Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1975-08-27 / 200. szám

4 KELET-MAG Y ARORSZÄG 1975. augusztus 27. Tanácskoznak az el nem kötelezett országok Híd a Zambezi felett A legfrissebb jelentések szerint Ian Smith rhodesiai miniszterelnök máris hazautazott a felszabadító moz­galmak képviselőivel folytatott tárgyalásokról, bár ez nem jelent feltétlenül kudarcot, jó jelnek aligha tekint­hető. A tárgyalások egyébként bővelkednek látványos külsőségekben. A színhely egy vasúti kocsi, a Zambezi folyón átívelő karcsú hídon, a világ egyik legszebb víz­esése, a Victoria-zuhatag közelében. Ezt a helyi lakosok „mennydörgő füstnek” nevezik, mert a lezúduló hatal­mas víztömeg valóban füstszerű látványt és égzengés nagyságrendű hanghatást jelent. Mégis feltehető, hogy a tárgyaló felek nemcsak ettől a robajtól nem értik egymás szavát... Az előzmények önmagukért beszélnek. 1967-ben Ian Smith telepeskormánya egyoldalúan kikiáltotta a brit gyarmat „függetlenségét”, — de úgy, hogy az kizá­rólag a fehérbőrű törpe kisebbség uralmát jelentette. London gyakorlatilag tétlenül tűrte az angol törvények szerint hazaárulásnak számító lépést, a NATO-hatalmak pedig sorra szegték meg a Rhodesiára vonatkozó gaz­dasági és politikai ENSZ-szankciókat. A függetlenségi mozgalmak legtekintélyesebb veze­tői, Sithole és Nkomo az elszakadás óta börtönben ül­tek, ahonnan csak néhány hónapja szabadultak. Nem Ian Smith, hanem Johannes Balthazar Vorster dél-afri­kai miniszterelnök jóvoltából. Persze nem az apartheid, a faji elkülönítés rezsimjének hirtelen támadt „huma­nizmusáról” van szó, hanem Vorster felismeréséről, hogy hosszú távon ez így nem mehet tovább. A felismerés Pretoriában akkor vált cselekvési szán­dékká, amikor a lisszaboni fordulat nyomán felbomlott Portugália Afrika déli részén lévő gyarmatbirodalma. Ezzel Pretoria is elvesztette utolsó komoly szövetsége­seit és úgy döntött: az új helyzetben a Smith-rezsim feláldozásával próbálja meghosszabbítani — a saját re- zsimje életét. Pretoria közölte Smithékkal, visszavonja kétezer katonáját a rhodesiai „partizánvadász egységekből”, az ötven különlegesen felszerelt helikopterrel együtt. Egyben felszólította Smith-t, kezdjen tárgyalásokat a többségi uralom majdani bevezetéséről. A telepes­kabinet rákényszerült bizonyos lépésekre. Kiengedte Nkomóékat, de nem sokkal később koholt vádak alap­ján perbe fogta őket és a bírósági döntés alapján bár­mikor letartóztathatok. Ezek után nem csoda, ha a függetlenségi vezetők nem voltak hajlandók rhodesiai területen tárgyalni... így állították a vasúti kocsit úgy, hogy a rhodesiai delegáció a határ hazai részén, a felszabadító mozgal­mak küldöttsége viszont már zambiai területen ül, ugyanabban a kocsiban. Voltaképpen ez nemcsak kül­sőség, utal c. lényegre is: arra, hogy a színesbőrű ve­zetők még ma sincsenek biztonságban a saját hazájuk­ban, éppúgy, mint az általuk vezetett tömegek. Ebben a közegben pedig nehéz lehet eredményes tárgyaláso­kat folytatni. A DÍVSZ Irodájának tiltakozása a portugáliai reakció terrorja ellen A Demokratikus Ifjúsági Világszövetség Irodája ked­den nyilatkozatban tiltako­zott a portugáliai reakció erőszakos terrorcselekmé­nyei, a könyvégetések, a kommunistaüldözés, Costa Lima ifjúkommunista meg- nyi’kolása ellen. — A reakciós erők kifeje­zett szándéka a fiatal por­tugál demokrácia elpusztítá­sa. Ezt a célt szolgálja a szüntelenül szított kommu­nistaellenes kampány. A tör­ténelem arról tanúskodik — hangsúlyozza a nyilatkozat —, hogy az effajta kampány­ból, amelynek a kommunis­ták után valamennyi demok­rata áldozatul esik, csak a jobboldal húz hasznot. — A portugál reakció se­gítségével, a demokratikus vívmányokat szétrombolva, az európai demokratikus mozgalmakra akarnak lesúj­tani az imperializmus és a nyugat-európai reakció hívei. A NATO gazdasági és poli­tikai nyomást alkalmazva nyíltan fenyegetőzik. — Ez a helyzet súlyosan veszélyezteti Portugália né­pét és ifjúságát. Éppen ezért a DÍVSZ üdvözli azokat a törekvéseket, amelyek — a fasiszta veszély elhárításáért A perui fővárosban hétfőn megnyílt — mint lapunkban közöltük — az el nem köte­lezett államok külügyminisz­teri értekezlete. A tanácsko­zás munkájában 78 állam képviselői vesznek részt, to­vábbá 25 ország megfigyelői minőségben, illetve vendég­ként érkezett Limába. Az értekezleten megvitat­ják a harmadik világhoz tar­tozó országok stratégiáját a politikai és gazdasági függet­lenség elérésére, a gyarmati múlt maradványainak felszá­molására, valamint az el nem kötelezett országok közötti együttműködés megszilárdí­tásának módozatait. A részt­vevők ezenkívül tárgyalni fognak természeti kincseik védelmével kapcsolatos kér­désekről is és egységes állás­pontot alakítanak ki az álta­luk importált nyersanyagok árára vonatkozóan. A megnyitó ülés első szó­noka Juan Velasco Alvarado tábornok, perui elnök volt. Az államfő hangsúlyozta, hogy az eddigi egyenlőtlenségek és aránytalanságok nem türhe- tők tovább. Mint mondotta, a nemzeti oligarchák léte im­már időszerűtlen és ugyanígy anakronizmus a nemzetközi oligarchizmus is. A perui el­nök kiemelte annak szüksé­gességét, hogy a harmadik világ gazdagabb nemzetei a nyersanyagok eladásából származó bevételeikből nyújt­sanak támogatást a szegé­nyebb nemzeteknek. A konferencia kedden a koordinációs bizottság javas­latát elfogadva — teljes jogú tagként ismerte el a Kor-eai NDK-t, a Vietnami Demok­ratikus Köztársaságot, Pana­mát, valamint a Palesztinái Felszabadítási Szervezetet, így az el nem kötelezett or­és a gazdasági, társadalmi és politikai előrehaladás érde­kében — egyesíteni akarnak minden demokratikus polgá­ri és katonai erőt. — Híven az 1974. április 25-i portugál fordulattal kapcsolatos állásfoglalásá­hoz, a haladó erők melletti elkötelezettségéhez, a DÍVSZ felszólítja valamennyi tag- szervezetét és minden fia­talt: késedelem nélkül és kü­lönböző formákban kinyilvá­nítva a portugál néppel és ifjúsággal vállalt szolidari­tásukat, vessenek gátat a a portugáliai reakciós erők mesterkedéseinek. a lány, aztán megint csak a fiú karjába kapaszkodott. — A te kis falusi cuccaid lassanként felvándorolnak nagymamához. Megmondta, hogyha saját lábunkra ál­lunk, nekünk ad mindent. Zsuzsa nevetni kezdett. Csengett a hangja, fuvolázott a vidámsága, hátraszegte a fejét, hogy a szél kapasz­kodjon a hajába, simogassa az arcát, csókolgassa homlo­kát a nap. Még a más lábán is csak tipegünk, te drága, te ma­jom, te aranyos, te komoly, te tudós, te uram, te morgó, tapsifüles, te. András, isten bizony, szeretlek. Elhiszed? András csak állt, nézte a tüneményt, próbált valamit nyöszörögni, de nem tudott. Csak a karját nyújtotta, ösz- szekapaszkodtak, összedug­ták a fejüket, s lépkedtek előre, a hegy felé. Felértek a Franci házhoz. A borház ajtaja tárva volt. szágok száma 82-re emelke­dett. Nem fogadták el viszont Dél-Korea felvételi kérelmét. Ausztrália, Ausztria, Costa Rica, Finnország, Honduras, Svájc, Portugália és Románia megfigyelői státust kapott. Az öt napig tartó konferen­cia munkája kedden munka- bizottságokban folytatódott és a tanácskozás pénteken, há­rom nappal az ENSZ iendkí- vüli közgyűlésének megnyitá­sa előtt fejeződik be. Egyiptomi-izraeli megállapodás Az izraeli vezetők és Hen­ry Kissinger amerikai kül­ügyminiszter kedden Jeruzsá­lemben folytatták tárgyalá­saikat egy újabb sinai csa­patvisszavonási egyezmény részleteiről, illetve az azzal kapcsolatos kérdésekről — az Izraelnek nyújtandó ame­rikai gazdasági és katonai segélyről. Az amerikai külügyminisz­ter még a délután folyamán visszarepült Alexandriába. Ott Tahszin Basir, az egyip­tomi elnöki hivatal szóvivő­je keddi sajtóértekezletén közölte, hogy a egyiptomi és az izraeli fél között meg­született az egyetértés az egyezménnyel kapcsolatos kérdések kilencven százalé­kában. Az egyiptomi szóvivő hang­súlyozta azt is, hogy a megál­lapodás kizárólag katonai jellegű. (Folytatás az 1. oldalról) got, mert a testület összeté­tele nem kedvez a konzerva­tív erők tervei megvalósításá­nak.) A nyolc baloldali pártot, ezek sorában a Portugál Kommunista Pártot és a Por­tugál Demokratikus Mozgal­mat (MDP—CDE) magában foglaló ideiglenes titkárság nyilatkozatot tett közzé. Az ideiglenes titkárságot a hala­dó pártok képviselőinek és a Fegyveres Erők Mozgalma for­radalmi érzületű tisztjeinek hétfői tanácskozása nyomán hozták létre. A titkárság hangsúlyozta, hogy a jelenle­gi kormánynak hivatalban kell maradnia addig, amed­dig egy forradalmi egység­kormány létrehozására nem alakulnak ki a feltételek. Az Azori-szigeteken ahol az amerikai légierő egyik légi- támaszpontja működik, a fe­szült helyzet tovább bonyo­lódott. A szeparatisták tevé­kenyen felléptek s eközben jobboldali ellenforradalmá­rok és maoisták egységfrontot alkottak. Vasárnap banditák támadták meg a kommunista párt székházát és felgyújtot­ták az épületet. Bentről brummogó morgás szűrődött ki. Valami szomor­kás dallamot lehetett belő­le kiérezni. Kellemes mézil­lat áradt kifelé a vaspántos ajtó mögül. —-Van itt valaki, — móká­zott Zsuzsa, s bohóckodva törölgette az ajtó előti kö­vön a lábát. Hadd lássák, tudja az illemet, rendre szok­tatták, arra tanították, nem feledkezett meg róla. —Van, ha valakinek szá­mítok én is, — felelt az öreg jókedvűen. — Gyertek csak beljebb, már vártalak ben­neteket. Készítettem egy kis uzsonnát is. Andrásnak fér­fias ételt, neked meg gyö­nyörűségem, mézet hoztam, meg kalácsot. Enni kezdtek. Kolbászt, jó száraz, vékony héjút. Son­kát, meg fehér kenyeret. Zsuzsa is belenyalt a mézbe, de inkább András kezéből szedegette el a katonákat' — Honnan érdekel benne­44. Most azt mondják igen, vállalnak bennünket. Négy év, András, hosszú idő. Könnyen ráunnak. — Megint előjössz a fa­lusi lány koncepcióval? Nem vetted észre, hogy Anya mennyire szeretettel vett kö­rül? Nem láttad, hogy apá­nak könyvbelábadt a szeme, amikor azt mondta, gyere kislányom, hadd öleljelek meg. Most legalább két gye­rekem van. Okos dologhoz minden pénzemet, minden erőmet nektek adom. Ezt ne kelljen többé mondani. így volt? — Igen. Tulajdonképpen boldogok lehetünk, jól star­toltunk. A te szobádban ren­dezkedünk be? — Persze. Ott a helyünk. Anya már mindent kifun- dált. Megkereste a helyét mindennek. Elhatározta, mit cserél ki, mit ad el, mi he­lyett vesz újat... — Az én kis falusi cuc- caim? — húzta félre az orrát Pósfai H. János: Hontalanok zsákutcája „Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Meg­rendülnek a távoli ha­zaiak a cethalcsontokkal megtámasztott alkonyl tűz­falaknál. Távoli havas tá­borokban karolják a ha­rangok a tántorgókat.. (Nagy László: Jönnek a harangok értem) 1. A nagy olasz csizma észak­keleti csücskében, néhány száz méterrel a tengerszint felett, hegyoldalban épült a láger. Amerikaiak építették az európaiaknak; görögök, szerbek, albánok, jugók, tö­rökök, horvátok, románok és magyarok élnek együtt a vasbetonfallal, dróttal kö­rülvett barakkokban. A vi­lágba indulók zajos serege ez, akiket elűzött otthonuk­ból a nyugtalanság; a mesz- szire vágyók még ki nem ábrándult légiói; mennek a világba, amerre a nap in­dul az éjszakák után. Padriciano. Ez a kis fa­lucska neve, így hívják a lágert is. Félezernyi lakója van a csöppnyi határfalu­nak, fele ennyien élnek a barakkokban. Átmeneti szál­láshely ez azoknak, akik bé­relt kísérőikkel átlépik a jugoszláv—olasz határt. Az őrök többsége olasz. Az ügy­intézők között magyar is akad, de a többség ameri­kai. Amerikai segélyszerve­zetek vallási alapon, az I. R. C. nevű ügynökség, s ki tudja még hány és mi­lyen érdekeltségű csoport intézi a kivándorlást, ruha­neművel, élelmiszerrel, szük­ségcikkekkel látják el a disszidenseket. Senki, aki il­legálisan lépi át a határt, nem kerüli el ezt a lágert. Az első rendőrőrsről ide szál­lítják őket, itt veszik először pártfogásba, gondozásba a „menekülteket”. A láger leginkább lakta­nyához hasonlít. Börtönre csak annyiban, hogy szöges­drótot húztak a betonfal fö­lé, s hogy fegyveres őrség áll a kapuban, a falak'Tövé- ben. Az ügyintézők egymás közt angolul beszélnek, de hiva­talosnak az olaszt tekintik. A Magyarországról érkező fülének jólesik e bábeli hangzavarban, amikor ma­gyarul kérdezik. Egy szent­endrei disszidens házaspár „szolgál” a lágerben. A fe­leség a bölcsészkaron vég­zett, kitűnően beszél ola­szul, spanyolul, a férj bírja az angolt. A disszidensek- kel általában nem közlik nevüket, a férj legfeljebb annyit: „Szólítson Pityu­nak!”, de az asszony semmit nem árul el önmagáról. Az adatok felvétele után tiszta­ságcsomaggal látják el az új „vendéget”, leszámolják az ezer lírát az érkezőnek, aki megkezdi a lágeréletet. Egy hét azzal telik él, hogy megkapja a szükséges oltá­sokat, egészségügyi vizsgá­latokon esik át, közben ki­kérdezik mindenféléről, s iimi iiiihh—ii » min mii —i ■ wanr" teket az én Odysszeám? Nem kell elkezdenem ott, ahol megkereszteltek a szombathe­lyi nagytemplomban, 1902 júliusában? Azt se kell el­mondanom, hogy nem szeret­tem az Ovomaltin nevű gyermektápot, mert csalános lett tőle a hátam? — Ott kezdje, Franci bá­csi, ahol tetszik! Ott, ahon­nan eligazodik, hogy értsünk meg mindent, — felelt Zsu­zsa, aztán tovább incselke­dik ő is. — Úgyse tudná megmutatni az újraoltási bi­zonyítványát, meg a bérmá- lási papírt... Te András, mi is volt az a bérmálás? Erre jót nevettek, aztán az öreg komolyra fordította a szót és elővett a faragott polcról, a könyvek közül egy jó sárgára fakult boríté­kot. . . (Folytatjuk) ha mindent rendben talál­nak nála, meghatározott időben lemehet a városba, Triesztbe is. Munkát nem vállalhatnak. Néhány hét eltelte után a nyugtalanabbak — nem kis rizikóval — átmásznak a kerítésen, beszöknek a vá­rosba egy kis alkalmi mun­kára. Az olaszok szívesen foglalkoztatják őket, a disz- szidens a legolcsóbb munka­erő. Hajt, mert pénzt akar, de ez a pénz körülbe­lül egyharmada annak, amit az olasz munkavállalónak kellene fizetni. A lágerlakót illegálisan foglakoztatják, adómentesen — tehát olcsón. Az Olaszországba utazó turista, aki Rómában az Angyalvárat, vagy a Forum Romanumot akarja látni, aki azért vált útlevelet, hogy lássa Nápolyt, Velencét — talán semmit nem tud erről a világról. A fiatalember, aki kilencven nanig bolyon­gott Nyugat-Európában, hat évig volt Padriciano lakója. Pajor Mihálynak hívják, élete nagy részét szülőfalu­jában, Vasszécsényben élte le. Még nincs húszéves. A múlt év szeptember 28-án indult el turistaútlevéllel Jugoszláviába, hogy onnan átszökve a határon, eljus­son Svájcba, vagy Svédor­szágba. Szombathelyen, a Pamut­ipari Vállalatnál dolgozott, ahol 1973 májusában súlyos baleset éri. A bálabontó gép leszakítja jobb kezefejét, csupán a hüvelykujja marad meg. Hónapokig betegállo­mányban van, majd ötven­százalékos rokkanttá nyil­vánítják. Az Állami Biztosí­tó 50 ezer forint kártérítést fizet. Felgyógyulása után az üzem portásként alkalmaz­za, 1900 forint havi fizetés­sel. Az ötvenezer forinthoz húszezret gyűjt össze 1974 szeptemberéig. Akkorra tet­té érlelődik benne a szán­dék: Nyugatra szökik. Svájcban, vagy Svédország­ban megoperáltatja magát, csontátültetéssel enyhitteti csonkaságát. Az útra cinkostárs, barát is akad; Szalai János húsz­éves falubelijével együtt eszelik ki a tervet. A múlt év szeptember 28-án ketten indultak el Szalai János MZ 125-ös motorkerékpárján. Tervükről nem tájékoztat­tak senkit, a szüleiknek is csak annyit mondtak, hogy Jugoszláviába kirándulnak néhány napra. Magukkal vitték Pajor Mihály 70 ezer forintját is. Mariborban szállodában laktak, térképet vásároltak, majd elindultak az Isztriai-félszigetre. A ju­goszláv embercsempész 120 ezer lírát követelt, de ne­kik csak 83 ezer volt. Nagy veszekedések után ennyiért is átvitte őket Muggiaba, ahol sorsára hagyta őket. Október első napjaiban rendőrkocsin érkeztek meg Padricianoba. A lágerélmények közül a legélesebb: minél előbb el­kerülni innen — emlékezik az időközben visszatért Pa­jor Mihály. — Az első nap­tól ez volt a vágyunk, vé­gül hat hétbe tellett, mire végre továbbmehettünk. Vagy százunkat indítottak útnak a trieszti vasútállo­másról. Azt hittük szabadon utazhatunk majd tovább, az­tán kiderült, hogy az ország közepébe, Latinára visznek bennünket, egy másik lár gerba. Ez Rómától hatvan kilométerre fekszik. Har­mincöt—negyvenezer lako­sú városka. A láger valami­kor katonai laktanyának épült. Iszonyú volt a hat hét után tudomásul venni, hogy még az addiginál is kilátás­talanabb körülmények közé juttatnak. Nyugat-európai bolyongásom kilencven na­pig tartott, de amit soha nem fogok elfeledni, azt eb­ben a két lágerben éltem meg. Bár akkor még hit­tem valamiben, még bíztam abban, hogy minden, jóra fordul. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents