Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

1975. október 26. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Általában magánügy KÖZÉPPONTBAN AZ EMBER, érte van minden, társadalmunk emberközpontú társadalom. Mindig mon­dom: a szocialista rend, maga az intézményes huma­nizmus, mivel a törődés, a gondoskodás, a létezés va­lamennyi helyzetére kiterjed, s bár még nem mindig és mindenben tökéletes, de szándékában átfogó, hiány­talan és teljes. Gondoljunk a szigorú munkavédelmi előírásokra, a gyermekgondozási segélyre, az ország valamennyi lakosára kiterjesztett orvosi gyógyellátásra. Felesleges folytatni, elvégre tudjuk, ismerjük, benne vagyunk. Ezen a térfélen különösebb keresnivalóm nincs. De a másik oldalon, ahol Tóth Mihály 48 vagy 58 éves tehenész alig bír kiegyenesedni, sziszegve tapogatja de­rekát, ahol Száll Mátyás takarmányos reggel nehezen bír lábraállni, szóval, a másik oldalon tüzet látok. Em­berek égnek benne, önként vállalt makacs megszállott­sággal, s talán még nem késő megóvni őket az elham- vadástól. Ezen a nyáron újból megfordultam néhány köz­ségben, olyan 'helyeken, ahol utoljára öt—hat évvel ez­előtt jártam. Ismerősökkel találkoztam, „ezer éve nem láttalak” felkiáltásokkal örvendeztünk egymásnak és belenyugvó, „te sem fiatalodtál” megállapítással tér­tünk napirendre afölött, hogy múlnak az évek. Katona János gépkocsivezető, Tóth Zsigmond traktoros, elő­vette belső zsebből a levéltárcát, s fényképeket muta­tott restellkedő büszkeséggel: az unokák. Barátaimnak beszámoltam életem folyásáról, ők viszont megmutatták gyarapodásuk tárgyi bizonyíté­kait: a lakásukat, a berendezést, a fürdőszobát és a be­keretezett szakmunkás-bizonyítványt, örül az ember szíve, hát hogyne. Jómódban élnek, de valamennyien, szinte kivétel nélkül valamennyien: megromlott egész­ségű, beteg emberek. Dolgoztak szakadásig, nem kímél­ték magukat, tíz évre elegendő egyéni tervüket három —négy esztendő alatt teljesítették, s félő, hogy nem sokáig fogják élvezni javaikat. Hozzáteszem, a fürdő­szoba kivételével nem is nagyon élvezik. Nem jut er­re idő. A tévé mellett elalusznak, a fizetett szabadsá­got arra használják fel, hogy szénát kaszáljanak a ház­táji jószágnak, megcsinálják végre a vaskerítést vagy visszaadják azt a segítséget, amit ők kaptak a nagy hajrában, amikor az új házat falazták és három va­sárnapon tető alá hozták. Ide kívánkozik: ezek az emberek keményen helyt­állnak a termelőszövetkezetben is. Az ilyen típus nem tud lazsálni. Rájuk nem érvényes, hogy a munkahe­lyen pihenik ki magukat. Mese. A mezőgazdaságban, az iparban, a jószág körül, a gyári szalag mellett, a nö­vényvédő, a szabász, a tehenész, a cipőgyári munkás, íil a traktoros nem pihenhet. EDDIG A FALUSI ISMERŐSEIMRŐL, barátaim­ról beszéltem, s hogy jobban behatároljam a témát: mondandóm szinte kizárólag a negyven—ötvenéve­sekre vonatkozik. De úgy látom, a városokban sem kü- lömb a helyzet. Nagy a csábítás, a környezet gyakorolta nyomás, elismerem. A kőműves, a villanyszerelő, a szo­bafestő nem tart Szabad szombatot, pihenőnapot, sőt, még a napi munkaidő után is maszekol, mivel nem tud ellenállni az ezrekre rúgó havi mellékesnek. Itt nem egyedi esetekről van szó. Sajnos nem. De hova jutunk? Két év, három év, öt év, és a negyven—ötven év közötti emberek tömegével, akar­va-akaratlan kiállnak a sorból. Agyonhajtották magu­kat, megrokkannak. Legnagyobb hiba, hogy titkolják, tagadják, összeszorított fogakkal tűrik nyavalyájukat, ilyenformán a munkahelyi vezetőket és magát a tár­sadalmat váratlanul éri majd a mai cselekvőképes de­rékhad tömeges megrokkanása. VALÓJÁBAN OTTHON, A FALUMBAN DÖB­BENTEM RÁ, a magam korabeliek kilencven százaléka a megerőltető munka betege, ám kifelé elhallgatják, titkolják. Márton derűs, jó kedélyű ember, tréfálkozik, mo­solyog kifelé, tartja magát, makkegészségesnek látszik. A közelmúltban vasárnap a délutánt náluk töltöttem. Felesége sírva panaszkodott. — Mit gondolsz, jóra vezet az, amit ez az ember csinál? — Iszik? — Nem vigyáz magára. Hiáha könyörgök, nem és nem. Hazudik. Minket is becsap, saját magát is be­csapja. A feketekávé tartja benne a lelket. Szabad egy embernek reggel meginni fél liter erős feketekávét? Ö megissza. Hát most még így bírja. De meddig? Márton, a családdal tavaly fejezte be a házépítést Hatalmas, háromszobás, sátortetős épület be van ren­dezve, kényelmes, de mi az ára? És a meghökkentő fordulat: Márton emeletráépítéssel foglalkozik. Kizá­rólag otthon tudják róla, hogy éjjel fáj mindene, ami­kor már nem bírja tovább, kibújik az ágyból és órá­kon át fel, alá sétál, egyik szobából ki, a másikba be. Mi­éit nem megy orvoshoz? Azért nem megy, mert fél, hogy lelepleződik, az orvo6 eltiltja a munkától és ha nem dolgozik, ha nem hajt, füstbe megy az emeletráépítés. Egyébként, ha a termelőszövetkezet elnökének, párt­titkárának megmondanám, hogy Márton öt éven belül a rokkantsági nyugdíjasok sorába kerül, kinevetnének. Néhány termelőszövetkezetben megkérdeztem a ve­zetőktől: a fizetett szabadságokat mire fordítják a gaz­dák? Néha kirándulás vagy ez, az, de főleg otthoni munkával — volt a válasz. IGAZÁBÓL PONTOS FELMÉRÉS NINCS, nem készül. Magánügynek tekintjük, hogy ki, mit csinál pi­henőjében. A munkahely a maga lehetőségeivel csak kismértékben képes jó irányba befolyásolni. Nem tu­dom mit tehetünk, hiszen a harangkongatás nagyon ke­vés. Sz. P. ■ ■ w Ml TÖRTÉNT A JAVASLATOKKAL ? Nem hiába szóltak ... — Nyolc hónap után ki emlékszik arra, mit mondott, mit java­solt a taggyűlésen, pártértekezleten? Tapasztaltam, hogy a pártta­gok számon tartják, figyelemmel kísérik, mi lett a sorsuk a pártfó­rumokon elmondott észrevételeiknek, javaslataiknak. Fontos jel­lemzője ez a pártdemokrácia érvényesülésének, a centralizmust is erősíti, s a pártvezetés színvonalát javítja. A nagykállói járásban a pártértekezletet előkészítő taggyűléseken, s magán e fó­rumon összesen 671 közérde­kű észrevétel és javaslat hangzott el. A pártértekez­leten tizenhármán szólaltak fel. Közülük kerestünk fel néhányat, hogy megkérdez­zük: mi történt javaslatával? ök emlékeznek-e rá, s figye­lemmel kísérik-e megvalósu­lásukat? Az élet közbeszólt Újlaki Vendel, a Magyar Posztógyár nagykállói gyár­egységének vezetője: — Nyolc hónappal ezelőtt egy fejlődő gyáregység gond­jairól szóltam. Akkor igaz még csak 250—300 munkás dolgozott az üzemben, de a jövőre gondolva szóvá tet­tem, feltétlen fontos a mű­szakok és a menetrendek összehangolása, esetleg új autóbuszjárat indítása, mert úgy gondoltuk, hogy ekkorra a gyár létszáma eléri, vagy túlhaladja a félezret is, ' így lett. Akkor úgy láttuk, s’ ár­ra számítottunk, hogy első­sorban Nagykállóból. tobor- zódik majd a munkásság. Té­vedtünk, az élet közbeszólt. Dolgozóinknak legalább fele a környező falvakból, Biri- ből, Balkányból, Szakolyból és a tanyavilágból utazik. Bejárásuk gond volt. Ennek megoldását sürgettem. Példá­san gyors intézkedés követte a pártértekezleten elhangzott javaslatot. Egyeztettük a műszakokat, menetrendet. Ezt változtatták meg, új já­ratokat is indítottak. Fontos ez, mert nálunk csak vasár­nap éjszaka nincs műszak. — Igaz; van még ezen „fi­nomítani” való, mert megtör­ténik, hogy műszak előtt másfél órával érkeznek a munkások, vagy késik a busz. Ma (október 15.) délelőtt fél 10-kor még nem érkezett be a 8 órás járat. Ez nem sok­szor fordul elő. Szerencsénk az, hogy ezzel kevesen ér­keznek műszakra. Úgy ítélem meg, volt értelme a javasla­tomnak, a pártértekezlet ha­tározatára az illetékesek in­tézkedtek. Paragrafus és emberség Hegedűs Istvánná, a Nagy­kállói Nagyközségi Tanács V. B. titkára: — Én arról szóltam a párt­értekezleten, hogy a tanácsi munkát tekintsék pártmun­kának. így ismerjék el az ott dolgozó kommunisták tevé­kenységét. Javasoltam a ta­nácsi munka korszerűsítését, az ott dolgozók jobb anyagi­erkölcsi megbecsülését. Úgy látom az utóbbiban jelentős előrehaladás történt, nem le­het panaszunk. A korszerűsí­tés viszont lassan halad. Még sok az állami munkában a bürokrácia. Ezt a XI. kong­resszuson is szóvá tették. Ez elveszi, elemészti az idejét, energiáját annak a tanácsi dolgozónak, akinek a legfőbb feladata a lakosság, az ügy­felek szolgálata. Sok még a nyilvántartás, jelentés, ki­mutatáskészítés stb. Az em­berek viszont joggal igénylik, hogy több időt töltsünk ve­lük. S ez még mindig kevés. Egy-egy napirend előkészí- ' tése 2—3 napot is igényel. Ilyenkor abba kell hagynia fontosabb, az ügyfelekkel va­ló foglalkozást. Most 10 óra van. Én vagyok a fogadóna­pos, s eddig 10 ügyfél dol­gát intéztem. — Nekem szent az ügyfél, s valójában akkor vagyok elégedett magammal, ha őket jól kiszolgáltam, ha meg­nyugodva távoznak. Még ak­kor is, ha nincs igazuk. Egy ügyet el lehet intézni ugyan törvényesen, úgy, hogy a pa­ragrafusokat megtartjuk, csak egyetlen dolog hiányzik belőle: az emberség. S ak­kor az ügy nincs igazán el­intézve. Nos itt kell korsze­rűsítenünk, egyszerűbbé ten­ni az ügyintézést, kevesebb adminisztrációval és mégis jobban végezni a tanácsi munkát. Ez jobban felké­szült, képzett, az emberekkel bánni tudó tanácsi dolgozót követel. Sajnos az utánpót­lás kevés. Ezért is halad las­san a korszerűsítés, bár az egyik fő okát megszüntettük. Itt a tanácsi dolgozók meg­becsülésére gondolok. — Ebben végrehajtottuk a pártértekezlet határozatát. Joggal várja tőlük a közvé­lemény, hogy az emberek ügyeit jobban, lelkiismerete­sebben szolgáljuk. Nemcsak a rendeleteket, paragrafuso­kat kell néznünk, ezekhez értenünk, hanem ezeknek a politikai célját is. Úgy ítélem meg, hogy ebben jelentős előrehaladás történt a párt­értekezlet óta is. Nem sikkadt el... Kriston Sándor iskolaigaz­gató: — A pártértekezleten az esztétikus környezet kialakí­tását tettem szóvá. Nem sok pénzbe, inkább figyelembe, gondoskodásba kerül. Nagy­kállóban is emeletes házakat építünk már, s néha annyira a magasba nézünk, hogy el­feledkezünk a földre, környe- nyezetünkre tekinteni. Sok a hulladék, szemét, tisztátala­nok egyes utcáink, főleg a külső területek, amelyekre több gondot kellene fordíta­ni. Erről beszéltem. Nem tu­dom, mit csináltak, több ut­caseprőt alkalmaznak?, job­ban gondoskodnak a község tisztításáról, de tény, van ja­vulás. — Van Tiszta udvar, ren­des ház-mozgalom. Legyen Tisza, virágos utca-mozga­lom is. Ez ügyben már volt megbeszélés is, tanácsülésen is foglalkoztak a gondolattal. Jólesett, hogy nem sikkadt el a javaslat. Sajnos a perifé­rikus részek eléggé elhanya­goltak, pedig ott is élnek em­berek. Sok a gyerek, s a kis­mamák sokszor latyakba, sárba viszik az óvodába, böl­csődébe a kicsiket. Kora reg­gel kellemetlen hatások érik, s ilyen rossz hangulattal mennek dolgozni. E gondo­kat csak hosszabb távon le­het megoldani, de hozzá kell fogni. Különösen az olyan utcákban járdákat építeni, mint a Jókai, Kisbalkányi, a Sport, a Nagykertiszőlő ut­cák. — Tudom, hogy most más­ra kell a pénz, közművesítés­re, szennyvízcsatorna-építés­re, a művelődési központra. De a külső területekről sem szabad megfeledkezni. Volt egy másik javaslatom is. Szó­vá tettem, hogy az iskolával kapcsolatban nem az oktatá­si, hanem-a pénzügyi szem­lélet éfVjéqyesüL, Másutt már megoldották, hogy egy-egy iskolának külön gondnoka van.,-Jó lenne, ha enSé ná­lunk is mielőbb sor kerülne. Többet tudnánk foglalkozni az oktató-nevelő munkával az I-es és a Il-es iskolákban. Kérem az illetékes állami szerveket, hogy ennek meg­oldásában segítsenek. Farkas Kálmán Tizenketlen kértek kenyeret A Nyírtelekhez tartozó Bedő-bokor ■‘™- jóformán egyetlen utcasorból áll. Az utca közepén, a tejcsamokkal szem­ben lévő parányi, kétvégű házban kö­zépmagas, szikár asszony a dédunokáját dédelgeti. A több mint negyedszázados munkában megkeményedett, inas ujjak gyöngéden simogatják a kislány szóke fürtjeit. A még mindig mozgékony, ed­zett özv. Buzsik Ferencné büszkén so­rolja a számokat és az évszámokat, mi­után a lányt a térdére ültette.-T-- Augusztus 20-án voltam hetven­éves. Ha fiúnak születtem volna, az ak­kori ünnep után István lenne a nevem. De lánynak születtem Belegrádon, még­pedig a tizediknek. Tizenketten voltunk testvérek és én is tizenkét gyermeket neveltem fel. Hét lányt és öt fiút. Az el­ső gyermekem 1926-ban született, a leg- kisébb meg 1950-ben. A népes famíliá­mat nem is sorjázom. Van 27 unokám és 9 dédunokám. Beszélgetés közben hatvan évet ka­nyarodunk vissza. Mert az idős asszony munkássága ekkor kezdődött. — Tízéves voltam, amikor a szüle­im rámszóltak: „Eridj kifelé a dohány­földre, palántát hányni!” Azóta a föl­deken dolgozom. Termékeny volt az a föld, amelyet Buzsikné gondozott. A palántákat, a szárba szökkenő kukoricát úgy gondoz­ta, babusgatta, mint a gyermekeit. Har­matos fűben gázolt a mezőre és az akácfák mögött mindig lebukott a nap, amikor hazatért. A madárlátta kenyér­ből mindenkinek jutott — morzsányinál valamivel nagyobb. Vacsora után a mécses, vagy a lámpa fényénél mosás, varrás, foltozás következett. Nem csör­gőóra, kakas szólt, amikor lábujjhegyen felserkent és cipót dagasztott a nyárfa- tekenőben. Férje dohányos volt az ura­dalomban, így a háztartás mellett télen is akadt munkája, mert simítani, cso­mózni kellett a füstölnivalót. Rövid fájdalom, hosszabb boldogság, munka és megint munka. Ez volt az élete menet­rendje 1945-ig. A háború után tizenöt hold földet kaptak. Sosem felejti el, milyen büszke volt akkor, amikor férje az ő segítségé­vel elnyerte a „Mintagazda” címet. Ne­gyedszázaddal eze^Btt beléptek a tsz-be, kitartóan, szorgalmasan dolgozott to­vább a közösben; — Még néhány éve is a dohányosok között dolgoztam. Amikor aztán a pajta szerdiafájára nem bírtam felmászni, ezt mondtam: abba kell hagynom. Kapálni, tengerit törni az idén is kimentem. Mert az egészségem jó, alig voltam orvoskéz­ben. Az egészségéről, az érdeklődéséről még annyit mond, hogy pár évvel ez­előtt járt a Szovjetunióban, Budapes­ten, érdeklődik a napi események iránt. Szemüveg nélkül nézi a tv jobb műso­rait, naponta olvassa a megyei újságot, a cérnát is át tudja húzni a tű fokán. A tű fokánál alig szélesebb ajtón kilé­pünk az udvarra, ahol a kemencének már csak a hült helyét találjuk. Meg­hatva emlékezik vissza a sütésekre. Egyszerre tizenkét kéz nyúlt a kenyé­rért, így egy kenyér egy evésre majd­nem elfogyott. Aztán az udvar közepén lévő kerekes kút mélyére nézünk, amely hosszú sóhajt visszhangoz: „Hej, de sokat kellett húzni a mosáshoz.” A kiskapu előtt a buszmegálló felé mutat: — A várakozók között az egyik a nászasszonyom, a másik a lányom. Itt mindenki rokon, itt mindenki szeret. Erzsébet-napkor nem lesz üres a ház... Nábrádi Lajos ^Hasonlóan lehetne szólni a párttaggyűléseken, pártértekez­leten elhangzott többi, 671 javaslat sorsáról is. Figyelemmel kísé­rik a párttagok, gondot fordít rá a járási pártbizottság, s ellen­őrzi, hogy az illetékes állami, társadalmi szervezetek, üzemek stb. megfelelő gondossággal kezelik-e. így valósul meg a gyakor­latban mindaz, amit egy járás legmagasabb pártfórumán éjhatá- roztak. Erre a következetességre van szükség a továbbiadon is, hogy a XI. kongresszus határozatai zöld utat kapjanalÄfegyik fontos módja ez annak, hogy a párt vezető szerepe éry^yesül- Jön. ßL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents