Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-20 / 221. szám

1975. szeptember 20. KELET-MAGYARORSZÁG 3 K arrier? Kérem, ez bo­nyolult dolog. Valami­kor úgy képzeltem, hogy a ringbén csinálok kar­riert. Bunyós voltam, tíz évig, de csak a megyebajnokságig vittem. Láttam, hogy a kesz­tyűk nem hozzák meg az én szerencsémet, s otthonról sem várhatok tízezres betétköny­vet, mert sokan vagyunk testvérek. Elmentem szakmát tanulni, asztalosságót a Kis- várdai Bútoripari Vállalat­hoz. Itt is dolgoztam néhány évig, de ha visszagondolok rá, ma is elfog a düh. Ott, kérem nem tekintették a munkást, ha szóltunk, lein­tettek, de legalább fizettek volna. De azt sem. Hiába mondtuk, ha baj volt a ter­meléssel, hogy az nem raj­tunk múlik, anyag meg jó szervezés kellene, falra bor­só. Tucatjával hagyták ott az emberek az üzemet, pedig akkor még nemigen lehetett válogatni a munkahelyek kö­zött. Én is 6débbálltam egy házzal, elmentem az építő­ipari kátéeszhez, hátha ott megtalálom a szerencsémet. Pénz, az volt ott, nem mon­dom, de a műhelyünk teteje a csillagos, vagy a borult ég­bolt volt. Néha megsültünk a napon, máskor majd lefa­gyott a körmünk. Még ezt is elviselné az ember egy ideig, de aztán itt is beütött a mennykő. A vezetők össze- cirkuszoltak a bábolnai gaz­dasággal, ahová csirkgkeltető- ket gyártottunk, s emiatt hoppon, munka nélkül ma­radtunk. Miért folytassam? Összesen ha egy évet töltöt­tem itt, s megint felszedtem a horgonyomat. Mert ekkor már nős vol­tam, s megérkezett a gyer­mekünk, Attila is. Anyóso- méknál húzódtunk meg egy szobában, még ez is istenes volt, hiszen az albérlettel itt is a fellegekben járnak. En- gemet meg sehogysem akart felvetni a pénz. Nagyon jól megvoltunk a feleségemmel, de ismeri a közmondást, hogy ha a szükség bejön az ajtón», a boldogság kiszökik az ab­lakon. Hát én ezt nem akar­tam. Fiatal voltam, a ring- ben sem olyannak ismertek meg, aki elsírja magát a sa­ját árnyékától. Egy falragaszon akadt meg a szemem ezekben a hetek­ben. Onnan olvastam, hogy a VSZM kisvárdai gyára be­tanított munkásokat keres, aki jelentkezik, Pesten ta­nulja ki a műanyagszak­mát, jobban mondva a gé­pek kezelését. Külsőre szé­pen alakult az új gyár itt a város szélén, mi tagadás, az ilyen is vonzzá az embert. De eginkább az csábított, hogy végre szeretnék egy komo­lyabb helyre kerülni. Említettem a feleségemnek, s nemhogy ellenezte volna, hanem vállalkozott: ő is meg­tanulja a műanyagosságot. Nem tagadom, egy kicsit szo­rítottam emiatt, hiszen még nem is említettem ugye, hogy a feleségem gimnáziumban érettségizett, s még sehol sem dolgozott ázóta. Ráadásul el­menni a szülői háztól, itt­hagyni a már két és fél éves 4.Á „Fekete pók" dobosa — A neve? — Major Sándor. — Munkahelye — Villamosszigetelő és Műanyaggyár, Kis- várda. — Beosztása? — Művezető. — Igaz-e, hogy ön egy szerencsés ember? — Ahogy vesszük. — Igaz-e, hogy kar­riert csinált itt? — Ezen még nem gondolkodtam. fiúnkat... Szóval, nem kis döntés volt az akkor, nem puszta kalandvágy. Én nem tudom, hogyan él­tek azok, akik hozzánk ha­sonlóan Szabolcsból mentek Pestre szakmát tanulni, hogy majd visszajövet közel a csa­ládhoz dolgozhassanak az új gyárakban. Ilyenekből több ezer található a mi megyénk­ben. Nekünk szerencsénk volt. Mint házaspár, egy ren­des 'szobát kaptunk a Fehér­vári úton, közel az anya­gyárhoz. Nem fizettünk érte, ezt adta a gyár, de fürdőszo­bát csak úgy kapunk, ha kü­lön legomboljuk érte a díjat. A gyárban fürödtünk, ezzel is spóroltunk valamennyit. Egy hónap a betanulási idő, de mi már a negyedik na­pon teljesítményre préseltük az akkumulátoredényeket. Ál­lati hőség volt néha, többen ott is hagyták, de mi kitar­tottunk, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb könnyebb lesz. Megfogtuk a pénzt, de nem vertünk minden fillért a fo­gunkhoz, szórakozni is el-el- jártunk táncos helyre, egy üveg sörre. Meg kirakatokat nézni a Körútra ... Csak az utazás, kétheten­ként! Néha, mint a heringes doboz, olyan volt a személy, amin utazhattunk. Vágni le­hetett a füstöt, sokszor sö­rösüvegkupakkal volt tele az ülés alja. Hát mi ilyen kö­rülmények között álmodoz­tunk a feleségemmel egy szép lakásról, ahol bezárhatjuk magunk mögött az ajtót; sa­ját fürdőszobáról és modern berendezésről. Nagy szerencsénkre, há­rom hónap után hazajöhet­tünk, mert egy házaspár visszatáncolt a Kisvárdára jöveteltől. Itthon lejelentkez­tünk s egy műszakba kerül­tünk a feleségemmel a prés­gépeknél. Én nem vártam csodákat, csak azt, hogy ve­gyék észre azt, aki becsüle­tesen dolgozik. Engemet ész­revették: nemsokára előpré­selő lettem, ami beosztásra művezető-helyettesi rangot jelent. Ja, hogy mit jelent előpréselni? Nekem kellett beállítani a technológiai pa­ramétereket, felmelegítés után beállítani a szerszámokat. Itt aztán észnél kell lenni, mert az ember könnyen eltolhat rengeteg anyagot, terméket, ha rosszul végzi a beállítást. Pontról-pontra ellenőrizni kell, jól vannak-e felfogva a szerszámok s ha minden oké, elkészíteni a mintadarabot. Hogy lekopogjam, a legtöbb­ször sikerült, ami persze már nem szerencse dolga. A pénz most sem hullott, mint ősszel a záporeső. Két­ezerkettő volt az alapom, ese­tenként jutalom, meg mo­solycsekk. Ilyet csak egyszer kaptam, amiről tudni kell, hogy nyereségosztáskor ezt csak benyújtotta az ember és kápében kifizették. Bizony, sokat kellett egy-egy ilyen csekkért „mosolyogni”, nem dobálták villával. Nagyobb lett viszont a fe­lelősségem, harminc gép s tizenöt ember tartozott hoz­zám. Hetvenkettő őszén ne­veztek ki művezetőnek, két­ezernéggyel. Milyen röviden is hangzik ez, de azt csak én tudom, mennyi vesződés, öröm meg kínlódás van mö­götte. Nem a szakmai fogá­sok, hanem az emberek miatt. Az ilyen új gyárakban annyi féle ember verődik össze. Legtöbben a földről jönnek, a téeszből, ahol azért még nem viszik túlzásba a mun­kafegyelmet. De nehezen szokják meg egyesek, hogy a gyárban utasításokat kell végrehajtani, ami fölött mun­ka közben már nem lehet vi­tatkozni. Vagy, hogy itt pon­tosan kell megjelenni, külön­ben baj van. Előfordult, hogy egyszerre nyolc fegyelmit kellett adnom igazolatlan mulasztásért. Egyszerűen nem jöttek be, de még csak nem is jelezték, miért. Szerintem jobban meg kellene becsülni mindenütt a törzsgárdát, ak­kor a többi is észbekapna. A legnagyobb szerencsé­met még nem is mondtam. Megszületett a második fiúnk, Tamás, gyesen van vele a feleségem. És szép, modem lakáshoz juttatott a gyár az új lakótelepen. Huszonötezer kamatmentessel segített a gyár, havi háromszázával tör- lesztem, s aláírtam, hogy 82- ig itt maradok. Ez csak for­malitás, mert én úgysem mennék el innen, még ha za­varnának sem. Ami hiánya zott az induló összeghez, ösz- szexértük anyóstól, sógortól, innén-onnan. Most már volt szép lakásunk, meg még szebb .-adósságunk. Bekopogtam a vezetőmhöz és meghökkent, amikor elő­álltam a kérésemmel. Ehhez tudni kell, hogy a box mel­lett másik szenvedélyem a zenélés már régóta. Én va­gyok a kisvárdai „Fekete pók” beategyüttes dobosa. Három műszak mellett ezt nem lehet csinálni, de most nyáron kínálkozott egy jó al­kalom : leszerződtünk a domb- rádi strandon egy szezonra. Anyagilag is ‘kecsegtető volt ez, hát kértem, hadd legyek egy műszakos. Őszintén nem sok reményem volt hozzá, de megértették, hogy most szo­rult helyzetben vagyok. így kerültem nemrég művezető­nek a kikészítőbe. A technikum? Igen, tervez­tem, hogy beiratkozom, de egyelőre várok vele. Ami a munkámhoz kell, lenn a gé­peknél, úgy érzem, azt tu­dom. Ha úgy hozza a sors, hogy tanulni kell, állok elé­be. Egyelőre marxista közép­iskolába szeretnék bejutni, ha most ősszel leteszem a műanyag-szakmunkásképzőt. Miért oda? Nézze, az én munkám ellátásához jtem kell doktorátus, akkor miért kínozzam magamat. A gé­pekhez már konyítok, az em­berekhez még nem egészen. Ezt kell pótolni. Meg most már négyen vagyunk, ezt is be kell kalkulálni. Hát, ennyi. Hogy mindeb­ben mi a szerencse, s, hogy ez karrier-e, döntse el. Angyal Sándor LEHETNE JOBBAK? Az MSZMP Központi Bi­zottsága 1974 decemberében határozatot hozott a gazda­sági munka színvonalának javítására. Minden ember a maga munkaterületén tud­ja mi az, amin változtatni kell. Ezért kérdezünk meg sorozatunkban vezetőt és beosztottat, ipari és mező­gazdasági munkást, alkal­mazottat: milyen területen lát eddig kiaknázatlan tar­talékokat. Nálunk, a kemping üzem­ben is sok mindenen vál­toztatni kell és változtatunk. Igen sok szervezési hiá­nyosság van, ami akadá­lyozhatja a jobb munkát. Persze most úgy látszik, mintha elégedetlen lennék az üzemmel, pedig nem így van. Hiszen ez az üzem már kilenc éve termel, a tervét teljesíti, az itt készült cik­kek 90 százaléka exportra kerül. Rövidesen az egész üzem­re komplex szervezési fel­mérés indul külső szakem­berek bevonásával. Itt a munkahelyi légkörtől az ál­lásidőkig mindent megvizs­gálnak. Én magam azért örülök ennek a felmérésnek, a szervezésnek, mert ezt ta­nultam a főiskolán, a nyá­ron ebből szereztem diplo­mát. És most segít az isko­lám is, mert azt tanultam, hogy a vezető egy szervezé­si felmérésnél ne azt érez­ze, hogy amit addig csinált az rossz volt, hanem úgy gondoljar hogy lehetne job­ban is csinálni. Én úgy fo­gom fel, hogy segíteni akar­nak nekünk és a felmérés után közös erővel azon fo­gunk változtatni, amin mi is módosítani akartunk. A decemberi határozat után még inkább előtérbe került a hatékonyság, az, ami a szűkebb gyári, üzemi környezetben korábban ■ is gondunk volt. Az egyik leg­égetőbb az állandó anyag- norma-túllépés volt. A mun­ka elbírálásánál sikerült a vezetésnek egy olyan rend­szert kialakítani, hogy nem csak a mennyiséget és a mi­VÁLÁSZOL: Lajtos Györgyné nőséget vettük figyelembe, hanem az anyagfelhaszná­lást is. Most már minden nap jönnek érdeklődni az egyes csoportokból, hogyan állnak az anyagfelhaszná­lással. Egyébként is az a ma­gánvéleményem, hogy a kol­lektívától, az üzemi légkör­től igen sok függ minden munkahelyen. Ha az embe­ri kérdéseket tisztázzuk — akár még azt is megnézve, hogy egy szalagon belül ki szeret a másikkal dolgozni, s ki nem érti meg egymást —, akkor sokkal jobban megy a termelés. Ebben az évben az üzem­ben két műszakos termelés­re álltunk át a három mű­szakos helyett. Mivel nem nagy értékű gépekről van szó, inkább a sok kézi mun­ka a lényeges, ezért az esz­közök kihasználásának az oldaláról nem érte kár a vállalatot. Azzal viszont, hogy lényegesen kevesebb a munkaerőmozgás, hiszen egy-egy új dolgozó betanu­lása több száz méter selejt- be kerülhet, a minőségi ter­melésben is lemérhető a ja­vulás. A munkások véleményé­vel törődve, a szervezési in­tézkedéseket velük együtt végrehajtva dolgozunk. A szervezésnek pedig soha- sincs vége, hiszen az állan­dó gyártás- és gyártmány­fejlesztés, amivel kivívta a Taurus a világpiacon az el­sőséget, azt is kívánja, hogy állandóan kutassuk az üzemben, hogyan lehetne jobban termelni. A Tiszavasvári Épí­tő és Szolgáltató Szövetkezetben a Széki Károly brigádjának szorgalmát és jó munká­ját elismerték. A brigád­vezető a szövetkezet veze­tőségének bizalmát élvez­te. Ö maga is vezetőségi tag volt. Ez év nyarán azonban jelentős fordulat következet be a brigád életében. Brigádvezető­jük lemondott, szakmun­kásként akart tovább dol­gozni. Augusztus 11-én a bri­gádértekezleten jelentette be a szövetkezet vezetősé­ge, hogy a lemondást el­fogadták és a brigád élé­re — korábban egy másik brigádban dolgozó — Bo­dor Károlyt nevezik ki. Ezzel egyidőben pedig át­szervezik a brigádot is. — „Senkitől sem véleményt, sem javaslatot, sem taná­csot nem fogadunk el, hozzászólás nincs, mert akkor délutánig is elvitat­kozhatunk.” — jegyezte meg a bejelentést követő­en a szövetkezet elnöke. a rO módszer.. Ez késztette levélírásra a 'huszonkét tagú brigádot. Nem az -ellen vöt kifogá­suk, hogy nem közülük vá­lasztottak brigádvezetőt — bár vannak közöttük, akik 8—10. sőt 15 éve a szö­vetkezetnél dolgoznak és nagy tapasztalattal, meg­felelő szakmai ismerettel rendelkeznek —, hanem a módszer. Az, hogy meg sem kérdezték őket, még csak a véleménynyilvání­tás lehetőségét sem adták meg. Amikor személyesen megkerestük Girus And­rást, a szövetkezet elnö­két, megkérdeztük: utólag hogyan ítéli meg a tör­ténteket ? — Az augusztus 11-i brigádértekezleten el­hangzott kijelentés való­ban helytelen volt, melyet körülbelül másfél hét múl­va egy újabb összejövetel alkalmával tisztáztam is a brigádtagokkal, és ter­mészetesen a jövőre vo­natkozóan levontam a tá- nulságot. Helyes lett vol­na valóban, ha a brigádta­gokkal megbeszéltük vol­na a személyi változást. Az átszervezést is bizo­nyára másként fogadták volna, ha elmondjuk: a munka, a szövetkezetre háruló feladat kívánta meg. Ilyen előzmények mellett nem kellett volna tartanunk a délutánba nyúló vitáktól, a hosszú értekezlettől. Az új bri­gádvezető kiválasztása egyébként úgy történt, hogy a szövetkezet párt- és gazdasági vezetői, vala­mint egy vezetőségi tag részvételével megbeszélést tartottunk. Mindenkitől megkérdeztem: a Széki brigádból ki kit tart al­kalmasnak a brigádvezetői poszt betöltésére? Egybe­hangzó vélemény volt, hogy nem tudnak megne­vezni senkit. így jutottunk arra az elhatározásra, hogy más brigádból vá­lasztunk olyan személyt aki határozott, példamuta­tó, megfelelő rajzismeret­tel, szaktudással és gya­korlattal rendelkezik így esett a választás Bodor Ká­rolyra, akivel tudomásom szerint egyetértésben dol­gozik a brigád. A szövetkezet vezetősé­gének joga volt a brigád­vezető személyének meg­választásához és kineve­zéséhez, viszont helyes lett volna, ha döntésük előtt a brigádtagokat is megkérdezik. És bármeny­nyire is tartottak a dél­utánba nyúló — esetleg éles — vitáktól, a brigádér­tekezleten módot kellett volna adni az üzemi de­mokrácia gyakorlására. (soltész) Út a munkásélethez

Next

/
Thumbnails
Contents