Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-19 / 246. szám

1975. október 19. KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 OKTATÁSPOLITIKA „...a pipacs is nekünk terem...” VÁSÁROSNAMÉNYI JEGYZETEK Harminchét iskolai és nyolc óvo­dai nevelő. Ez alkotja a vásárosna- ményi általános iskola tantestületét. Így együtt, ez nem tévedés. Nem ha­tásköri okok miatt. A nevelés és ok­tatás egymásraépültségének felisme­rése nyomán. Nem formailag. Kö­zösség, ahol a rangot a tudás, a mun­ka adja, nem az oklevélen lévő meg­különböztetés, óvónő vagy tanár, (gy tudják elérni, hogy a nevelés és ok­tatás elvei egyformán értelmeződje­nek, hajtassanak végre. Végtére nem találtak fel semmit, csak éppen meg­találták a legkézenfekvőbbet. Ebben az iskolában van technikus. Elektromos szakember. Fiatal férfi, ami már önmagában is formabontás egy olyan tes­tületben, ahol összesen négy férfi dolgozik — egyenlő jogokat nyerve. Nos van a tech­nikus, aki egy igazi műszaki paradicsom ura. Ebben az iskolában ugyanis ott a szem­léltetőtár valamennyi változata, a nyelvi la­bor, és az ipari tévé. Igen, minden teremben felállítható. Ha szakmai továbbképzés van, a bemutatótanítást ezen sugározzák. Á tech­nikus azonban nemcsak működtet, hanem kiváló operatőr is. Arcok, ellesett pillanatok, a szakmai részeket követő bejátszások igazi iskolai óra hangulatát teremtik meg a néző­téren. Még a máskor traccsoló nevelők is fi­gyelik. ötödikesek a földrajz és élővilág számá­ra készült szaktanteremben. Antal Miklós- né, aki Vitkáról került ide, tartja az órát. Nagykunság. Mindenki előtt térkép, a falon szemléltetőeszközök. Nézem a srácokat, cso­dálkoznak, hogy valaki be mert jönni ebbe a paradicsomba. Mert itt minden van. Ak­várium és falomb, kitömött madár és atla­szok, képek, saját gyűjtésű tárgyak. Itt más az óra, mint egyébként. Itt hangulat is te­rem, és Anzalné egy intése szemléltet is. És már így tanulják a számtant, fizikát, magyart, kémiát, külön erre a célra kialakí­tott teremben. Vándorolnak, de szívesen te­szik. Nem fenyeget a megszokás, nem unal­mas a mindig egy környezet. Egyik világból a másikba lépnek. És mindig egy fokkal fel­jebb. .. Tartalom vagy köpeny? Ádáz kérdés volt ez. Arról esett ugyanis szó, hogy az is­kola vegyen-e munkaruhát a nevelőknek. A tartalom mellett döntöttek. Mert abból a pénzből olyan dologra futotta, ami az okta­táshoz nélkülözhetetlen. Ebben az iskolában márpedig ez áll az első helyen. így mertek fő foglalkozású könyvtárost is beállítani, aki kölcsönöz, árul, orientál, szaklapokból tip­pet ad, előrejelez. Hegedűs Péterné szobája műhely. Igaz, a köpenyét maga vette, de ez nem zavarja. A könyv viszont mindenkié. A srácok előtt drótkarika. Színhely a matematikai szaktanterem. Horváth István — aki nem a legfiatalabb — ezek segítségé­vel magyarázza a halmaz fogalmát. A meg­hajlított drót már-már anakronizmusnak hat itt, ahol minden szupertechnika. Most ez kell. De ha szükséges, Horváth tanár úr a többiekkel együtt magabiztosan foglalko­zik a minden tanulóhoz odavezetett felelte­tőgéppel, az áramkörökkel. Vásárosnamény- ban nincsen olyan nevelő, aki félne a mo­derntől. Ez áll gépre és módszerre egyaránt. Korszerűt csak korszerűvel. A nevelők többsége 30 körüli, vagy valamivel idősebb. Egy percig sem vitatkoztak azon, hogy érde­mes-e a fiatal technikustól megtanulni a szemléltető berendezések kezelését. De a négy vagy ötféle kísérlet, ami az iskolában zajlik azt mutatja: nemcsak a technika iránt fogékonyak. A modernség nem kortól függ. Karczagi Etelka vérbően magyaráz a nevelői szobában: „Lehet, hogy én öreg­szem (nevetés körben), de fáradok. Mert az lehet, hogy csökkent a tanulók megterhelé­se, de nem így a nevelőké. Égünk, kegyet­lenül, de talán így a jó.” És ahogy körbené­zek, az égést, a tüzet látom a szemekben is. Kovács Béláné, Szabó Éva, Antalné és a többiek láthatóan nem múltbéli sikereiken rágódnak. Spisák Andrásné igazgatónő, aki 16 éve igazgatja az iskolát így foglalja ősz- sze a beszélgetést: — A vita, a közös fele­lősségvállalás jellemző nálunk. A pártszer­vezet, az egész nevelői testület egyben nem ismer tréfát: a munkában. Még akkor sem, ha látszólag a jókedv ural mindent. Költői idézet, talán Juhász Gyulától származik. Elhangzott egy tanévkezdő érte­kezleten. „A pipacs is nekünk terem...” Mi értelme van? Nos program ez. Nem lemon­dani egyetlen gyermekről sem. A leggyen­gébbért is megtenni mindent. Nem a sta­tisztikáért, nem az átlagért. Az emberért. Hogy mindenkinek megadassák a lehetőség, hogy képességének megfelelően induljon. Nincs itt elveszett gyermek. Az órákon, a napköziben, a tanulószobában ott küzd a nevelő. így érték el, hogy az itt végzettekért jelentkeznek az iskolák, Miskolctól Nyíregy­házáig, szakmunkásképzőtől gimnáziumig. Értékítéleteiket a szülők is megtanultak tisztelni. A tantestület nem ellenfelet, part­nert kap a szülői házban. Probléma itt is akad. Vannak emberi gondok, egyéniségből fakadó súrlódások, szakmai összevillanások. Minden közösség szükségszerű velejárói. De mindez nem dön­tő, nem a jellemző. Az iskola csak akkor tud sikert érni — így a nevelők, — ha éli is azt, amit tanít. Ez a nehezebb, de ez sikerük mércéje. A számítások szerint két év múlva megkétszereződik az iskolába lépők száma Vásárosnaményban. A helyük mind keve­sebb, munkájuk mind több lesz. Gyarapodik a tantestület is, remélhetően. A ma mun­kája mellett tekintenek a jövőbe. Két végen gyújtva égnek a gyertyák. Bürget Lajos PERUI ARANYKINCSEK A NEMZETI MÚZEUMBAN Micsoda szépség és gazdagság, szemet kápráztató, gyönyörű ragyogás! Tárgyak, amelyek az ősi legenda szerint a Hold könnyéből (ezüstből) és a Nap verítékéből (aranyból) teremtődtek. S valamennyi az életet adó, mindent beragyogó Nap imáda­tának bűvöletében. A perui ötvösművészet két és fél ezer évet átívelő különös világával ismerkedik a látogató a Magyar Nemzeti Múzeum Pe­rui aranykincsek című tárlatán. Mindaz, ami a három nagy teremben látható — szertartási edények, maszkok, koronák, gyűrűk, nyakékek, szobrocskák — a perui Aranymúzeum kétszázötven darabból álló vándorgy ű j temény e. Peru Aranymúzeumát Don Miguel Mu- jica Gallo limai üzletember alapította. A kiállítás megnyitására Budapestre érke­zett, s szívesen sorolta el gyűjteménye alapításának históriáját. M. M. Gallo 40 évvel ezelőtt vetette meg gyűjteménye alapjait. Megvásárolt néhány ősi fegyvert, aztán egyszerű érdeklődésből egy életre szóló feladat lett. 1936-ban elhatározta, hogy gyűjteni kezdi a perui őskultúrák aranykincseit. Először 1960-ban állította ki Peruban az akkor már több mint ötezer tárgyból álló gyűjteményét. 1966-ban pedig megépítette Limában azokat a föld alatti kiállítóhelyiségeket, amelyekben a kin­csek végül is az őket megillető helyre ke­rültek. Gyűjteményét nem tekinti sajátiá­nak; nemzeti vagyon ez, amely a perui föld mélyéből került elő, s a perui nép tu­lajdona. A káprázatos fénnyel ragyogó edények, álarcok, drágakővel ékített poharak, nyak­ékek csaknem kizárólag a halottak által izennek az egykori civilizációk életéről. Az arany elkísérte utolsó útjára a perui em­bert, akit a tenger mellett, a sivatagban temettek el; s a tengerben alussza örök ál­mát a Napisten is. Ha a perui ötvösművészetről hallunk, önkéntelenül az inkák mesés kincsére gon­dolunk. Peru szikrázó gazdagságáról el­sőnek Pizarro, a spanyol hódító és társai tudósították Európát. Leírták például, hogy az inkák kertjeiben hatalmas, emberma­gasságú aranyfigurák állottak. A spanyol hódítók azután a kincsek nagy részét be­olvasztották, mondván, hogy hamis istene­Szertartási edény. Halotti maszk. Tumi, azaz szertartási kés idollal. két ábrázolnak, s ezért a katolikus vallás ellenségei. A valóság ennél sokkal drá­maibb és prózaibb. Az ideológia valójában a spanyol világbirodalmat erőszakkal ösz- szetartó zsoldoshadsereg pénzelésére szol­gált. A spanyolok rablása után évszázado­kon át csak inka birodalmat és inka kin­cseket tartottak számon. A múlt századi kutatások során azután kiderült, hog> az igen rövid életű, időszámításunk után 1438 —1532-ig tartó inka birodalom előtt Dél- Amerika nagy részén már az időszámítás előtti évszázadokban hasonló kultúrköz- pontok (Paracas-, Vicus-, Mochica-, Naz- ca-, Chimu-) kultúrák és birodalmak vi­rágoztak. A mesés inka kincset ezen a tárlaton tizenhárom műtárgy képviseli, a többi kö­zött halotti maszk, idolok, csuklóvédők és ivóedény. Ám e tizenhárom műtárgy is ké­pes teljes szépségében felmutatni azt a művészi hitet, s csodálatos, alig utánozható technikát, amelyek vonzásában ezek a re­mekek teremtődtek. A Magyar Nemzeti Múzeum — szá­mítva a nagy érdeklődésre — november elejéig nyitva tartja a tárlatot. Harangozó Márta kai, sajnos, nem tudunk mit kezdeni, mert egy sem él. összeszedjük, jó lesz tüzelőnek. — Tüzelőnek — sóhajtott Vida. — Drága tüzelő lesz az. — Hát drága, de mit csináljunk, ha már így történt? ★ Donáth János azok közé tartozott, akik a szövetkezet pártján álltak. Azt hitte, hogy a Hetédyvel való találkozásról és beszélgetésről senki sem tud, csak Hetédy, de ő már elment. Nagyon meglepődött, amikor a Solti-gyerek — Boros Ferenc szomszédjának a fia — beállított hozzá, és azt mondta: — Donáth bácsi, Boros bácsi kéreti, menjen el hozzá. Donáth éppen vacsorázott, a szája tele volt hússal és kenyérrel. — Mit akar? — kérdezte dünnyögve. — Énnekem nem mondta, csak azt üzeni, hogy fontos. Donáth evett tovább, és töprengett. Ta­lán az a gazember Hetédy üzent valamit? Vagy valami munka lenne Borosnál? Favá­gás? Elmenjek? Elmegyek. Harmadáért ki­vágom. — Jó — mondta a gyereknek. — Mondd meg neki, hogy vacsora után elmegyek. Boros süteménnyel, borral, meleg szobá­val várta. — Isten hozott, János! — fogadta hízeleg­ve. — Ülj le az asztalhoz. Donáth gyanútlanul foglalt helyet és kö­rülnézett. Ebben a szobában még sohasem volt. Ezeket a bútorokat sohasem látta pedig elég sokszor dolgozott Boros Ferencnél. Szép volt minden és tiszta. Ha neki egyszer ilyen szép nagy és ennyi tiszta szobája lenne! De hát annyi gyereknek ez is kicsi volna ás azok bepiszkítanák még a mennyországot is. De azért jó lenne egy ilyen szép nagy szoba — gondolta Donath, — Meg mellé egy kisebb. Vagy kettő. A nagyszobában lennének az ap­ró gyerekek, a másikban az iskolások, hogy nyugodtan tanulhassanak, a harmadikban meg lennék én és az asszony. Az egészen jó lenne. No, ha az isten megsegít, ha feljebb csepered­nek a gyerekek és tudnak valamit segíteni, majd építek én is egy szép házat. Ilyet, mint ez, háromszobásat. Jó ezeknek a kulákoknak. Csak egy gyerekük van, az is felnőtt, mégis milyen nagy a házuk. — Mit nézel, János? — zavarta meg a gondolatmenetet Boros. — Talán tetszik a szobánk? — Hát tetszeni tetszik — felelte Donáth. — Mert, hogy ilyen nagy. Nekem is ilyen kellene. — Majd lesz neked is, ne félj. Ne, igyál! A poharak már tele voltak, csak fel kel­lett emelni. Koccintottak és ittak. — Jó borocska — mondta Donáth. — Jó — mondta Boros. — Csak az a baj, hogy már elfogy. — Majd terem más. — Az lesz még soká! — Hát az elég soká. Boros újra teletöltötte a poharakat. — Egyél süteményt is. És mesélj, mit tudsz, mi újság? Donáth' elvett egy süteményt, betette a szájába, és úgy felelt: — Nem tudok én semmit se. — Hát a szövetkezet? Megalakul vagy nem alakul meg? — Az most mán meg. Pénteken lesz a gyűlés. — Te is benne vagy? — Benne. Boros elhallgatott és ismét töltött. — No, igyál! — mondta megint. — Sok lesz, ilyen szaporán. — Sose törődj vele. Addig igyál, amig lehet. Ügy se tudod, hogy meddig élsz. — Hát azt nem. Ittak. A két ember egymással szemben ült. Egyforma magasak voltak és egyidősek is. De Boros öregebbnek látszott. Arcbőre vi­lágosabb és ráncosabb volt, mint Donáthé. Már kopaszodott is. Donáth fejét sűrű, hollófekete haj borította. Barna volt az arcszíne is. Az egész emberben volt valami cigányos, még a szeme is úgy állt. Kicsit ferdén és mélyről, erősen fénylett a bogara. Boros keményen be­lenézett Donáth szemébe, majd így szólt: — Hallottad, mi történt Miskolcon? — Nem. Mi? — Benne van az újságban is. Nem olvas­tad? — Nem. Donáth csak álmélkodott. — Ügy bizony, János. Rossz világ kezdő­dik itten. Én azért szóltam neked, mert tudom hogy Hetédynek mit mondtál. Gondoltam, fi­gyelmeztetlek, amig nem késő, hiszen te ren­des ember vagy, és ott a sok gyereked. Donáthtal megfordult a világ. Szóval kez­dődik minden elölről. Nem tudják leverni a forradalmat. Én meg be akarok lépni a szö­vetkezetbe ... Milyen buta vagyok is én! Min­dent elhamarkodok. Nem tudok várni. Amiatt a sok pulya miatt. Mert félek, hogy nem lesz nekik kenyér ... Még jó, hogy Boros szólt. — Osztán biztos ez? — kérdezte. — Micsoda? — Hát az a tüntetés, meg minden. — Nem hiszed? Ehin az újság. És hall­gasd meg a rádiót. — Igyál, és gondold meg, hogy mit cse­lekszel. Ne feledkezz el gyerekeidről. Azoknak enni kell. — Tudom én azt. — No hát! Csak azért hivattalak. De ha igazán magyar vagy, ha áldozatot is tudsz hoz­ni a magyar szabadságért, hátsegíthetsz. — Hogyan? — Ide figyelj... És Boros elmondta tervét Donáth szédel- gett, amig hallgatta. Boros egy házat, két lo­vat, szekeret, felszerlést és tíz hold földet ígért neki. Aztán felállt az asztaltól, körülsé­tált a szobában, és még hozzátette: — Most menj haza, és gondold meg. Ha meggondoltad, holhap este újra gyere el. Meg­beszéljük a részleteket. De erről egy szót se, senkinek. Még a feleségednek se. Megértettél? — Meg — felelte Donáth. — Felállt, és indulni akart. Boros visz- sza tartotta. — Várj még egy kicsit... Ilonka! — kiáltott Boros a lányának^ ^ Hozzál be né­hány régi cipőt, meg a kinőtt ruháidból. Do­náth bácsi majd hazaviszi a gyerekeinek. — Nem kell — húzódott az ajtó felé Do­náth. — Van minékünk cipőnk, egy szekérre való. Meg ruha is, két nagy szekrénnyel. — Nem baj. Elkel annyi gyerek közt, akármennyi van is. Várjál csak no. — Nem kell. Mondom, hogy nem kell. Veszek én nekik, ha elkopik. Donáth szégyellte magát, hogy az ő gye­rekeinek ócska ruhát akarnak küldeni. Igaz, hogy volt idő, amikor örült egy rossz kabát­nak vagy egy lyukas talpú cipőnek, amit nagy kegyesen odaadtak neki a kuláknék, ha dolgo­zott náluk. De az utóbbi években megszokta, hogy minden gyereknek új, rendes ruhát, ci­pőt vegyen, ha nem is a legjobbat. Nem is fo­gadta el a ruhát, hiába erőszakolta Boros. Ki­hátrált az előszobába, és minden lépés után elköszönt. Az udvaron megcsapta a friss levegő. Te­leszívta tüdejét, és, nagyot sóhajtva kifújta magából a levegőt. Megkönnyebült. örült, hogy már kinn van a szabadban. Kiment az utcára. Megállt. Nézte a villanylámpák fényét. Azután elindult haza. Nyomban, szó nélkül le­feküdt. De nem tudott elaludni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents