mindenki által felülmúlhatatlan nagyságát és megismételhetetlen egyediségét. Pedig legalább annyit árt ezzel a kritikátlan magasz- talással, és mindenki mást kicsinyítő vagda- lódzással Petőfinek, mint Vasvárinak és társulnák. törpék között a középszerű is óriásnak tűnhet. Kettejük kapcsolata az időben messzebb nyúlik vissza 1848. március 15-nél, s azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a kölcsönösség a forradalom kitörésének pillanatáig korántsem az egyenlő nagyságok között szövődő barátság jegyeit viselte. A primus inter pares minősítés csak 1848 márciusától, és akkortól is csak a politika, a forradalmi cselekvés terén jellemzi Petőfi és Vasvári összetartozását, barátságát. A művészet, az alkotás terén korántsem. A meghatározó ebben a párhuzamba állításban a történelmi tett, a forradalmi cselekedet, az elvhűség, a kitartás és következetes forradalmiság volt, mely területen nem lehet kettejük között méricskélni, kisebb vagy nagyobb jelzőt osztogatni. Hogy Petőfi és Vasvári kapcsolatának mégis megrajzoljuk a történeti hátterét, szólnunk kell a korábbi évekről is. Kettejük közül természetesen Vasvári volt az, aki először felfigyelt Petőfire, a költőre, és sok más költeménye mellett A helység kalapácsa című vígeposz igen-igen megnyerhette tetszését, mert hamarosan megpróbálta utánozni ritka verspróbálkozásai között. 1846 tájáról maradt fenn Vasvári kéziratai között A szerelmes bajnok című vígeposzkísérlet, mely esztétikai értékeit, mondanivalóját tekintve mesz- sze elmarad Petőfi leggyengébb alkotásaitól is, de a mű alapötlete, stílusa, megformálás sa, szerkezete, hangulata feltűnően magán viseli Petőfi már említett vígeposzának jegyeit. A kéziratban maradt Vasvári-írás: A szerelmes bajnok, nem több, mint A helység kalapácsának sikertelen utánzása. Nehéz lenne eldönteni, hogy kordivat vagy Petőfi példája ösztönözte-e Vasvárit arra, hogy 1846 augusztusában Bihar és Szat- már megyei körútra induljon, tanulmányozni a nép hangulatát, agitálni a jobbágyok megváltakozása mellett. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az 1845—46-os évektől folyamatosan érezhető Vasvári cselekedetein. gon- golkodásmódján Petőfi hatása. E z a szemlélődő, befogadó, tanuló jelleg 1947 utolsó hónapjaiban személyes ismeretséggé válik kettejük között. Bizonyára Petőfi is hallott már korábban Vasváriról, mint az egyetemi ifjúság népszerű vezetőjéről, a Teleki Blanka leánynevelő intézet történelem szakos tanáráról, aki 1847-ben már Cabet műveit olvasta rendszeresen; talán néhány írásával is találkozott a Honderűben, majd a Pesti Divatlapban és az Életképekben, s elképzelhető, hogy Vasvári éppen Petőfiék hatására szakított a reakcióssá váló Honderűvel. Esetleg éppen egyenesen a felkérésükre. Az Életképek szerkesztőségében dolgozó Jókai is beszélhetett Petőfinek már 1847 nyarán a nagyreményű történészjelölt Vasváriról; vagy éppen Bulyovszky Gyula, aki még Debrecenből ismerte Petőfit, Pesten pedig szoros barátságban volt Vasvárival. Sokáig töprenghetnénk ezeken a dolgokon. Annyi bizonyos, hogy az 1847-es országgyűlés megnyitása után rövidesen megismerkedtek egymással személyesen is Petőfi és Vasvári. Petőfi ekkor már hosszabb ideje vezetője volt a Tízek Társaságának, melynek tagjai rendszeresen találkoztak a Pilvax kávéházban, ahol hamarosan megjelentek Vasváriék is, miután az egyetemistákból toborzott politikai vitakörének tagjai — a hely szűkössége miatt — kiszorultak a Jelenkor kiadóhivatalából. Az olasz események, az egyre több izgalmat és egyre fokozottabb várakozást keltő franciaországi hírek és a magyar ország- gyűlés tehetetlen vergődése hozta össze ezeket a fiatalokat, akik közül Irinyi József, Petőfi Sándor és Vasvári Pál a Kossuthékat támogató Ellenzéki Körnek is bejegyzett tagjai voltak. A Pilvaxban tanácskozó, vitatkozó fiataloknak, akik néhány hónap múlva márciusi ifjak néven írták be nevüket örökre a történelembe, két vezérük volt: Petőfi és Vasvári. Egyformán forradalmárok mindketten, akik a nagy francia revolució történetét betéve tudták, s bármelyik pillanatban hajlandók voltak Robespierre, Danton vagy Marat szerepét vállalni Magyarországon. ha az események úgy kívánnák. Az 1848. március 15-i forradalom története mindenki előtt ismeretes. Fölöslegesnek tartjuk most újra idézni. A forradalom nagy napján és az azt követő hetekben mindenütt együtt találjuk Petőfit és Vasvárit. Nincs közöttük meghasonlás, nincs elvi eltérés. Ok ketten a magyar polgári forradalom tábor nélküli jakubinusai, akik világszabadságról, respublikáról álmodoztak, de a magyar társadalmi valóság ismeretében megelégedtek a sajtó- szabadsággal, a jobbágyfelszabadítással, a népképviseleti országgyűléssel, a felelős magyar minisztériummal és az önálló magyar hadsereggel. Az ellenforradalmi veszély nőttével, ők ketten a nemzeti függetlenség legéberebb őrei, ők a honvédség szervezésének legkövetkezetesebb sürgetői, ők a kormány állandó „ellenőrei”, serkentői, biztatói; forradalmi cselekvéseiben pedig leghűségesebb támaszai. A szeptemberi fordulat után Perczel Mór szabadcsapatának az Egyenlőségi Társulat által megválasztott kapitányai, agitátorok, népfelvilágosítók, tettre, a forradalom vívmányainak megőrzésére ösztönzők. Vasvári 1848 októberében már kardot köt, a pesti önkéntesek három századával Jellasics üldözésére indul, s több korabeli sajtócikk bizonygatja, hogy csapatának zászlótartója Petőfi apja volt. A két forradalmár barátságának legszebb bizonyítéka ez. Természetesen nem előzmények nélküli bizonyítéka. Csernátony és Királyi Pál cikkein kívül kézzel foghatóbb bizonyítékaink is vannak Petőfi és Vasvári kapcsolatának őszinteségéről és mélységéről. Vasvári csodálata Petőfi iránt egy percre sem lankadt a forradalom alatt sem. Egyik alkalommal, már az események forgatagában jegyezte meg Petőfi verseiről, szónoklatairól: „Petőfi gondolatai olyanok mint Noé hollói. Egyiket elereszti, bejárja a világot s visszajö. a másik visz- sza se jő.” A forradalom menetének egyik nyugalmasabb periódusában, valamikor 1848 áprilisa és szeptembere között pedig barátaival együtt tisztelgett Vasvári Petőfinél, s ez alkalommal ünnepi szónoklattal köszöntötte a költőt. Ebben a „nemzeti élmozgalmaink egyik szerepvivőjét” megtisztelő beszédében Vasvári külön hangsúlyozta Petőfi érdemeit. Hitvallásuk közösségéről is beszélt. Ök ketten látták a legvilágosabban, hogy „nem elég a zöld asztaloknál javítani a nép sorsáról, hanem a nép kebelét képessé kell tenni a szabadságra. Azon párthoz tartozunk — mondotta Vasvári —, mely... egy szebb jövő után sóvárog, s egy cseppet akar képezni a világszabadság tengerében... E párt a nagy eszmék mitológiájában él.” A „lélekfüggetlenség félistenei” sorakoznak mögé, olyanok, akiknek a szeme előtt „a boldogabb jövő nagyszerű képei” lebegnek. V asvári egyértelműen helyeselte Petőfi népről alkotott véleményét, a népbe vetett hitét, de figyelmeztette is a költőt, hogy nálunk a „nép helyzete sokban különbözik még más országok népeinek sorsától”. Nálunk a nép „a rabszolgaság egyik nemére van kárhoztatva — mondotta —; nyomorban, elhagyatottan él, és csak kötelességeket ismer, jogokat nem!" Ezért volt Magyarország mostanáig „a sötétség hazája”. Zárjuk azonban az idézetek sorát a kettejük hitét megfogalmazó befejezéssel: „A korány fel fog derülni — folytatta Vasvári — s te légy, tisztelt honfitárs, a népszabadság diadalának énekese. Te merted megjósolni a jövőt. Mi neked azt kívánjuk, hogy te megéljed a nagy diadal szent napjait, s boldognak lásd a milliókat, kiknek áldozád szíved dobbanásait.” Hitvallás ez a beszéd Petőfi költészetéről és azonosulás Petőfi politikai eszméivel. Tanúság kettejük szép barátságáról, eszmei azonosulásukról. Tudjuk, ez az eszmei elkötelezettség, a forradalom vállalása Petőfi és Vasvári esetében halálig tartott. Mindketten a forradalom és szabadságharc csataterein estek el, harcolva a szabadságért, amit olyan szépnek álmodtak. Haláluk — bármennyire is annak tűnik — nem véletlen. Ök ketten a márciusiak közül nem élhettek forradalom nélkül. Óriás hitükkel és szabadságszerete- tükkel nem fértek volna el az önkényuralom és kiegyezés szűk égboltozata alatt. Takács Péter — Nagy dolog ez a villamosság! (Elek Emil felvétele) FIATALON, TEKINTÉLLYEL A mátészalkai múzeum és a közművelődés Ha a mátészalkai múzeum múltját pontosan az engedély napjától számítjuk akkor tévedünk. A papír ugyanis 1976. április 30- ról árulkodik, holott a gyűjtés, az előkészület, a múzeumi munka már jó pár éve folyik. Egy város kísérte figyelemmel, és támogatta segítséggel dr. Farkas József munkáját, aki tanári tevékenysége mellett megszállott alapítója volt az intézménynek. Ma már a múzeum igazgatói szobájában fogad, mint annak egyszemélyes személyzete. Mert, a kezdetekhez az is hozzá tartozik, hogy „mindenes” a vezető. Segítők mindenfelé — Azért nem kell ezt tragikusan felfogni — mondja dr. Farkas. Amióta a múzeum téma Mátészalkán, bőven vannak, akik segítenek. Szocialista brigádok, diákok, városi vezetők, tanárok, munkások különböző helyekről mindig készek, hogy tegyenek valamit. így nyugodtan elmondható; ez az intézmény igazán közügy, és írem kell sokat házalni azért, hogy a munka menjen. Munka viszont bőven van. Jelenleg két állandó kiállítás várja a vendégeket. Az egyik Zalka Máté-életével és munkájával foglalkozik, a másik a magyar villamosítás történetét mutatja be. Ez az alap. Hogy mennyire csak az, arról így beszél az igazgató: — A Zalka-anyag, jóllehet Tunyogma- tolcsról is hoztunk el relikviákat, korántsem olyan, mint lennie kellene. Sokkal több lehetőség van. s mi ki is akarjuk ezt aknázni. Zalka személye sokkal több figyelmet érdemel, s úgy érezzük, hogy a múzeumot a Zal- ka-kutatás egyik központjává lehet fejleszteni. Ezt kívánja a hazafias és internacionalista nevelés ügye is, ez a legkevesebb, amivel a szülőföld adózhat emlékének. Jellemző, hogy csupán az elmúlt években több, mint 500 külföldi kereste itt Zalka emlékeit. Megismertetése, a róla szóló teljes kép megalkotása egyik fő feladatunk. A villamosítás története A másik téma, amely Mátészalkán uralkodó, az a villamosítás. 1888-ban ez volt az első villamosított település, és ebben a megyében, Aporligeten fejeződött be a munka. Ezt tárja a látogató elé az itteni állandó kiállítás. A TITÄSZ anyagain kívül sok szorgos magángyűjtő is gazdagítja a látnivalókat. A TITÁSZ-tól ■ Megyer Árpád, Zámbó József több száz tárgyat ajánlott fel. De Farkas József még így is többet lát. — A villamosítás kapcsán szükséges, hogy annak kultúrtörténeti vonatkozásait is bemutassuk. A legtöbb ember ma már alig gondol arra, hogy milyen döntő századunkban az elektromosság. Úgy akarjuk bővíteni a kiállítást, hogy világosan kiderüljön abból, hogy a munka, az életmód, az életforma szempontjából mit jelent az áram, a korszerű gép, a modern tömegtájékoztatás, a villamosított háztartás. El kell jutni napjainkig, hiszen épp múzeum nem lehet csak a régiségek bemutatója. A törekvések jók, látható, hogy a szálkái múzeum abból a körből indul ki, ahol működnie kell, így aztán igazán képes lesz közművelődési feladata betöltésére. Ez határozta meg harmadik állandó témájukat is, az Ecsedi-láp történetének feldolgozását. Magyar Kálmán, dr. Németh Péter és dr. Farkas József együttes munkája lesz, komplex anyagot mutat be az ország egyik legizgalmasabb vidékéről, mely történeti, történelmi, néprajzi emlékekben egyaránt kincsesbánya. Kilépni a múzeumból — A lápról készülő anyag az V. ötéves tervidőszakban rendeződik egységbe. Flóra és fauna, néprajz és régészet egyaránt helyet kap ebben, s mód nyílik arra. hogy a régi életmód emlékeit is bemutassuk. A láp ezen a vidéken meghatározó volt, s csak akkor lesz komplett a kép, ha megmutatjuk azt a változó világot, amely itt manapság alakul. Meggyőződésem, hogy a tájszeretet, a hazafias nevelés szempontjából állandó anyagaink jelentős szerepet kapnak, mind a fiatalság, mind az idősebb nemzedék esetében. A múzeum már ma is egyre többet vállal a közművelődési munkában. Szocialista brigádokat fogadnak, szakszerű magyarázattal. Tárgyakat adnak a vetélkedőkhöz kölcsön, melyek vonzó hatást gyakorolnak. Tervezik a kapu alatt egy olyan kiállítás megrendezését, amely mindig nyitva lenne, ingyenes látványosságnak számítana, s útjába esik naponta sok száz embernek. Kapcsolat épült ki máris az iskolákkal, órákat tarthatnak az épületben. — Kutatókat is segítünk. Most éppen Selmeczi Kovács Attila a vendégünk, aki kandidátusi disszertációján dolgozik. Az olajosnövények történetét dolgozza fel. Megszerveztük számára a nagyecsedi és tyukodi utat, s rendelkezésére áll könyvtárunk is. Tervünk, hogy meghatározott témákban kutatási centrummá nőjjük ki magunkat. A változatosság Az állandó anyagok mellett rendszeresen újat kínál a mátészalkai múzeum. Itt látható jelenleg a debreceni múzeum vendéganyaga, a Szabadságharc metszeteken című gyűjtemény. A Szovjet Tudomány és Kultúra Háza a Kamcsatkát bemutató anyagot küldte. A földszinti nagyteremben Szabó Jenő fotóművész Népi építészet című kiállítása nyújt rendkívüli élményt. — Sok mindenre kell vállalkoznunk — folytatja a múzeum igazgatója. így kerül sor például arra, hogy a Mátészalkán megrendezett színjátszó rendezői tanfolyamnak itt tartok előadást a szatmárcsekei bábosjátékokról, közben kihasználva a lehetőséget a tájról is. A második vállalkozásunk már az őszre készül: megrendezzük A vadászat Sza- bolcs-Szatmárban elnevezésű bemutatót. Ilyen még nem volt a megyében, s szeretnénk úgy a látogatóknak megmutatni a vadászatot, mint természetvédő passziót, ahol a vad elejtésén kívül sok más szépség is kínálkozik. További kapcsolatokat alakítunk ki a miskolci, szolnoki és mindenekelőtt a megyei múzeummal, keressük az érintkezést a testvéri országok kulturális intézményeivel. így érhetjük el, hogy a múzeum mindig tud újat is bemutatni, és változatosságával alakíthatja ki nagyszámú közönségét. A látogatók közben egymásnak adják a kilincset. A rendkívül kulturált környezet megkapja a nézelődőket, s szájról szájra adják a hírt: jelentős és szép látnivalókkal-vár mindenkit Mátészalkán a fiatal, de máris tekintélyt szerzett múzeum. Bürget Lajos
