Kelet-Magyarország, 1975. december (32. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

8 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. december 25. Tél van. Kopár az újfe­hértói határ. A fasorok, út- szélek lombkoronájukat vesz­tett fáinak ágai között elemi erővel dudál a szél. Az or­kán a borzolt tollú varjakat szárnycsapás nélkül sodorja éji szállásuk felé. Mire le­száll az est és ragyogni kez­denek a csillagok, a tanyák népe is rácsukja az ajtót az ellátott állatokra és meleged­ni, vacsorázni a pitvarba tér. Itt az élet megszokott, min­dennapos rendje évszázadok óta a nap járásához igazodik és vajmi keveset változott. o Ujfehértónak nagy a hatá­ra. Tizenötezer hektár. A felszabadulásig a földterület nagy része több mint egy év­századig a gróf Degenfeldek 99 tagból álló birodalmához tartozott. Megműveltetésük- ről a nagybérlők gondoskod­tak. Nagvszegegyházán, Kis- szegegyházán. Szárhegyen még ma is fellelhetők a ko­rabeli cselédházak — négy vagy nyolc család egy pit­varban, — maradványai. Az egykori béresek fiai meg unokái közül ma is többen ezeken a területeken, tanyá­kon laknak együtt a határ többi lakóival. Közülük so­kan egyéni parasztként gaz­dálkodnak. Őket kerestük meg, hogy hajdanvolt és mai karácsonyokról, múlt­jukról. jelenükről, jövőjük­ről beszélgessünk. Ujfehértó formája a Sza­bolcsban jellegzetes szalagte­lepülés. A főutcája átmérő­ként közelíti a tíz kilomé­tert. A tizennégyezer lakos közül a szétszórt tanyákat mintegy ezren — zömében idős emberek — lakják. A munka ugyan még nem esett ki teljesen valamennyiük ke­zéből, de amit végeznek, az nagy, szinte emberfeletti erő­feszítést kíván tőlük. Minden tavasszal úgy indulnak neki a munkának, hogy ..na, még ezt az évet kihúzzuk és be­költözünk a faluba”. Am ez az esetek többségében nem valósul meg, és maradnak tanyán lakónak, amíg le nem esnek a lábukról.. . A természet sok szépsége tárulkozik a határjáró sze­mébe. A Nagy vadas-tó rókát, fácánt rejtő, megsárgult ná­dasa, befagyott sima jégtük­re, a környék erős gyökeret vert búzavetései, gyümölcs­ös akácfáival, jegenyéivel övezett tanyái mind egy-egy mikrovilág. A pusztai ember együtt lélegzik a határral. Ösztönösen tudja, hogy a ko­pár téli tájnak is megvan a maga szépsége, varázsa. o Karácsonyvárás közepette köszönünk rá a híres betyár­csárda, a Pukkantó mai gaz­dájára, a hatvanöt éves Ke­rékgyártó Imrére és felesé­gére, Pogácsás ^ Zsófiára. Mindketten a környék szü­löttei. Itt élték le gazdag éle­tüket. Kerékgyártó Imréék nyol­cán voltak testvérek. Édes­apjuk az első világháború elől menekülve dohányosnak szegődött. A tizennégyes há­borút persze nem úszta meg. Míg odavolt, még nehezebb életre kényszerült a család. Az édesanya féljárandóságú dohányt fogott, és igába fog­ta megműveléséhez a gyere­keket is. — Nem hiszi azt ma már senki, — bennünk is meg­szépültek már ezek a sze­génység sújtotta napok — hogy mekkora nyomort élt meg ezeknek az uradalmak­nak a népe. Itt a kántálók is úgy indultak útnak, hogy az alig csizmáhak nevezhető lábbelit zsákdarabbal kö­tözték át. hogy meg ne fagy­jon a láb. Kalács, ha kevés is. került az asztalra, meg a betlehemesek tarisznyájába. Hogy kerültünk össze? Én kaptam egy malacot. A fe­leségem hozománya egy sül­dő, egy ágy, egy szekrény, egy asztal, egy lóca, egy dun­na, egy párna. A bútor ma is itt áll a pitvarban. A pitvar, ahol beszélgetni leültünk, a hajdani Pukkan- tó-csárda fogadója. A kár­mentő is áll. de ma kamara. A húszméteres épületet a szakértők 350 évesre taksál­ják. A mestergerenda ma is úgy mutatja, hogy a követ­kező 350 évet még kiállja. Az itt lakó idős emberek ál­lítása szerint megfordult a csárdában Rózsa Sándor is. A környék utolsó betyárját, Oláh Gyurit, pedig a csárda pincéjében lövi agyon a kocsmárossal c nboráló ke­rülő. A pénzét, mint azt a szájhagyomány tartja, elvet­ték, magát pedig fürtös sző­rű fekete gubájában a közel­ben álló feszület tövére ül­tették. A csárdát a felszabadulás után a földművesszövetkezet üzemeltette, de mint ahogy erre tartják, betyárok hiján be kellett csukni. o Sajnálkozva mondják be­szélgető partnereim, hogy ki­halóban van a kántálás, a betlehemezés. Kerékgyár- tóné, Pogácsás Zsófia ma is beállhatna öregnek, olyan jól tudja a szerepét: „Uccu bundám, leteszlek; innen HÉT TÉTELBEN Megszépült szegénység többet fel nem veszlek .-..”, és már mutatja is a mozdu­latot, ahcgy az öreg maga alá kanyarította a bundát. Bor legyen, tüzes, valóban, amely annon újra felkeltette. Mikor aztán talpon volt újra kezdte csörgetni láncos bot­ját, majd sepert vele és „megtódta” mondókáját: „Jaj. de szemetes a házatok; csak ninps eladó lányotok?” Mikor mindenkinek a lábát érintve láncával kimókázta magát, újra a sárga homokos földre hengereden. A pász­torok költógették: „Kelj fel öreg, kelj fel!; Kísérletet lá­tok! ....” Mikor aztán feltá- pászkodott, a pásztorok meg­kérdezték: „Ittál-e már, öreg? Itt állok édös gyermö- köm. itt állok! Az ajándékra várok!” Újra a pásztorok szólaltak meg: „öreg, te még nem is láttad a kisjé- zuskát!” Kinyitották a bet­lehem ajtaját. az öreg .fél szemmel besandított és ször­nyülködésbe kezdett: „Öh, édes kis Jézuskám, de borzas vagy! Talán a bontófésüvel haragba vagy...” És vége, hossza nem volt a mókázás- nak, a gyerekek örömére .. . o Ma a rohanó élet, az el­néptelenedett és elöregedett tanyavilág karácsonykor is másra figyel. Kerékgyártó Imre tsz-nyugdíjas és felesé­ge itthon, a tanyán nem ál­lít karácsonyfát. Ök mennek gyerekeikhez, unokáikhoz és odaviszik a karácsonyfa alá valót. így is csak fél napra mehetnek, mert a gazdaság; huszonhárom disznó, két te­hén meg egy borjú, a ló, va­lamint a töménytelen sok ba­romfi sokáig nem nélkülöz­heti a gazdát. Kísérőmmel, Rácz József­fel, a községi tanács nyugdí­jas kisegítőjével, valamennyi tanyasi ember jó ismerőjével búcsút veszünk a szívélyes házigazdáktól, és a határ egyik legeldugottabb zúgába, a Dózsa-tagba megyünk. A tanyába vezető dülőúton a járművek akkora kottya- nókat vágtak, hogy motor le­gyen, amelyik kihúzza belőle terhét. A tanyába érve fark­csóváló kutya fogadja az ide­geneket. Az udvaron széna, szalma kazalban. A kert vé­gében hatalmas csutkakúpok. Elválasztott karámokban ko­cák, hízók, süldők, malacok. Az istállóban tehenek, ló. A tanya körül baromfi. A tanya maga roggyant, gerincén az idő terhével. A pitvarban tüzelő, moslék a jószágnak, meg kéz alá való szerszámok. A lakószoba föl­des. A spóron illatozón fő a tejbegríz. Az asztalon sza­lonna kenyérrel, meg boros- kancsó. A dikó szálén ülő házigazda, Sztics Mihály kö­szönésünket „adjon istennel” fogadja. Felesége, Rácz Juli­anna a gondos háziasszony, széket, asztalt töröl, hogy il­lendően fogadja vendégeit. Csak a spórra mérges, mivel a szél rajta keresztül a la­kásba fújja az akácfa jelleg­zetes füstjét. — Úgy élünk itt, mint Ro­binson a maga szigetén, — jellemzi helyzetét a házigaz­da. — 1942 óta lakok itt. Tíz hold földön gazdálko­dók még ma is De már csak az idén. Jövő ősszel beme­gyek a faluba, Hajdúdorog- ra. Ott építettem, mert ide Fehértó tizenhárom kilomé­terre van, Dorog meg csak ötre. Megéltem a hetvennégy évet. Elég volt a gürcölésből. A föld egy részét eladom. Ma jó ára van. A másik ré­szét meg kiadom árendába. Az se rossz bőt. öt gyereket neveltünk fel Mindnek van háza. becsületes állása. Ez­után már csak az unokák­nak élünk. Q A tanyának vert fala van. A gerendák erősek, a padlás suhángokból készült, alul, fe­lül tapasztassál. Alul a fal színével egyezőn, fehérre meszelve, a ragyogásban ve­télkedve sok tükörplafonnal. A házigazda követi tekinte­tem: — Mikor megvettem ezt a földet, annyi erőm vót, hogy ilyen tanyát tudtam ragasz­tani. Elállna még ez itt húsz évig is, ha én is bírnám. így jövőre nem tudom, mi lesz vele. Majd széthordják a ci­gányok. Itt éltem le az éle­tem nagy részét. A búbos kemencét nagyon fogom saj­nálni. Télen, ha hideg volt, azzal fűtöttünk. Nem volt itt könnyű az élet soha. Hogy mégis sok örömet hozott, azt a gyerekeknek köszönhetjük, ők feledtetik életünk minden fáradalmát. Ma nem csak a bor, a tás­karádió van jelen a házban, hanem a szívesség, no meg a könyvek is. Most éppen Móricz Zsigmond Nagy feje­delme és Szerafimov Vas­áradata van kézben. — Robinson müveit ember volt, — figyelmeztet a házi­gazda,' ahogy Móricz Tün- dér'kertjét. leveszem a polc­ról. — Meg aztán a gazdál­kodás is. tudomány. A meg­termelt árut tudni kell el­adni is. A dinnyémet hajdan Patakra meg Ujhelybe vit­tem. Volt úgy, hogy. egy -hé­tig is alig aludtam valamit. A gyerekek kicsik voltak, kellett a kenyér. Most meg itt vannak az unokák. Már azok is öten. Micsoda lárma van itt, ha hazajönnek! Lesz itt most is akkora karácsony­fa, hogy kiszúrja e girhes padlást! Búcsúzóul azt nézem, hogy szívesen magammal vinném a házigazdák szívességével együtt a függőlámpát, meg a lábbal működő „szinavágót”. Mind a kettő régi jószág. A szénavágó Szűcs Mihály nagyapját is kiszolgálta. o A Vörös Hajnal Mezőgaz­dasági Termelőszövetkezet háromezer hektáron gazdál­kodik. Sajti Imre fogatos la­kásába kopogunk be. Apja Kisszegegyházán, Stern Sa­munál volt kondás. Egy éle­ten át. Édesanyja, tizenkét lánynak meg neki adott éle­tet. Iskolába nem járt, tíz éves korától ott őrizte az uraság disznaját a szegegy­házi réten apjával. Feleségé­vel egy szál ruhában kerül­tek össze. Szorgalmasak vol­tak. Kaptak cselédlakást. Tíz gyerekük született. — A harmincas években nagyon nehéz volt az élet. A komenciót azt ugyan minden hatodik' héten kimérték, meg adott az uraság fertálypizt is. De az sóra meg paprikára is kevés volt. A gyerekek mind elvégezték az általános isko­lát, van állásuk, lakásuk. Én huszonöt éve vagyok tsz-tag. A múlt évben mint fogatos takarmányozó 27 ezer forin­tot kaptam a munkámért. Ez az év sem lesz rosszabb. A régi szegény karácsonyokat ma azzal pótolom, hogy ve­szek egy televíziót. Ezt akar­ja a velem élő legkisebb lá­nyom is. Tizennyolc éves, ő is a tsz-ben. a kertészetben dolgozik. o . Az újévtől nagyot változik a‘ világ az újfehértói határ­ban. Az állami gazdaság, a kísérleti gazdaság és a Vörös Hajnal Termelőszövetkezet mellé 6000 hektáron megala­kul a Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Las­san vége lesz a ta­nyás világnak. Kiszorul­nak a gazdálkodásból az iga­húzó tehénkék, lovak, helyü­ket dübörgő gépek foglalják el. A Szárhegy, Kisszegegy- háza, Nagyszegegyháza, Va­dastag, Ereszvén és a többi tanya dolgos népe lassan be­költözik a községbe, hogy öreg koruk méltó legyen dolgos életükhöz. Sigér Imre ■lM III Ilii l I II— llfll I I I III !»■■■■■ -:X' Itt Jóskának hívták; Nem csak azért, mert majdnem tökéletesen tudott magyarul, hanem azért is, mert igazi nevét nehéz volt megjegyezni. Meg aztán azt sem min­denki tudta, hogy a Búi van Toan-ból melyik a kereszt­név, hogy lehet a baráttá fogadott vietnami fiút igaz ba­rátként becézni. 1973 májusában találkoztam vele. Akkor már elvégezte a mezőgazdasági főiskolát és gyakorló üzemmérnökként dolgozott a Balkányi Állami Gazdaság­ban. Sokat beszélt az otthonról, a Hanoi környéki kis há­zukról, édesanyjáról. Pedig itt töltött öt éve alatt lassan érkeztek 10 ezer kilométerről a levelek, jószerint csak a mi újságjainkból értesült az otthon történtekről. Mégis azt mondta: nem érzem magam egyedül. A magyarok sze­retnek, száz testvérem, száz barátom, száz szülőm van. Toan két hónap múlva hazautazott, volt munkahelyével azonban nem szakadt meg kapcsolata — írja a levelezés. 1973. AUG. 27: Hosszú utazás után hazaérkeztem. Na­gyon örülök, hogy végre itthon vagyok 5 év után. Az én anyaföldem nem sokat változott, a háború miatt nem so­kat fejlődött. 1974. MÁJ. 15. Amióta elbúcsúztam Balkányból, Ma­gyarországról, mindig vágyok visszatérésre. Minden nap emlékszem magyarokra, Magyarországra, ahol nagyon sok kedves emléket szereztem. Most nagyon szeretnék magya­rokkal, magyarul beszélni. Sajnos, ez reménytelen, mert ahol én dolgozom, senki nem tud magyarul. Én egy álla­mi nagy javítóüzemben dolgozom, ahol hasznosíthatom a gazdaságban szerzett tapasztalatom. Nem fizikai munká­val, hanem vezérléssel foglalkozom. Elég kényelmes az ál­lásom, csak egy kicsit rossz, mert messze vagyok ott­honról. Udvarolni még nem udvaroltam, miért? én sem tudom. 1974. DEC. 07: Nálunk már tél van. Igaz, vietnami tél, nem olyan, mint a magyar tél. A tél emlékeztet Magyar- országra. Nem tudom mikor látok még magyar havat, je­get és fontos magyar ismerősöket. Nemsokára jön a ka­rácsony! Nagyon vidáman ünnepelnék, ha Magyarorszá­gon lennék, de itthon még nem ünnepelhetünk boldogan. „Száz szülőm, száz testvérem van../'’ 1975. AUG. 02: Nagyon örülök, hogy néha-néha jön egy levél Magyarországról. Mindig és mindig megmarad bennem az a gondolat: egyszer visszatérek Magyarország­ra látogatni kedves ismerősöket. Néha szeretnék egy ma­gyar újságot, egy magyar regényt olvasni — ez is nem sikerül. Attól félek, hogy néhány év múlva el fogok fe­lejteni magyar nyelvet. Most magamról fogok mesélni. Mindig régi munkahelyemen dolgozom. Nálunk nem köny- nyű az a dolog, hogy elhelyezkedik valaki egyik munka­helyről másikra. Havonként hazamegyek egyszer anyu­kámhoz. Nagyon szépen köszönöm, hogy érdeklődik anyu­kámra. Ö is egészséges, az egyik általános iskolában dol­gozik, csak nem tanárnő, hanem szakácsnő és csak egye­dül van otthon. Én mindig nőtlen vagyok, udvarolni már kezdtem egy tanárképző iskolában tanuló lánynak. Nő­sülni még nem nősülök, mert nálunk az a szokás a kez­dő mérnököknek, hogy 3 éves gyakorlatot kell tölteni ís- kolavégzes után. Ebben az időben 85 százalékos fizetést adnak. Most legnagyobb örömünk, hogy Dél-Vietnam felsza­badult. Vége lett a háborúnak, egy új élet kezdődik egész Vietnamban. Most sokat kell dolgoznunk az ország újjá­építéséhez. Sok külföldi jön hozzánk dolgozni, segíteni. De nagy öröm mellett mély szomorúság is maradt, mert há­borúban sokan meghaltak. Sok rokon, testvérem, kedves barátom már életét elvesztette. De bírni kell mindenki­nek, mert ha nem halnak meg. nincs már most a Béke. Életünk háború után sok akadályt talál, de azt hisszük, nemsokára jó, új életet fogunk építeni egész Vietnamban, mindenki Békében, boldogságban élhet. * Toan idei karácsonyi levele még nem érkezett meg. A korábbi levelek hangjából azonban biztos, hogy idén sem felejti el. Lehet, hogy sok dolga van. Egy azonban biztos: Toan életében még nem volt ilyen karácsony. Amióta ő él, mindig háború volt, — ha nem is mindig közvetlen közelben, — nyugalmuk egy percre sem lehetett. Mo6t először ünnepelhet úgy, hogy nern keli a bombákra gon­dolni. Csak a mára, a jövőre, amely egész Vietnamban begyógyítja a ma még fájó sebeket. Balogh József

Next

/
Thumbnails
Contents