Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-03 / 181. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. augusztus 3. A BALATON A MŰVÉSZETBEN A mindig végtelennek tetsző — s mindig gyönyörű — balatoni táj időtlensége, azaz mindenkori lebilincselő időszerűsége számtalan magyar festőt ihletett meg, alkotásaiból idézünk most — emlékeztetőül-— egy párat. 1. Bernáth Aurél (1895) képe a Balatoni táj tornyos villáival, — szelíd, fénylő tavat, a táj déli nyugalmát sejteti. 3. Egry József (1883—1951) — a Balaton festője — Vitorlás az Aranykapuban c. alkotása olyan áttetsző, opálos fények vibrálása, amely nyári napoko n gyakran lenyűgözi a tó szemlélőjét. (Nemzeti Galéria). 2. Bartha László (1912) „Kora tavasz” — a tihanyi dombot, a mindig csendes belső tó kicsinységét, halványságát hangsúlyozza, az alvó szőlőtőkéket még csak jelző szürke karók mellett. Guy de Maupassant: Az őrült asszony o zalonkák... — szólalt ^ meg elgondolkozva Mathieu d’ Endolin. — A szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet... Ismeritek a házamat Cor- mielben... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam. Szomszédom egy megháborodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyermekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, szívszaggatóan kiabálni kezdett, mintha az életére törnének. Hagyták, hadd _ feküdjék, többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lélekben? Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg; kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint. holt ágban a víz tükre? Tizenöt évig élt így, megközelíthetetlenül, s tétlenül. Azután kitört a háború; és december első hónapjaiban, a poroszok bevonultak Cor- mielbe. Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnao történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatlanul gubbasztottam karosszékemben, egy köszvényroham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos. ütemes dobbanása. Ablakomból néztem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végtelen sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valameny- nyien. A tisztek végül beszállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt közöttük, kardcsörtető, indulatos, kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezdte a nő, akit sohasem lát. Érdeklődni kezdett, mi a baja? Azt felelték neki. hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte: olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, háborodott nőt a gőg tartja ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogad ia őt. Érre bevezették a szobába. Itt nyersen rászólt a fekvőre: — Kérem, asszonyom,- keljen fel és jöjjön ki! Mutatkozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte réve- teg, ürgs tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább pattogott; •— Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm. Hanem kel fel jószántából, megtalálom a módját-, hogy megsétáltassam! A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzátette: . — Ha holnap nem jön ki... És becsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült iivöltve védekezett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult, így kö- nyörgött: — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen! A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem, merte kiadni a parancsot, hogy legényei ágyból ráncigálják ki a nőt. De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csapat egy matracot vitt, mintha csak sebesültet szállítanának. Szegény őrült, szomszédnőm, csendesen, nyugodtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, hadd feküdjön, nem nyúltak hozzá — őt nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte: — No, most meglátjuk, tud-e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáitatom! A kis csapat az imauville-i erdő felé tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a katonák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vele? Hová vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel nappal havazott, földre cs fára fehér. fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szorultak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kinzott és nyugtalanított az eltűnt nő sorsa, elmentem a parancsnokságra, hogy megtudjam, mi lett vele? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség tovább vonult. Szomszédnőm háza zárva maradt; kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnésre, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem .adtam megnyugodni. Mégis — mit csinálhattak vele? Talán bevette magát az erdőbe és elmenekült? Valaki megtalálta, beszállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják megállapítani, hogy kicsoda? Kétségtelen, aggodalmaim nem múltak el, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalonkák: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatéko- mon lógott már négy-öt a kedves hosszú csőrüekből, amikor ismét rálőttem egv- re, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszkednem, hogy a sneffemet megtaláljam. Ott feküdt egy emberi koponya szomszédságában. Mintha mellbe vágtak volna. egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas télen többen is ott pusztultak az erdőben- nem tudnám megmagyarázni, miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy ennek a szerencsétlen eszelősnek a koponyáját találtam meg. Egyszerre mindent megértettem... minden tisztán állt előttem. Ott. hagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben és ő hű maradt rög- . eszméjéhez, meg sem mozdult és meghalt a hó vastag, könnyű takarója alatt. Később aztán fölfáltákn a farkasok. És a madarak fészket raktak széttépett fekhelye gyapjú szálaiból. Megőriztem koponyáját. Gyerekeinknek pedig azt kívánom, soha ne ismerjék meg a háborút. Illés Endre fordítása 125 éve. 1850. augusztus 5-én született Guy de Maupassant. Illés Endre írta róla: „ Miiven merész, vidám színek lobognak a fiatal Maupassant novelláiban. Csupa olyan szín. melyeknek a nyári Szajna evezőséit, a fák zöldjét, a Place Pigalle midinettjeit, a nagy bulvárok áradását, a tenger páráit, vidéki nyilvánosházak kövérkés örömeit, a Folies- Bergére tükreit, selymeit, ékszereit kell felidézni. Csupa fényt, rengeteg nőt, nagy nevetéseket a test és a fiatalság diadalát. Fényt és izgalmat kereső, lázas évtizedek színei ezek. Egyszerre születnek meg Monet, Manet, Renoir, Degas vásznain és Mapassant novelláiban. A rájuk zuhogó fénytől, lobognak és szikrázó, éeő fényekben szóródnak szét. Csak Renoir jegyzi meg egyszer: — A színes királynője mégis .a fekete. De hamarosan megfeledkezik róla. Maupassant azonban soha...” ■pabits Mihály írta Mau-*-* passantról: „...A kor jellegzetes írója Maupassant volt, s valóban ő az igazi klasszikusa ennek a végső éréspontra jutott naturalizmusnak. Én csak tízéves voltam, mikor meghalt, de novelláskönyveit úgy olvastam, mint csúcsát mindannak, ami mai. Merészség" meghökkentett és imponált ebben az álszemérben időben. ügy tűnt föl ő, min' aki fölényes, mindenttudó és tökéletesen illuzióflan. Ideálja a modern írónak, aki nem érzeleg, nézi és ábrázolja az életet, nem hallgat el semmit, de nem is tesz hozzá a valósághoz. Noha utolsó könyveiben különös álmok és fantáziák kezdtek megjelenni, melyek egyáltalán nem vallottak a nagy impasszibilisre. Idegzete megbomlott, áz oktalan rettegés, melyről ifjabb korában verset írt, úrrá lett fölötte, s különös rémeket su- gallt neki, amiket novellák alakjában írt meg ugyanav- val_ a tisztasággal és ekonó- miával, mint naturalisztikus műveit. Annál inkább úgy hatnak ezek, mint egy monomániás őrült írásai. S csakugyan elmegyógyintézetben halt meg, utolsó szava a legenda szerint nem a Mehr Licht! volt, mint a Goethéé, hanem ellenkezőleg: „Sötétség...”
