Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-11 / 239. szám

2 KELET-MAGYARORSZÄG 1975. október 11. NEMCSAK EMLÉKEZNEK Panyola öt év után Az öt évvel ezelőtti őszt nagyon sok család soha nem felejti el. Az 1970-es Szamos menti árvízkor hajléktalanná vált több ezer család azon az őszön költözött új lakásba. Az alig 1200 embert számláló Panyola 365 lakásából 217-et pusztított el a víz. A község­ben tanácstalanságot, két­ségbeesést láttak mindenütt az emberek. Voltak, akik el­költöztek, de a többség ma­radt.. Alig négy hónap, alatt több mint 160. lakást építet­etek, s indultak el tervekkel, ; ‘reményekkel. Fehér Pálék is új lakásba költöztek. A háziasszony sza­badkozva fogad bennünket, éppen most festik a lakást, s nagy a felfordulás. — Mikor elvitte a víz a há-\ zukat, rá sem mertünk gon­dolni, hogy valamikor az lesz a legnagyobb gondunk, mi­lyen legyen az új ház színe. Hát ezt is megértük. Pedig, hogy indultunk el! Az árvíz ' mindenünket elvitt, egyetlen evőkanalat találtunk a ro­mok között. Mikor elment a víz, hónapokig egy deszkabó­déban laktunk. Mégis nehe­zen szoktuk meg az új he­lyet. A férjem esténként, a munkából hazajövet nagyon sokszor a régi portához ment. Azt hitte, még mindig ott a házunk. — Nagyon el voltunk ke­seredve -— veszi át a szót a férj. — Első mérgemben itt akartam hagyni a falut. Olyan helyre szándékoztam menni, ahol vizet csak kút- ban látok. Volt egy kis pén­zünk, Nyírmadán már kí is néztünk egy házat, de aztán mégiscsak itthon maradtunk. Itt nőttünk fel, itt születtek a gyerekek, meg aztán itt ígértek új lakást, s így nem mentünk sehová. Ma meg már nem is mennénk. A következő ház, ahová bekopogunk Lakatos Lajos- né. A szobákban kényelmes fotelek, s az egyuc sarokban gyerekágy: a háziasszony unokáját próbálja altatni, nem sok sikerrel. — ö már szinte semmit nem fog tudni az árvízről — néz unokájára Lakatos néni. — A régi házról, a szilva­fákról csak a mi meséinkben hall majd. Na, de nem pa­naszkodhatunk, öregségünk­re új házba költözhettünk. Csak az bosszant bennünket, hogy nem vagyunk néhány évvel fiatalabbak. Lakatos néni sorra mutat­ja a két szobát, a konyhát, kamrát, a fürdőszobát. EZ ugyan még nincs berendez­ve, de a víz már bent van az udvaron, hiszen egy utca ki­vételével az egész falu köz­művesített. Ezek után megnézzük az udvart, a kertet; az árvíz után ültetett szőlő az idén már termést is hozott. — Nagyon hamar megsze­rettük az új házat. Igaz a szépet, a jót könnyen meg­szokja az ember. Különösen amióta utat, járdát építettek az utcánkban, még látni is alig lehet a sárt. Pedig so­kak szerint a sár' és a falu elválaszthatatlan. Van ne­künk egy olyan tanácselnök­nőnk, aki tizenöt férfival is felér. Az nem ismer lehetet­lent, őt keressék meg, ő sok­mindent el tud mondani a faluról. Surányi Amália tanácsel­nöknőre várnunk kell, a köz igazgatásilag Panyolához tartozó Olcsvaapátiban tart fogadónapot. Mikor megér­kezik, egy-kettőre az árvíz re, az azóta eltelt öt évre te relődik a szó. — A sors iróniája, hogy az árvíz legelőször a szeszfőz­dét mosta el, „természete­sen” ez is épült fel a leggyor­sabban. Az öt évvel ezelőtti őszön hiába épültek az új lakások, bizony sokan kilátástalannak Látták helyzetüket, s nem hitték, hogy Panyola újjá­születik. Tizennégy család végleg elköltözött a faluból, igaz Panyolától egy sem ment távol, s egyre többen készül­nek vsisza. Az eltelt öt év alatt ugyanis újjászületett a község: út, járda, kultúrház, kenyérgyár, gázcseretelep épült. Balogh Géza ftózsa a kertben. Thalia Ikaruszán Beszélgetés dr. Szabó Sándorral, a Déryné Színház megyei titkárával Az Állami Déryné Színhá­zat gyakran nevezik az or­szág színházának. Eljutnak a legeldugottabb helyekre, sok­szor mostoha körülmények között vállalkoznak a köz- művelődési célok megvalósí­tására, a kultúra, a művészet terjesztésére. Az új színházi évaddal a huszonötödiket kezdte meg a kilenc társulat. A jubileum alkalmából a Magyar Színházi Intézet gondozásában jelent meg egy kiadvány. Ebben lapozga­tunk. — Itt az igazolása annak — foglalja össze véleményét Szabó Sándor —, hogy az az úttörőmunka, amelyre e szín­ház társulatai vállalkoznak, ma sem veszített jelentősé­géből. Magasabb szintű mű­vészi igénnyel készülünk minden egyes találkozásra a közönséggel — mert eközben a közönség igényei is egyre magasabb szintűek lettek. Nem változott azonban az a tény, hogy a Déryné Szín­házhoz szerződő színészek ma is egyfajta szolgálattevő sze­repre vállalkoznak, legtöbb­jük még a régi ekhós sze­kereken vándorló színészek elhivatottságával, hivatássze- rete tével. Nehéz körülményeik között hogyan tudnak hasonlóan igényes programokkal lépést tartani a fővárosi és a nem vándorló színházak produk­cióival? — A műsorpolitika most már évek óta hasonlít a ve­zető színházak terveihez. Be­mutatunk magyar és világ- ' klasszikusokat, vállalkozunk mai témájú, új magyar drá­ma előadására, megismertet­jük a népi demokratikus or­szágok íróinak törekvéseit. Népszerűek a zenés darabok, újabban igényesebb zenei produkciókat, operákat is műsorra tűzünk. Vajon találkoznak-e ezek a tervek a főleg falusi, színhá­zat ritkán látó közönség el­képzelésével ? — Azt hiszem, nem kell arra utalnom, hogy ez a mű­sorpolitika egy központi el­képzelésből fakad. Számolni kell azzal, hogy a közönség igényeit maradéktalanul nem lehet kielégíteni, bár igyek­szünk speciálisan falunak £ gy sor fát már ki­húztak a traktorok. Nagyot sóhajtott a föld, míg engedett. Sóhajtott és sírt, szisszent egyet, s mint ujjba szoruló ujjpe­rec roppanása, engedte a gyökeret. Tiszateleki tele- vényből fordult ki a fa, reccsenve egyet. Még a fa csúcsán ott piroslott az idei édesgyermek egy da­rabja, a senki nem érte alma, a negyvenéves test» nedvétől kerekre nőtt, édes, piros, zamatos gyü­mölcs. Kidőlt az anyával együtt, messze gurult a gallytól, megrepedve, szo­morúan, hogy még nem érlelt magját hiábavalón adja át a földnek. Húzzák azóta is a fákat, s mind ilyen szívszorongatón mú­lik el, negyven évet sirat­va. Áll az öreg a fák mel­lett. Mennyi szép nap gyümölcseit ‘ , teremték. Amikor nem volt semmi más, ez tartott jól egy fa­lut." Az áradat hozta ne­kik évről évre a terrrtő ALMAFASIRATO táperőt, dacoltak árvízzel, teremtek akkor is, amikor csak csúcsuk látszott ki a, vízből, fittyet hánytak hernyónak és molynak, szélnek és hónak. Alattuk órák alatt megtermett a gyom, de nem haragudtak rája sem, futotta a föld erejéből taracknak és bo­gáncsnak is. Milyen gö- csörtös erőssé nőttek. Száz és tízezer ujj, kar és ág lombozódott, megannyi áldó és segély tkérő, régen fiatal és kecses, mára öreg és inas. Nézik, csak nézik őket, a földből kicsavartakat, így múlik el az élet. Agak törnek, odvak mellett rop­pan a fa. Kihórdták sok­szor terhüket, megtették, mit vártak tőlük. Életet továbbító köldökzsinórjuk elszakad az anyaföldtől, s mostantól nem másak ők, mint halott fák. Egy gallyat teszek el, nem emlékül. Csak figyelmez­tetésnek. Hogy ott szárad­va mindig emlékeztesse­nek arra: a terhet horda­ni kell, teremni, míg erő van hozzá, dacolni széllel és nappal, meríteni a földből újra és újra, neki­futva és mégis állva ma­radva, sírva viharban, s nevető termést dédelgetve őszi verőben, fiatalon és öregedve, mindaddig, amíg hasznot hoz az ág. S zomorú lenne az em­lék? Lehet sirató­dal, mi vígabb mint ná- szi talpalávaló, mert az elmúlás szinkópás szívve­résében ott rejlik valahol egy magból termett élet ütemes szívverése. Tisza­teleki fák, melyeket ma traktor vonszol, teljesítet­ték azt, ami rájuk mére­tett. Becsülettel, ha néha nehezen is, de becsülettel. Ágyat vetettek új zöldel- lésnek, éhet oltottak és vi­dítottak, szegénységet űz­tek jobban, mint tömjén az ördögöt, s megújulá­sukkal nagy példabeszédet írtak, sokaknak. Sokáig. Emlékeztetőnek. Már nem hallom a traktort, csak al­mafák kara zeng dalt, már nem érzem a gázolaj szagát, csak negyven év almatermésének illata lengi a tájat. És milliónyi alma énekel, piroslásával új életet hirdet, és a nyö­szörgő földanya méhe új születésre készül. Ott, ahol tavasszal a Tisza hozza a termőt, s ezernyi madár énekli majd az új születése feletti dalát. szóló darabokkal jelentkezni. A legvitatottabb az opera. Még mindig tart a vita, le­het-e azt kívánni a közön­ségtől: menjen fel a második emeletre, de a földszintről, az első emeletet kihagyva. Ez a helyzet a klasszikus görög drámával is. Bár azt is hang­súlyozni szeretném, hogy csupán és állandóan siker- darabokat, vígjátékokat, ope­retteket műsorra tűzni ar.y- nyit jelentene, mintha lebe­csülnénk a közönséget. A jó darab ugyanis — ismerve kö­zönségünket — soha nem bu­kik meg. Nyíregyházának nincs ön­álló színtársulata. Jelent-e ez a tény pluszfeladatot a me­gye színházának tekintett társulatoknak? — Feltétlenül. Az évadra tervezett 230 előadásból a megyeszékhely vesz el öt- venet hatvanat. Ennyivel kevesebb jut a kisebb tele­pülésekre. Úgy látjuk, egyie sürgetőbb a közönségigény egy önálló nyíregyházi szín- társulatra, amelynek megala­kulásával mi is nyernénk. Jelenleg 35 körzeti központ­ban tartunk előadásokat, 14 bemutatót. Nagyon örülünk annak, hogy ma már nem az az elsődleges szempont eze­ken a helyeken: rendeikez­nek-e az alapvető technikai feltételekkel, hanem az, hogy egyre több . a bérletesünk. Vásárosnamény, Tiszavasvá- ri, Fehérgyarmat, Csenger, Ujfehértó bérletesei még több előadást igényelnének. Úgy hallottuk, Szabolcs- Szatmárban mindig szívesen tájolták, újabban azonban romlott a kapcsolat a szín­ház és a megye között. — Ezt a megyét sokáig példaként emlegettük. A színházi eredményeket te­kintve most is az elsők közé tartozik. Néhány éve azon­ban fokozatosan romlik a színház és a megyei művelő­désügyi szervek kapcsolata, pedig az eredményeinkhez alapvető lenne. Több támo­gatásra várunk. Ebben az évadban például 230 alka­lommal kell a szállodákban kilincselni, mert a legtávo­labbi faluból is visszajövünk késő este, éjjel, s vagy mi zavarjuk a vendégeket, vagy ők minket. Elmondanék egy Vas megyei példát. Ott egy régi kastélyt bocsátottak ren­delkezésünkre, ahol kényel­mesen készülhetünk, próbál­hatunk, pihenhetünk. Tud­juk, mindenütt gond a lakás- helyzet, de azt is tudjuk, hogy a távlati tervekben szerepel az önálló társulat létreho­zása. Ha megvalósul: szí­nészlakásról a város, a me­gye gondoskodik majd. Ha e távlatokat egy kicsit előbbre lehetne hozni, s a Vas me­gyeihez hasonló megoldást tudnánk találni, azt hiszem, a megye és a színház is jól járna. B. E. Hármas nyereség Tisza telek, bere. 1975. októ- (burget) A szocialista brigád életében megrendítő ese­mények nem történtek. Végezték a termelést, munka után összejöttek, megünnepelték a névna­pokat, ha valamilyen problémájuk volt, segítet­ték egymást, társadalmi munkát, kommunista mű­szakot szerveztek. Már néhány éve a válla­latnál dolgozott. Jó szak­ember, vízműgépész volt. Az ital azonban mindennapi „betevő falatját” jelentette. Figyelmeztették a munkatár­sai, sokáig nem titkolhatja, ha ittasan jön be. Előbb- utóbb észreveszik a vezetők és baj lesz belőle. Hiába hi­vatkoztak a kollégák a há­rom gyermekére, feleségére, hogy nézze legalább őket, mert mi lesz velük, ha elbo­csátják, és nem fog keresni? Az illető csak hümmögött, de még aznap ment újból a kocs­mába. Az üzem vezetői ter­mészetesen rájöttek az ita­lozásra, kétszer már elvonó­kúrára is küldték, eredmény azonban csak nem volt. Úgy érezték, nem érdemes fog­lalkozni vele; fáradságos és eredménytelen. Megiratták vele a felmondását. Ekkor Orosz József, a Császy László szocialista brigád vezetője elbeszélge­tett a brigádtagokkal. Sze­mély szerint mindenkivel, négyszemközt. Kivétel nél­kül mindannyian amellett voltak, hogy próbálkozzanak meg, hátha nekik sikerül. Szóltak neki, nem lenne-e kedve jönni a brigádjukba. Jó, hát megyek, — hangzott nem túl nagy meggyőződés­sel a válasz. A brigád kérte az üzemvezetőséget, adjon nekik egy rövid határidőt, hogy foglalkozhassanak az új brigádtaggal. Különösebbet nem is tet­tek. Bevonták a közösség életébe. Részt vett a brigád rendezvényein. Társként, ba­rátként viszonyultak hozzá. Szinte nem is tudják meg­mondani, hogy történt pon­tosan a dolog. A tény az, hogy új munkatársuk szíve­sebben maradt velük a mun­ka után, mint a kocsmában. Már nem kellett figyelmez­tetni az ivás miatt. Nem kocsmázik, hazajár a család­jához, dolgozik rendesen. Személyében nemcsak egy jó vízműgépészt, hanem egy embert és egy apát is vissza­nyertek a családjának. ★ Nagyon szép és dicséretes, ha egy szocialista brigád tár­sadalmi munkát, kommu­nista műszakot szervez, a termelés után is sokat dol­gozik. De ha az anyagi ered­ményeken túl az emberekkel foglalkozik többet, valahol itt kezdődik a szocialista brigádtagság valóságos tar­talma. Ez az, ami a kisvár- dai vízműtelep Császy László szocialista brigádját dicséri. Tóth Kornélia Negyedszázad

Next

/
Thumbnails
Contents